Mi a szleng? Tanulmányok a szleng fogalmáról

Szerk. Fenyvesi Anna, Kis Tamás és Várnai Judit Szilvia.
Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999. 285 lap

A tudományos és laikus közvélemény érdeklődése a szleng iránt soha nem volt olyan nagyfokú, mint az utóbbi évtizedekben. A magyar nyelvtudományban sincsen ez másként: sorra jelennek meg a különböző szlengszótárak és a témával foglalkozó tanulmányok (a fontosabb szótárak felsorolását 1. a kötetben, 25). Az utóbbi területen kiemelkedő jelentőségű a debreceni egyetemi műhelyben szerkesztett „Szlengkutatás” című sorozat, amely köteteiben — felismerve a magyar szlengkutatás elméleti alapjainak hiányosságait — elsősorban a téma nemzetközi tudományos eredményeit ismerteti meg a kutatókkal. Eddig az elsőként kiadott, „A szlengkutatás útjai és lehetőségei” című tanulmánygyűjtemény (Szerk. Kis Tamás, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1997.), majd Vlagyimir Jelisztratov „Szleng és kultúra” című munkája mellett (Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1998.) a sorozat harmadik köteteként a szleng meghatározásáról szóló, itt ismertetendő tanulmánykötet jelent meg.

A téma iránti érdeklődés fokozódásának miértjére nem kapunk sokrétű választ a kötetben. A legtöbb szerző megelégszik azzal, hogy a korábbi nyelvészeti kutatásokat elmarasztalja a szleng iránti érdeklődés hiánya miatt. A téma népszerűsége, mondhatni, divatossá válása minden bizonnyal több összetevő egymást felerősítő hatására vezethető vissza. Feltehetően a nyelv pragmatikai szemléletének elmélyülése nem csekély mértékben járult hozzá a lexikológiai kutatások kiterjesztéséhez a szókészlet korábban bizonytalan státusúnak tekintett elemeire. A szleng kutatásának korábbi hiányosságait is ebből a szempontból értelmezhetjük: a sokáig szinte egyeduralkodó megközelítés a szleng szóalkotási módjainak a vizsgálata volt, ami a kérdéses jelenséget nyilvánvalóan kevésbé tette vonzó kutatási területté a kommunikatív szemléletű nyelvészek számára. A magyar nyelvi szleng iránti érdeklődés összefüggésben állhat azokkal a tendenciákkal is, amelyek a magyar nyelv változataihoz fűződő értékrendszerek változásában ragadhatók meg. Ezek a szétkülönböződési folyamatok a nyelvi változatosság felértékelődésével összhangban teszik érthetővé, hogy miért tulajdonítunk nagyobb jelentőséget a nemsztenderd nyelvi elemeknek, köztük a szleng szókészletének.

A kötet arról tanúskodik, hogy a nagyfokú érdeklődés ellenére sem volt könnyű dolguk a szerkesztőknek a közreadott anyag összeválogatásában. Ezzel magyarázható, hogy a válogatás igencsak heterogénre sikeredett: összesen huszonnégy, változatos műfajú írást foglal magába, amelyek közt szerepel hosszabb tanulmány, könyvrészlet, tankönyvfejezet, lexikonszócikk stb. A műfaji sokszínűségből adódóan több olyan írás is olvasható a kötetben, elsősorban természetesen a lexikonszócikkek, amelyek rövid összefoglalásai a megelőző szakirodalom eredményeinek. Ez óhatatlanul egyes megközelítések bemutatásának az ismétlődéséhez vezet. Így például Eric Patridge (Slang Today and Yesterday. London, Routledge és Kegan Paul, 1933.) kritériumai a szleng alkalmazásának motivációiról kétszer is felbukkannak a kötetben (igaz, egyszer rövidített változatban). Gondosabb szelekcióval a szerkesztők talán elkerülhették volna a tanulmányok átfedéseiből adódó felesleges ismétléseket.

A kötet három főbb egységre oszlik: az első fejezet (Problémavázlatok a közelmúltból) Szilágyi N. Sándor erdélyi líceumi magyar nyelvtankönyvének „A csoportjellegű szövegek” címet viselő rövid fejezetét és Péter Mihálynak a magyar nyelvtudományban a témáról szóló klasszikus tanulmányát közli újra (Szleng és költői nyelvhasználat).

