Mi a szleng? Tanulmányok a szleng fogalmáról
Szerk. Fenyvesi Anna, Kis Tamás
és Várnai Judit Szilvia.
Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999. 285 lap
A tudományos és laikus közvélemény
érdeklődése a szleng iránt soha nem volt olyan nagyfokú, mint az utóbbi évtizedekben. A magyar nyelvtudományban
sincsen ez másként: sorra jelennek meg
a különböző szlengszótárak és a témával foglalkozó tanulmányok (a fontosabb
szótárak felsorolását 1. a kötetben, 25). Az utóbbi területen
kiemelkedő jelentőségű a debreceni egyetemi műhelyben
szerkesztett „Szlengkutatás” című sorozat, amely köteteiben — felismerve a
magyar szlengkutatás elméleti alapjainak hiányosságait — elsősorban a
téma nemzetközi tudományos eredményeit ismerteti meg a kutatókkal. Eddig az
elsőként kiadott, „A szlengkutatás útjai és lehetőségei” című tanulmánygyűjtemény (Szerk. Kis Tamás, Kossuth Egyetemi
Kiadó, Debrecen, 1997.), majd Vlagyimir
Jelisztratov „Szleng és kultúra” című munkája mellett (Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen,
1998.) a sorozat harmadik köteteként a szleng meghatározásáról szóló, itt
ismertetendő tanulmánykötet jelent meg.
A téma iránti érdeklődés
fokozódásának miértjére nem kapunk sokrétű választ a kötetben. A legtöbb
szerző megelégszik azzal, hogy a korábbi nyelvészeti kutatásokat elmarasztalja
a szleng iránti érdeklődés hiánya miatt. A téma népszerűsége, mondhatni,
divatossá válása minden bizonnyal több összetevő egymást felerősítő hatására
vezethető vissza. Feltehetően a nyelv pragmatikai szemléletének elmélyülése nem csekély mértékben járult hozzá a
lexikológiai kutatások kiterjesztéséhez a szókészlet korábban bizonytalan
státusúnak tekintett elemeire. A szleng kutatásának korábbi hiányosságait
is ebből a szempontból értelmezhetjük: a sokáig szinte egyeduralkodó
megközelítés a szleng szóalkotási módjainak
a vizsgálata volt, ami a kérdéses jelenséget nyilvánvalóan kevésbé tette vonzó kutatási területté a kommunikatív
szemléletű nyelvészek számára. A magyar nyelvi szleng iránti érdeklődés összefüggésben állhat azokkal a tendenciákkal
is, amelyek a magyar nyelv változataihoz fűződő értékrendszerek változásában
ragadhatók meg. Ezek a szétkülönböződési folyamatok a nyelvi változatosság
felértékelődésével összhangban teszik érthetővé, hogy miért tulajdonítunk
nagyobb jelentőséget a nemsztenderd nyelvi elemeknek, köztük a szleng
szókészletének.
A kötet arról tanúskodik, hogy
a nagyfokú érdeklődés ellenére sem volt könnyű dolguk a szerkesztőknek
a közreadott anyag összeválogatásában. Ezzel magyarázható, hogy a válogatás igencsak heterogénre sikeredett: összesen
huszonnégy, változatos műfajú írást foglal magába, amelyek közt szerepel
hosszabb tanulmány, könyvrészlet, tankönyvfejezet, lexikonszócikk stb. A
műfaji sokszínűségből adódóan több olyan írás is olvasható a kötetben,
elsősorban természetesen a lexikonszócikkek, amelyek rövid összefoglalásai a
megelőző szakirodalom eredményeinek. Ez óhatatlanul egyes megközelítések
bemutatásának az ismétlődéséhez vezet. Így például Eric Patridge (Slang Today
and Yesterday. London, Routledge és Kegan Paul, 1933.) kritériumai a szleng
alkalmazásának motivációiról kétszer is felbukkannak a kötetben (igaz, egyszer
rövidített változatban). Gondosabb szelekcióval a szerkesztők talán
elkerülhették volna a tanulmányok átfedéseiből adódó felesleges ismétléseket.
A kötet három főbb egységre
oszlik: az első fejezet (Problémavázlatok a közelmúltból) Szilágyi N. Sándor erdélyi líceumi magyar
nyelvtankönyvének „A csoportjellegű szövegek” címet viselő rövid fejezetét és Péter
Mihálynak a magyar nyelvtudományban a témáról szóló klasszikus
tanulmányát közli újra (Szleng és költői nyelvhasználat).
