A névátvitelt névtani fogalomként ugyanúgy értelmezhetjük, ahogyan azt a magyar jelentéstani, stilisztikai szakirodalom régóta kimunkálta. A tudománytörténetileg eltérő hátterű felfogások (GOMBOCZ, Jelentéstan 63 kk.; PAPP I.: MNyj. 9: 9–10; KÁROLY, Jelentéstan 252 kk.; J. SOLTÉSZ, Tulajdonnév 34–6) közös vonása, hogy a jelenség alapjának a fogalmi érintkezést tekintik, amelynek nyelvi vetületeként egy adott hangsor újabb jelentés hordozójává válik.
A névátvitel a tulajdonnevekben természetesen speciálisan értelmezendő, hiszen a tulajdonnévnek nincs fogalmi jelentése. A helynévi denotátumoknak vannak viszont olyan fogalmi jegyeik, amelyek a névadás alapjául szolgálnak: az alak, a nagyság, az elhelyezkedés stb. Az ilyen típusú viszonyokban a szavak mezőösszefüggései fejeződnek ki (KÁROLY, Jelentéstan 61–2), s ezek a történeti jelentésváltozások, így a névátvitelek szinkronikus alapját, hátterét jelentik (ezt Cremona mezőelméletét ismertetve állapítja meg KÁROLY, i. m. 229). A fogalmi jegyek érintkezése alapján történő névadást joggal tekintjük tehát a jelentésbeli névalkotás részének, névátvitelnek. A névátvitel formáinak, típusainak legdifferenciáltabb elemzését is KÁROLY SÁNDOR adja, alapvetően három jelenséget, a szinekdochét, a metonímiát és a metaforát elkülönítve (i. m. 164 kk.). Szerinte „az említett hagyományos stilisztikai fogalmak nagyon jól használhatók ma is, ha pontosan értelmezzük őket. Ezek éppúgy történeti kategóriák is, mint leírók, sőt talán elsősorban történetiek” (uo.). KÁROLY SÁNDOR véleménye is arra ösztönözhet bennünket, hogy megvizsgáljuk a névátvitelnek a történeti helynévtipológiában való fölhasználhatóságát.
Vizsgálódási körünkből a három fogalom közül a szinekdochét kiiktathatjuk, mivel a nem – faj viszonyra a helyek vonatkozásában aligha találnánk példát (vö. KÁROLY, i. m. 164). Metonimikus és metaforikus jelenségekről névtani irodalmunkban sokan, több helyen szóltak már. Rendszeres áttekintésükre, másrészt rendszertani helyük kijelölésére azonban nem került sor. Bizonyos fajtáik – érthető okokból – megkülönböztetett figyelemben részesültek: csak az irodalomjegyzéket lapokon keresztül sorolhatnánk, ha a puszta személyneveknek, a törzsneveknek, a népneveknek, a foglalkozást jelölő szavaknak, a patrociniumoknak a településnévi használatára kívánnánk kitérni. De ritkán maradt ki a tipológiákból az alakmeghatározó metaforikus nevek csoportja is. A metonímia esetében tehát jórészt a tulajdonnév > helynév, a metaforáknál pedig csakis a köznév > helynév típusú változásokról beszéltek. A korábbi kutatások e vonatkozásban is a makrotoponimákra, főleg a településnevek csoportjára összpontosították figyelmüket.
A névátvitel azonban legalább ilyen gyakori a mikrotoponimák között is. A helyfajták sokféleségéből természetesen adódik, hogy a névstruktúra e két fő szintjét számtalan szál fűzi össze. Különösen feltűnő ez a metonimikus változások körében: ismert az a jelenség, hogy egy-egy település a mellette levő folyótól (Sárospatak), forrástól (Tapolcafő), hegytől (Kékkő), erdőtől (Iharos) vagy egyéb földrajzi tárgytól (Istenmezeje, Kápolna, Halas) kapta a nevét. A mikroszinten élő nevek könnyen bekerülnek a makrotoponimák közé, a hivatalos helynévadás is gyakran felhasználja ezt a névalkotási formát (MEZŐ, Hiv. 57 stb.). A fordított irányú változásokra, a makronév mikroszintre süllyedésére főleg az elpusztult települések határnévi használatából tudunk példákat idézni (vö. MNyj. 26–27: 103–14; MNy. 82: 491–-2). A további vizsgálódásokban azonban – vállalt feladatomnak megfelelően – megmaradok a mikrotoponimák körében.
A jelentésbeli névalkotás fejezetében természetszerűen csak azokat a metonimikus és metaforikus helyneveket tárgyalhatjuk, amelyek úgy jöttek létre, hogy a meglévő nyelvi elemkészletnek csak a jelentésbeli átértékelése történt meg, a névalkotásban a szintagmatikus szerkesztés nem játszott szerepet. Természetesen a szerkesztett nevekben is érvényesülhet a metaforikus vagy a metonimikus szemlélet. A Teknő/völgy és a Teknő helynevek azonos asszociáció alapján születtek, de névrendszertani leírásunk – mivel nem lélektani, hanem nyelvi alapú – nem ezt tekinti a név keletkezése fő jellegzetességének, hanem a nyelvi megformáltság eltérő voltát.