A második fejezetben, „Mai válaszok” címmel a kötet felkért szerzőitől olvashatunk dolgozatokat, majd a „További válaszok” című fejezet korábbi, idegen nyelvből fordított írások válogatását tartalmazza. Ebben a fejezetben mutatkozik meg leginkább a kötet műfaji heterogenitása: egyaránt megtalálhatók itt önálló tanulmányok, nyelvészeti lexikonok szócikkei, könyvfejezetek, valamint szlengszótárak bevezetői.

Mivel a kötetben nagyszámú írás olvasható, amelyek közül számos dolgozat már ismerős lehet a kérdéssel foglalkozó kutatók számára, a továbbiakban mindenekelőtt a kötet második fejezetének tanulmányait ismertetem.

Mint már a kötet egészéről szólva említettem, a válogatás szempontjai nem egyértelműek, így például kevéssé indokolt az első fejezetben Péter Mihály — egyébként könnyen hozzáférhető — tanulmányának az újraközlése. Ennek egyetlen indokaként az hozható fel, hogy Péter „»Húsz év múlva« (Régebbi és újabb gondolatok a szlengről)” című dolgozatában saját korábbi tanulmányára is reflektálva tekinti át a szlenggel kapcsolatos főbb kérdéseket. Ezek a kérdések a szerző szerint a következők: miből adódnak a szleng meghatározásának nehézségei? Mi a különbség szleng, argó és zsargon között? Hová sorolandó be a szleng a stílusok vagy a szociolektusok közé? Jellemző-e rá az obszcenitás? Nyelvi univerzálé-e a szleng?

Amellett, hogy a kötet dolgozataiban olvasható válaszokat megkísérlem csoportosítani — a szerzők egy-két kivétellel érintik Péter kérdéseit —, a tanulmányok rövid tartalmi ismertetésével együtt a jelenség elemzésének elméleti hátterére is figyelmet fordítok.

Pavol Odaloš „Mi a szociolektus és mi a szleng?” című tanulmánya a szlengnek a nyelvi rétegződésben elfoglalt helyét elsődlegesen terminológiai kérdésnek tekinti, és a szlenget a szlovák nyelvtudományban kevésbé ismert szociolektusok közé sorolja be. A szociolektusok között a „titkosság szempontjából” különíti el az argót a szlengtől és a szaknyelvektől. A szerző dolgozatát a magyar nyelvtudományból is ismerősen problematikus nyelvirétegződés-vizsgálatok körébe sorolhatjuk, amely azzal, hogy a klasszikus hármas felosztás — köznyelv, területi és társadalmi változatok — utolsó elemének megnevezését kívánja összhangba hozni a szociolingvisztikai terminológiával, nem bizonyul igazán meggyőző megoldásnak. Hiszen a leginkább szókészleti sajátságaikkal jellemezhető társadalmi változatokként meghatározott csoport- és rétegnyelvek a nyelv használatához kötődő változatok (szemben a nyelvet használóhoz kötődő szocio- és dialektusokkal), és így szerencsésebb regiszternek tekintenünk őket (vö. Halliday, M. A. K., The users and uses of language. In J. A. Fishman szerk., Readings in the Sociology of Language 139—69, Mouton, The Hague, 1968.).

Kari Nahkola és Marja Saanilahti „A finn szleng mint nyelvi és szociális jelenség” című tanulmányukban a szlenget tekintik stilisztikai és szociális jelenségnek, egyben hangsúlyozzák, hogy a szleng nem tekinthető autonóm nyelvváltozatnak. Röviden jellemzik az általuk legfontosabbnak ítélt finn szlengeket (a helsinki, az iskolai, a katonai és a szakszlengeket, továbbá a közszlenget). A dolgozatot rövid áttekintés zárja a szleng szóalkotási módjairól, amelyeket a szerzők saját vizsgálataik alapján az észak-hämei kisváros, Virrat iskoláiban felvett adatokkal mutatnak be. A szóalkotási módok elemzése, kiegészítve a típusgyakorisági megoszlás ismertetésével, a hagyományos (prestrukturalista) elemzési módot követi.

Mona Forsskåhl tanulmányában (A szleng meghatározásáról) a dialógust a nyelvészeti kutatás középpontjába helyező paradigmában gondolja újra — a kötetben többektől hivatkozott — Bethany Dumas és Jonathan Lighter által a szleng elemek azonosíthatóságához kidolgozott kritériumokat (Is slang a word for linguists? American Speech 53. 1978: 5—17), amelyek a szlenget társadalmi következményei alapján definiálják. Forsskåhl kiemeli, hogy a dialogisztikus keretben megfogalmazott szempontok érvényesítése nem alkalmazható kontextusukból kiragadott szóalakok vizsgálatánál, de hasonló okokból a nyelvtörténeti elemzésekben sem valósítható meg.