A
második fejezetben, „Mai válaszok” címmel a kötet felkért
szerzőitől olvashatunk dolgozatokat, majd a „További válaszok” című fejezet
korábbi, idegen nyelvből fordított írások válogatását tartalmazza. Ebben a
fejezetben mutatkozik meg leginkább a kötet műfaji heterogenitása: egyaránt
megtalálhatók itt önálló tanulmányok, nyelvészeti lexikonok szócikkei,
könyvfejezetek, valamint szlengszótárak bevezetői.
Mivel a kötetben nagyszámú írás
olvasható, amelyek közül számos dolgozat már ismerős lehet
a kérdéssel foglalkozó kutatók számára, a továbbiakban mindenekelőtt a kötet
második fejezetének tanulmányait ismertetem.
Mint már a kötet egészéről szólva
említettem, a válogatás szempontjai nem egyértelműek, így
például kevéssé indokolt az első fejezetben Péter Mihály — egyébként könnyen
hozzáférhető — tanulmányának az újraközlése.
Ennek egyetlen indokaként az hozható fel, hogy Péter „»Húsz év múlva«
(Régebbi és újabb gondolatok a szlengről)” című dolgozatában saját korábbi
tanulmányára is reflektálva tekinti át a szlenggel kapcsolatos főbb kérdéseket.
Ezek a kérdések a szerző szerint a következők: miből adódnak a szleng
meghatározásának nehézségei? Mi a különbség szleng, argó és zsargon között?
Hová sorolandó be a szleng a stílusok vagy a szociolektusok közé? Jellemző-e rá
az obszcenitás? Nyelvi univerzálé-e a szleng?
Amellett, hogy a kötet
dolgozataiban olvasható válaszokat megkísérlem csoportosítani — a
szerzők egy-két kivétellel érintik Péter kérdéseit —, a tanulmányok rövid
tartalmi ismertetésével együtt a jelenség elemzésének elméleti hátterére is
figyelmet fordítok.
Pavol
Odaloš „Mi a szociolektus és mi a szleng?” című tanulmánya a szlengnek a
nyelvi rétegződésben elfoglalt helyét
elsődlegesen terminológiai kérdésnek tekinti, és a szlenget a szlovák
nyelvtudományban kevésbé ismert szociolektusok közé sorolja be. A
szociolektusok között a „titkosság szempontjából” különíti el az argót a
szlengtől és a szaknyelvektől. A szerző dolgozatát a magyar nyelvtudományból is ismerősen problematikus
nyelvirétegződés-vizsgálatok körébe sorolhatjuk, amely azzal, hogy a
klasszikus hármas felosztás — köznyelv, területi és társadalmi változatok —
utolsó elemének megnevezését kívánja összhangba hozni a szociolingvisztikai terminológiával, nem bizonyul igazán meggyőző
megoldásnak. Hiszen a leginkább szókészleti sajátságaikkal jellemezhető
társadalmi változatokként meghatározott csoport- és rétegnyelvek a nyelv használatához kötődő változatok (szemben a nyelvet használóhoz kötődő szocio-
és dialektusokkal), és így
szerencsésebb regiszternek tekintenünk őket (vö. Halliday, M. A. K., The
users and uses of language. In J. A. Fishman
szerk., Readings in the Sociology of Language 139—69, Mouton, The Hague, 1968.).
Kari Nahkola és
Marja Saanilahti „A finn szleng mint nyelvi és szociális jelenség” című tanulmányukban a szlenget tekintik stilisztikai és
szociális jelenségnek, egyben hangsúlyozzák,
hogy a szleng nem tekinthető autonóm nyelvváltozatnak. Röviden jellemzik az
általuk legfontosabbnak ítélt finn szlengeket (a helsinki, az iskolai, a
katonai és a szakszlengeket, továbbá a közszlenget). A dolgozatot
rövid áttekintés zárja a szleng szóalkotási módjairól, amelyeket a szerzők saját vizsgálataik alapján az észak-hämei kisváros,
Virrat iskoláiban felvett adatokkal mutatnak be. A szóalkotási módok elemzése, kiegészítve a típusgyakorisági
megoszlás ismertetésével, a hagyományos (prestrukturalista) elemzési
módot követi.
Mona Forsskåhl
tanulmányában (A szleng meghatározásáról) a dialógust a nyelvészeti kutatás középpontjába helyező paradigmában gondolja újra
— a kötetben többektől hivatkozott — Bethany Dumas és Jonathan Lighter által a
szleng elemek azonosíthatóságához kidolgozott kritériumokat (Is slang a word for linguists? American Speech 53.
1978: 5—17), amelyek a szlenget társadalmi következményei alapján definiálják. Forsskåhl kiemeli, hogy a dialogisztikus keretben
megfogalmazott szempontok érvényesítése nem alkalmazható kontextusukból
kiragadott szóalakok vizsgálatánál, de hasonló okokból a
nyelvtörténeti elemzésekben sem valósítható meg.
