Kövecses Zoltán: Magyar szlengszótár. Akadémiai, 1998. 360 oldal, 2350 forint
A szótárkészítés hatalmas munka. Bizonyos fokig tehát méltatlan is egy zsurnálkritika keretei közé szorítva ítéletet mondani egy szótárról: a recenzió terjedelme nem lehet arányban a szótáríró erőfeszítésével. Fokozottan érvényes mindez Kövecses Zoltán könyvére, hiszen a magyar szleng összegyűjtésére és rendszerezésére vállalkozni önmagában is tiszteletreméltó vállalkozás: a tudománytörténeti előzmények miatt a szótárkészítőnek vállára kell vennie olyan terheket is, amelyek nem is feltétlenül egy szlengszótárra hárulnának, ha nem lennének a magyar nyelv eddigi nagyszótárai olyan elvekre fölépítve, amelyek kizárják a szókincs bizonyos (jelentős) részének figyelembevételét. Kövecses Zoltán teljesítménye kapcsán ezért – megítélésem szerint – inkább célszerű arról beszélni, milyen helyet tesz láthatóvá saját maga számára ez a szótár, s aligha érdemes és illendő olyan részletekbe beleereszkedni, amelyek egy szakkritika illetékességére tartoznak.
A legfeltűnőbb ugyanis az, hogy a kiadványon és a kiadványban a szótár céljának egészen különnemű stratégiái testesülnek meg, jól példázván azt a funkciózavart, amelyet a szleng kutatásának kései intézményesülése okoz az ilyesféle tudományos vállalkozásokban. A könyv címe ugyanis túlzottan nagyra látó (Magyar szlengszótár): terjedelme és a felvett címszavak mennyisége szerint ugyanis inkább kisszótárról van szó, ráadásul a címadás még csak arra sem volt tekintettel, hogy a szóanyag szűkítettségét valamiféleképpen – kronológiailag, területileg vagy szociológiailag – jelezze. A kötet tehát olyasmit ígér, amit biztosan nem tudhat teljesíteni: a magyar szleng szótárának elkészültét sugallja – annak ellenére, hogy a Kövecses Zoltán által írt előszó igen érzékenyen visszalép ennek a megvalósítatlan igénynek a számonkérhetőségétől. A címadás lazasága ilyenformán nyilván jelzésértékű. Magyarázhatja ugyan egyrészt az előzmények viszonylag csekély strukturáltsága – tehát az, hogy a szlenghasználat eltérő szociális szintjei vagy időbeli metszetei nincsenek a szükséges mértékben szótárakban összegyűjtve –, másrészt aligha hagyhatjuk figyelmen kívül az üzleti szempontok indokolta bombasztikusságot sem: mégis mindez arra utal a leginkább, hogy a szlengszótár műfajának még mindig meg kell teremtenie saját legitimációját, mert nem magától értetődő, miről is van szó.
Ugyanerre látszik ugyanis célozni az, hogy a könyv szinte túl van zsúfolva előszavakkal: a kiadó bevezetőjén túl Ritoók Zsigmond előszavát is elolvashatjuk, mielőtt a szerző saját definícióival megismerkednénk. Ráadásul a kötethez járul egy olyan papírszalag is, amely a következő figyelmeztetést tartalmazza: „A könyvben, természeténél fogva, obszcén szavak is találhatók, ezért CSAK FELNŐTTEKNEK szánjuk.” Ennek a mondatnak a fényében aztán már teljesen egyértelmű, hogy a Ritoók Zsigmond tekintélyét is mozgósítani kívánó Akadémiai Kiadó a szlengszótár felhasználhatóságát illetően volt oly mértékben zavarban, hogy csak a túlbiztosítást ítélte elegendő védelemnek. Rendkívül erőteljes ugyanis a morális szempontok affirmatív hangoztatása (a legfinomabban és a legintelligensebben Ritoók szövegében, a legárnyaltabban Kövecses bevezető tanulmányában, a legpregnánsabban a kiadói előszóban): eszerint az elhárítandó veszély a nyelvhasználat eldurvulása lenne. A szlengszótárnak mint nyelvészeti, mentalitástörténeti vagy szociológiai dokumentumnak a fölfogása konfrontálódik itt a nyelvszokást befolyásoló, úzust alakító kiadványként való prezentálásával, felújítva a nyelvművelés – erősen a XIX. századi nyelvfilozófiák meghatározta, nálunk mindmáig uralkodó – felfogását. Hangsúlyoznám: mindez nem magára a szótárra érvényes, hanem arra az apparátusra, amely nélkül – a kiadó megítélése szerint – nem láthatott volna napvilágot a mű. Mindez pedig, végső soron, a szlengszótár megjelentetésének abszolút praktikus indokait igazolja. Ez természetesen egyfelől aligha csodálható, hiszen egy szótár kiadásakor tekintettel kell lenni arra, ki és mire fogja majd fölhasználni, másfelől viszont mégiscsak sajátos, hogy a szlengszótár tartalmazta anyag nyelvtörténeti értékének tudatosítása ennyire marginális jelentőségűvé zsugorodik, annak ellenére egyébként, hogy a magyar nyelv számos szava most először kerülhetett bele szótárba.