Anna-Brita Stenström (A szlengtől a szlengbeszédig) a „The Bergen Corpus of London Teenage Talk” (COLT) elemzésével, empirikus nyelvi anyagra hivatkozva vonja le következtetéseit a szleng használatáról. A 13—17 éves, különböző társadalmi hátterű és iskolakerületekhez tartozó londoni diákok spontán beszélgetéseinek felvételeit elemző, diskurzusrészletekkel is szemléltetett vizsgálat arra kereste a választ, hogy az adott szituációkban milyen mértékű a szleng használata az adatközlői csoportokban. A COLT elemzési eredményei szerint a szleng-szókészlet használata a londoni középosztálybeli diákok körében nem mutat nemhez kötődő megoszlást, és jóval kevésbé gyakori, mint a laikus közvélekedés alapján gondolnánk. A szókészlet szlengelemeinek előfordulása korlátozott ugyan, de a korosztály nyelvhasználatára jellemző káromkodások, divatszavak, ún. helyettesítők (pl. BE like ’erre ő’; GO ’ő meg’) és pragmatikai markerek gyakorisága Stenström véleménye szerint az eddigi vizsgálatok középpontjában álló (prototipikus) szleng mellett szükségessé teszi a szlengbeszéd (ang. slanguage) terminus bevezetését. A szlengbeszéd fölérendelt fogalomként mind a szlenget, mind a káromkodásokat, divatszavakat stb. magában foglaló nyelvhasználati formaként értelmezendő. A tanulmányból nem válik egyértelművé, hogy a szerző miként határozza meg a szlengbeszéd helyét a beszélők nyelvi repertoárjában kimutatható más változatokhoz képest.

„A nyelvi (szociolingvisztikai) változó fogalmának kiterjesztése a szlengre” címmel Jannis K. Androutsopoulos a variációelméleti szociolingvisztika alapvető fogalmának, a nyelvi változónak az alkalmazhatóságát vizsgálja a szlengkutatásban. A nyelvi változók azonosításához kidolgozott kritériumok áttekintésével a szerző amellett érvel, hogy a szleng elemei a megelőző kutatásokban kevésbé vizsgált nyelvi változók részeit alkothatják a szóképzéstől és szóalkotástól egészen a diskurzus szintjéig.

Cseresnyési László dolgozata (Esszé a szlengről) a szlenget a nyelvváltozatok típusai közül a megelőző megközelítések jelentős részével ellentétben nem társadalmi, hanem egyértelműen stilisztikai kategóriának tekinti. A szleng szociolingvisztikai értelmezése elleni legfőbb érve, hogy a szleng nem szükségszerűen kötődik társadalmi csoportokhoz vagy rétegekhez. Megjegyzendő, hogy Cseresnyési — és ebből a szempontból eljárása hasonlít Odalošéhoz — a szociolektusokat a foglalkozás, tevékenységi forma alapján elkülönülő társadalmi csoportok jellemző nyelvhasználatának tekinti. A stilisztikai változatként értelmezett szlenget mint „játékos kontextuális átvitel (transzfer)” határozza meg (144), hangsúlyozva, hogy a definíció központi kategóriája a szleng (és a stílus) alapját adó jelenség, a „játék” fogalma. Cseresnyési szerint a nyelvet racionális jelrendszerként vizsgáló nyelvészek számára a játék kategóriája nehezen illeszthető be a kutatás tárgyát a nyelvi tevékenységen kívül álló funkciók és célok felől megközelítő paradigmába, hiszen a játék nem a tevékenységen kívüli célra irányul. Cseresnyési szerint a játék kategóriája segíthet a szleng értelmezésében jelentkező nehézségek feloldásában, amelyek abban ragadhatok meg, hogy a szleng a kommunikáció racionális vizsgálatát közvetettsége és homályossága által kérdőjelezi meg.

Felvethető azonban, hogy a szleng kommunikatív hatékonyságának hiánya nem feltétlenül egyetemes, hiszen az egyes beszélőközösségek tagjai számára — hasonlóan a szókészlet más rétegeinek a változásához — a szleng elemei is rövid időn belül a csoporton belüli nyelvi norma részévé válhatnak. Továbbá a Cseresnyési által említett társadalmi csoportok vagy rétegek sem feltétlenül azonosíthatók azokkal a kisebb beszélőközösségekkel, amelyek egy-egy szleng elemeit létrehozzák, fenntartják vagy akár továbbadják más közösségeknek.