Anna-Brita
Stenström (A szlengtől a szlengbeszédig) a „The Bergen Corpus of London Teenage Talk” (COLT) elemzésével, empirikus
nyelvi anyagra hivatkozva vonja le következtetéseit a szleng használatáról. A
13—17 éves, különböző társadalmi hátterű és iskolakerületekhez tartozó londoni diákok spontán beszélgetéseinek felvételeit
elemző, diskurzusrészletekkel is szemléltetett vizsgálat arra kereste a
választ, hogy az adott szituációkban milyen mértékű a szleng használata az adatközlői csoportokban. A COLT elemzési
eredményei szerint a szleng-szókészlet használata a londoni
középosztálybeli diákok körében nem mutat nemhez kötődő megoszlást, és jóval
kevésbé gyakori, mint a laikus közvélekedés
alapján gondolnánk. A szókészlet szlengelemeinek előfordulása korlátozott ugyan, de a korosztály
nyelvhasználatára jellemző káromkodások, divatszavak, ún. helyettesítők (pl. BE like ’erre ő’; GO ’ő
meg’) és pragmatikai markerek gyakorisága Stenström véleménye szerint az
eddigi vizsgálatok középpontjában álló (prototipikus) szleng mellett
szükségessé teszi a szlengbeszéd (ang.
slanguage) terminus bevezetését. A szlengbeszéd fölérendelt fogalomként mind a szlenget, mind a káromkodásokat,
divatszavakat stb. magában foglaló nyelvhasználati formaként értelmezendő. A tanulmányból nem válik
egyértelművé, hogy a szerző miként határozza meg a szlengbeszéd helyét a
beszélők nyelvi repertoárjában kimutatható más változatokhoz képest.
„A nyelvi (szociolingvisztikai) változó
fogalmának kiterjesztése a szlengre” címmel Jannis K. Androutsopoulos a
variációelméleti szociolingvisztika alapvető fogalmának, a nyelvi változónak az alkalmazhatóságát vizsgálja a
szlengkutatásban. A nyelvi változók azonosításához kidolgozott kritériumok
áttekintésével a szerző amellett érvel, hogy a szleng elemei a megelőző kutatásokban kevésbé vizsgált nyelvi változók részeit
alkothatják a szóképzéstől és szóalkotástól egészen a diskurzus
szintjéig.
Cseresnyési László dolgozata
(Esszé a szlengről) a szlenget a nyelvváltozatok típusai közül a megelőző
megközelítések jelentős részével ellentétben nem társadalmi, hanem egyértelműen
stilisztikai kategóriának tekinti. A szleng szociolingvisztikai
értelmezése elleni legfőbb érve, hogy a szleng nem szükségszerűen kötődik
társadalmi csoportokhoz vagy rétegekhez. Megjegyzendő, hogy Cseresnyési — és ebből a szempontból eljárása hasonlít Odalošéhoz
— a szociolektusokat a foglalkozás, tevékenységi forma alapján
elkülönülő társadalmi csoportok jellemző nyelvhasználatának tekinti. A
stilisztikai változatként értelmezett szlenget mint „játékos kontextuális
átvitel (transzfer)” határozza meg (144),
hangsúlyozva, hogy a definíció központi kategóriája a szleng (és a stílus)
alapját adó jelenség, a „játék” fogalma. Cseresnyési szerint a nyelvet
racionális jelrendszerként vizsgáló
nyelvészek számára a játék kategóriája nehezen illeszthető be a kutatás tárgyát
a nyelvi tevékenységen kívül álló funkciók és célok felől megközelítő
paradigmába, hiszen a játék nem a
tevékenységen kívüli célra irányul. Cseresnyési szerint a játék kategóriája
segíthet a szleng értelmezésében
jelentkező nehézségek feloldásában, amelyek abban ragadhatok meg, hogy a szleng
a kommunikáció racionális vizsgálatát
közvetettsége és homályossága által kérdőjelezi meg.
Felvethető
azonban, hogy a szleng kommunikatív hatékonyságának hiánya nem feltétlenül egyetemes, hiszen az egyes beszélőközösségek
tagjai számára — hasonlóan a szókészlet más rétegeinek a változásához —
a szleng elemei is rövid időn belül a csoporton belüli nyelvi norma részévé
válhatnak. Továbbá a Cseresnyési által említett társadalmi csoportok vagy
rétegek sem feltétlenül azonosíthatók
azokkal a kisebb beszélőközösségekkel, amelyek egy-egy szleng elemeit létrehozzák,
fenntartják vagy akár továbbadják más közösségeknek.