KÁROLY SÁNDOR egy jelentéstani viszony nyelvi kifejezési lehetőségeit vizsgálva megállapítja, hogy például a ’hely, ahol dinnye terem’ összefüggés alapvetően ötféle nyelvi formában realizálódhat: mondat formájú (Dinnye terem a földön.) és nem mondat formájú szókapcsolatban (dinnyét termő föld), képzett szavas szerkezetben (dinnyés föld), összetételben (dinnyeföld), de kifejeződhet egyetlen szóval (dinnyés, dinnye) is (Jelentéstan 173–4). Bennünket a helynevek szempontjából legfeljebb csak az utóbbi négy megoldás érdekel: ennek alapján is világos azonban, hogy az érintkezésen és a hasonlóságon alapuló jelentéskapcsolatok a történeti tipológiának legalább három fő csoportjában megjelennek, a szintagmatikus szerkesztéssel, a képzéssel keletkezett és a jelentésbeli névalkotással létrejött nevek között. A ’domb, ahol varjak élnek’ jelentésviszony kifejeződhet Varjas/domb, Varjú/domb, Varjas és Varjú névformákban is. Ezek a nevek a történeti tipológia különböző kategóriáiba kerülnek ugyan, a funkcionális-szerkezeti elemzésben azonban könnyen áttekinthető a kapcsolatuk.
A névátvitel mindig egyrészes nevet hoz létre, amelynek funkcionális-szemantikai jegye a hely valamiféle sajátosságának leírása lehet csupán. A szinkrón elemzés szempontjából fajtát jelölő vagy megnevező funkciójú név soha nem keletkezhet ily módon.
A fentiekben láttuk, hogy egy jelentésviszony nyelvileg többféleképpen is kifejeződhet. Ha tehát a szinkróniában azt tapasztaljuk, hogy azonos szemléletű, de eltérő szerkezetű nevek állnak egymás mellett, azonos denotátumra vonatkozóan, akkor ezt a névadásban megnyilvánuló nyelvi sokszínűséggel, párhuzamosságokkal magyarázhatjuk. Egy-egy név keletkezési típusát ebből adódóan nem mindig lehet egyértelműen meghatározni. Az egy- és kétrészes nevek csoportját igen erős szerkezeti változási folyamatok kapcsolják össze: az ellipszis a kétrészes nevet egyrészessé alakítja, a kiegészülés meg éppen fordítva működik. Az alábbiakban bemutatom, hogy milyen lehetőségek adódhatnak egy-egy névbokor létrejöttében:
A fentiekből kitűnik, hogy azonos névkeletkezési folyamatok eltérő formákat produkálhatnak, másrészt viszont azonos alakok eltérő módon is létrejöhetnek. Helyneveink keletkezéstörténeti értékelésébe tehát – optimális adatolás mellett is – sok hiba csúszhat. Különösen igaz ez a névátvitel eseteire: a metaforikus, metonimikus nevek közé elemzésünkben bekerülhetnek más módon létrejöttek is, és viszont: ide tartozó jelenségek kívül rekedhetnek vizsgálatunk körén. Ebben – talán nem hat védekezésnek, ha kimondjuk – a helynévadásnak minden részletében szinte kiismerhetetlen sokszínűsége nyilatkozik meg. A névtárak anyagából mindenesetre csupán azokat az adatokat emeltem ki, vontam be a további vizsgálatba, amelyekről a történeti előfordulások, a rendszertani összefüggések stb. alapján nagy valószínűséggel megállapítható, hogy a jelentésbeli névalkotás körébe tartoznak.
A metonímiát definiálva a legtöbb kézikönyv beéri azzal a megfogalmazással, hogy a névátvitel olyan válfajaként tartjuk számon, „amely két fogalom közti térbeli, időbeli, anyagbeli érintkezésen vagy ok-okozati kapcsolaton alapul” (FÁBIÁN-SZATHMÁRI-TERESTYÉNI, MStilV. 108). CSŰRY BÁLINT 1928-ban megtartott akadémiai székfoglalójában (Az érintkezésen alapuló névátvitel. Bp., 1929) a metonimikus kapcsolatok jelentésbeli összetettségét több tucat jelentéstípus bemutatásával érzékeltette. KÁROLY SÁNDOR a főnevek poliszemantikus összefüggései között 21-féle metonimikus kapcsolatot említ (Jelentéstan 370–2). Az eredeti és az új jelentés viszonyának vizsgálata a közszói metonímia esetében hatékony megközelítésnek bizonyul. A helynevek metonimikus kialakulását ezen szempontok szerint szintén sikeresen mutathatjuk be. Azt azonban sajátos feladatunknak tarthatjuk, hogy bizonyos – a helynevekre különösen jellemző – névátviteli formákat árnyaltabban elemezzünk a szokásosnál. Amikor a metonimikus átvitel típusait, lehetőségeit vázoljuk, egyben a név (az összetett nevekben: a névrész) szemantikai funkcióját is meghatározzuk, s így szervesen kapcsolódunk szinkrón leírási modellünk alapelvéhez. (A feldolgozás alapjául a Nyírbátori és a Pápai járás helynevei szolgáltak.)