A második fejezetet Cseresnyési dolgozata mellett két rövidebb írás zárja, amelyek Connie Eble és Vlagyimir Jelisztratov tollából származnak. Eble a szleng társadalmiságát hangsúlyozva tesz kísérletet a fogalom meghatározására (A szleng meghatározásáról), míg Jelisztratov (A szleng mint passziolália) korábbi, a Szlengkutatásban megjelent kötetének egyik gondolatát fejti ki röviden. A két utóbbi tanulmánnyal kapcsolatban is felvethető a kérdés, hogy mi indokolta szerepeltetésüket a kötetben, mivel egyrészt a következő fejezetben olvasható Eble egyik korábbi dolgozata „Szleng” címmel, amelyben a szerző szlengdefiníciójának bővebb kifejtését is olvashatjuk, másrészt Jelisztratov dolgozata sem jelent újdonságot a magyarul is olvasható, „Szleng és kultúra” című munkájához képest. (Jelisztratov utóbbi munkájáról értékes kritikai megjegyzéseket olvashatunk Péternek a kötet számára készített újabb tanulmányában, l. 34—6, valamint a sorozat első kötetében, l. SzlÚt. 208—12.) De a második fejezetben megjelent dolgozatok elkészítésére felkért szerzők tanulmányai mellett a „További válaszok” című fejezetben szereplő, különböző forrásokból származó írások kiválasztásának szempontjai sem egyértelműek.

Nehezen értelmezhető például, hogy miért olvasható a kötetben egy-egy dolgozat az argó és a zsargon meghatározásáról, mikor a megelőző fejezetekben számos szerző kitér a két jelenség és a szleng egymáshoz való viszonyának kérdésére. Ugyanígy felvetődik a kérdés Haviland Ferguson Reves „Mi a szleng?” című dolgozatát olvasva, amely az amerikai lexikográfia 1828 és 1925 közötti szlengmeghatározásait gyűjtötte össze (Reves tanulmánya eredetileg 1926-ban jelent meg). A szerző ugyanis az idézett definíciókban az általa kielégítőnek tartott felfogást számon kérve teljesen történetietlen szemléletről tesz tanúbizonyságot, kísérletet sem téve arra, hogy a szleng hosszú ideig tartó illegitimitását ne az általa bírált szótárírók egyéni ízlésének a számlájára írja.

Emellett a nyelvészeti lexikonok szócikkeinek közreadása sem bizonyul szerencsés megoldásnak: a műfaj jellegéből és terjedelmi korlátaiból adódóan nincsen lehetőség az egyes kérdések elmélyültebb kifejtésére, csak felületes áttekintésükre. Ugyanígy a tudományos ismeretterjesztés körébe tartozó Andersson—Trudgill-könyvfejezet sem vállalkozhat arra, hogy például részletesen kifejtse, miért nem tekinthetjük a szlenget regiszternek. Ugyanakkor mindenképpen üdvözlendő, hogy olvashatók a válogatásban olyan klasszikusnak tekinthető szerzők, mint Eric Patridge és Jespersen írásai is.

A tanulmánygyűjtemény a szerkesztők eredeti szándéka szerint a szleng fogalmi meghatározásának különböző megközelítéseit volt hivatott bemutatni. A felkért szerzők közül többen azonban nem vállalkoztak ilyen típusú elemzésre, és dolgozatukban implicit szlengfogalommal a háttérben mutatták be a szleng egy-egy aspektusáról szóló vizsgálataik eredményeit. Ez mégsem vált a válogatás hátrányára, hiszen nem csak a szlengre jellemző módon tekinthető magától értetődőnek, hogy sem a kötetben olvasható definíciók, sem a téma egyes szempontjait vizsgáló dolgozatok nem azonos jelenségek halmazát írták körül. Erre bevezetőjükben a kötet szerkesztői is figyelmeztetnek: ,,[n]em várható tehát, hogy sorozatunk e harmadik kötete megválaszolja a szlengkutatás egyik legfontosabb kérdését; talán még annyira sem, amennyire egy ilyen tematikus gyűjtemény alapján remélhető lenne. Pusztán kisebb-nagyobb érvényességi körű válaszodat ad” (5). De éppen ezeknek a válaszoknak a sokszínűségében ragadható meg az a lehetőség, hogy a magyar nyelvi szlengkutatás is több irányból határozza meg vizsgálati területét.

Bodó Csanád