A második fejezetet Cseresnyési
dolgozata mellett két rövidebb írás zárja, amelyek Connie Eble
és Vlagyimir Jelisztratov tollából származnak. Eble a szleng társadalmiságát
hangsúlyozva tesz kísérletet a fogalom
meghatározására (A szleng meghatározásáról), míg Jelisztratov (A szleng mint passziolália) korábbi, a
Szlengkutatásban megjelent kötetének egyik gondolatát fejti ki röviden.
A két utóbbi tanulmánnyal kapcsolatban is felvethető a kérdés, hogy mi
indokolta szerepeltetésüket a kötetben, mivel egyrészt a következő fejezetben
olvasható Eble egyik korábbi dolgozata
„Szleng” címmel, amelyben a szerző szlengdefiníciójának bővebb kifejtését is
olvashatjuk, másrészt Jelisztratov dolgozata sem jelent újdonságot a
magyarul is olvasható, „Szleng és kultúra” című munkájához képest. (Jelisztratov
utóbbi munkájáról értékes kritikai megjegyzéseket
olvashatunk Péternek a kötet számára készített újabb tanulmányában, l. 34—6,
valamint a sorozat első kötetében, l. SzlÚt. 208—12.) De a második fejezetben
megjelent dolgozatok elkészítésére felkért szerzők tanulmányai mellett a
„További válaszok” című fejezetben szereplő, különböző forrásokból származó
írások kiválasztásának szempontjai sem egyértelműek.
Nehezen
értelmezhető például, hogy miért olvasható a kötetben egy-egy
dolgozat az argó és a zsargon
meghatározásáról, mikor a megelőző fejezetekben számos szerző kitér a két
jelenség és a szleng egymáshoz való viszonyának kérdésére. Ugyanígy
felvetődik a kérdés Haviland Ferguson Reves „Mi a szleng?” című dolgozatát
olvasva, amely az amerikai lexikográfia 1828 és 1925 közötti szlengmeghatározásait gyűjtötte össze (Reves tanulmánya
eredetileg 1926-ban jelent meg). A
szerző ugyanis az idézett definíciókban az általa kielégítőnek tartott
felfogást számon kérve teljesen
történetietlen szemléletről tesz tanúbizonyságot, kísérletet sem téve arra,
hogy a szleng hosszú ideig tartó illegitimitását
ne az általa bírált szótárírók egyéni ízlésének a számlájára írja.
Emellett
a nyelvészeti lexikonok szócikkeinek közreadása sem bizonyul szerencsés
megoldásnak: a műfaj jellegéből és terjedelmi korlátaiból adódóan nincsen
lehetőség az egyes kérdések elmélyültebb kifejtésére, csak felületes
áttekintésükre. Ugyanígy a tudományos ismeretterjesztés körébe tartozó Andersson—Trudgill-könyvfejezet sem vállalkozhat arra,
hogy például részletesen kifejtse,
miért nem tekinthetjük a szlenget regiszternek. Ugyanakkor mindenképpen
üdvözlendő, hogy olvashatók a
válogatásban olyan klasszikusnak tekinthető szerzők, mint Eric Patridge és Jespersen írásai is.
A
tanulmánygyűjtemény a szerkesztők eredeti szándéka szerint a szleng
fogalmi meghatározásának különböző
megközelítéseit volt hivatott bemutatni. A felkért szerzők közül többen azonban
nem vállalkoztak ilyen típusú elemzésre, és dolgozatukban implicit
szlengfogalommal a háttérben mutatták be a
szleng egy-egy aspektusáról szóló vizsgálataik eredményeit. Ez mégsem vált a válogatás hátrányára, hiszen nem csak a
szlengre jellemző módon tekinthető magától értetődőnek, hogy sem a
kötetben olvasható definíciók, sem a téma egyes szempontjait vizsgáló
dolgozatok nem azonos jelenségek halmazát írták körül. Erre bevezetőjükben a
kötet szerkesztői is figyelmeztetnek: ,,[n]em
várható tehát, hogy sorozatunk e harmadik kötete megválaszolja a szlengkutatás
egyik legfontosabb kérdését; talán még annyira sem, amennyire egy ilyen
tematikus gyűjtemény alapján remélhető
lenne. Pusztán kisebb-nagyobb érvényességi körű válaszodat ad” (5). De éppen
ezeknek a válaszoknak a sokszínűségében ragadható meg az a lehetőség, hogy a magyar
nyelvi szlengkutatás is több irányból határozza meg vizsgálati területét.
Bodó Csanád