A gyakorlatiasságra törekvés pedig immár magának a szóanyagnak a szótárszerű elrendezésében is erőteljesen megmutatkozik. Kövecses Zoltán nem látta ugyanis szükségesnek azt, hogy az egyes címszavak szófaját meghatározza, így némely esetben igen nagy mértékben rá van utalva arra az előfeltevésre, hogy a szótár olvasója úgyis pontosan ismeri a szó vagy kifejezés használatát; hiszen másképpen aligha lenne elképzelhető, hogy a baszom szó mondatbeli értékével tisztába jöhetnének – itt ugyanis, a formáns ellenére, nem igeként, hanem melléknévi értelemben van jelen a szó. Másrészt a szerző nem kívánta példamondatokkal sem megvilágítani a szavak, szintagmák használati körét. Ezt az eljárást – bár óhatatlanul veszteséget jelent – végül is akceptálni lehet, ha elfogadjuk a szótár nyilvánvaló praktikusságra törekvését. Annál is inkább, mert Kövecses arra viszont gondot fordított, hogy valamiképpen rögzítse a szavak stílusértékét. A gond éppen abból fakad, hogy az ehhez felhasznált kategóriarendszer igen kevéssé árnyalt; mert például mit lehet kezdeni effélékkel: „munkások nyelvhasználatára jellemző” vagy „főleg idősek által használt”? Ez persze részben abból a kiszolgáltatottságból fakad, amellyel a szerzőnek saját előzményeihez viszonyulnia kell; ám minden nem róható fel a magyar szlengkutatás sajátos – itt és most aligha részletezhető okok miatt kialakult – hézagosságának. Kövecses Zoltán ugyanis – egy kollektív köszönetnyilvánításon túl („Köszönettel tartozom mindazoknak a hallgatóknak az ELTE Amerikanisztikai tanszékén, akik segítettek összegyűjteni a legújabb magyar szlenget”) – egy szót sem veszteget a nyelvi anyag összegyűjtésének módszertanára, pedig ezen a ponton saját, úttörő munkájának legfontosabb szakmai kritériumait tehette volna láthatóvá. Ha erre kitér, akkor az elkészült szótár diadalmasan kerülhetett volna ki a felemás kiadói óvatoskodás csapdájából, és valóban megbízható, komoly alapzatát jelentette volna mindazoknak a nyelvészeti és kulturális antropológiai vizsgálatoknak, amelyek a szlengkutatásra települhetnek – jelen formájában azonban a könyv, bármilyen fontos részértékkel is rendelkezik, metodológiai alapvetésének tisztázatlansága miatt megreked a jópofa kamaszolvasmány és magas rendű szakirodalom közti, igen széles határmezsgyén. Ráadásul úgy, hogy mégis inkább az előzőhöz közelít. Úgy érzem, mégis annak az ominózus, már idézett papírcetlinek van igaza, már ha a mozgósítás retorikai szándékára és nem explicit kijelentésre ügyelünk: elsősorban azok veszik igazán nagy hasznát, akiket óvni akartak a kiadványtól.
Szilágyi Márton
Élet és Irodalom 43/12 (1999. március 26.): 12