Metonimikus helynevek az alábbi jelentésösszefüggésekben keletkezhetnek:
a) hely → a hely, ahol ez található
A helynevek sajátos jelentésfunkciójából adódóan ez a legnépesebb csoport. Olyannyira összetett, hogy a jelentésviszonyok további finomítását is célszerű elvégezni, a különböző helyfajták kapcsolatának elemzésével. Előrebocsátom, hogy a metonimikus változáson átmenő szavak között köznevek éppúgy találhatók, mint tulajdonnevek (helynevek).
folyó → a terület, ahol található
A Pápai járásban különösen gyakran előfordul (43 névben), hogy egy-egy területet a mellette, rajta elfolyó patak nevével neveznek meg. A nagyobb folyók neve sűrűn kap ilyen új jelentést: Marcal (21-szer!), Gerence, Cuha, Darza. Döntően egyrészes, deetimologizálódott vagy elhomályosulóban lévő nevek (Séd, Csörgető, Görgő) vesznek részt a folyamatban. Alig van olyan köztük, amelynek szintagmatikus szerkesztéssel alkotott párja (Gerencei/dűlő) is van. A folyónév és a metonimikus eredetű területnév poliszemantikus viszonya szinte kivétel nélkül fennmarad: csak 3 esetben nem él már az elsődleges név. Az új név az esetek háromnegyed részében tovább alakul: az ’X folyó mellett fekvő terület’ funkciójú névhez gyakran az elhelyezkedést pontosabban leíró (Dermai/Marcal, Alsó/Marcal) vagy a tulajdonost megjelölő (Elek/Marcal) bővítményrészt kapcsolnak. Ezáltal nemcsak lexikálisan, hanem szerkezeti szinten is kétrészes névként funkcionálhatnak. A Nyírbátori járásban csupán egy ilyen névre (Kis/folyás) bukkantam.
kút , forrás → a terület, ahol található
A változástípus csaknem minden vonatkozásban ellenpontja az előbbinek. A Nyírbátori járásban jóval több ilyen név van (45), mint Pápa környékén (9). A mai névállományban gyakoribb az olyan név, amelynek szintagmatikus szerkesztéssel alakított párja (Büdöskúti/dűlő) is van, mint az olyan, amelyik egyedül áll. Az elsődleges kútnév, forrásnév fennmaradásáról mindössze 3 esetben van tudomásunk. Ez nemcsak azzal magyarázható, hogy ezek a vízvételi helyek megszűntek (egyébként a névtárak sok ilyen nevet is tartalmaznak). Az adatközlők ugyanis többször azt jelezték, hogy a területen volt ugyan kút, de annak nem volt neve (Nyírbátor: Fickút, Hordóskút). Máskor pedig a metonimikus átvitel még homonímiát is okozott: a határ valamely más részén azonos nevű kút is található az adott településen (Nyírbátor: Nagykút, Gulyakút). A változás jellegzetesen a bővítményrész – kút(ja) szerkezetű neveket érintette, egyrészes név (Forrás, Bodon) ritkán használatos metonimikusan. Területnévként ezek természetesen kivétel nélkül egyrészesek: ’X forrás, kút körüli (ti. terület)’, de nyilvánvalóan a lexikális összetettség akadályozta meg + a folyónevektől különbözően – a metonimikus név jelzővel való további bővítését (mindössze 5 névben van erre példa: Kis/ és Nagy/Pásztorkút).
állóvíz → a terület, ahol található
Jellegzetességeit tekintve a két előző típus sajátosságait elegyíti. A két vidéken csaknem azonos számban (8, 9) fordulnak elő. Grammatikai szerkesztéssel alakult párja (Kistói/dűlő) 6 névnek van. Az elsődleges víznév egyetlen névben sem maradt fenn, ezek kivétel nélkül bővítményrész – tó, víz szerkezetűek voltak. A lexikális összetettség itt sem igényelte további bővítményrészeknek a metonimikus nevekhez való kapcsolását. Két név (Nyírbátor: Mohos, Csukás) alakulásában a jelentésbeli és a szerkezeti változások szételemezhetetlen szövedékét láthatjuk (mint a korábbiakban bemutatott Varjú/domb stb. esetében).
állóvíz → a folyó, amely belőle kiömlik
Egyetlen Pápa környéki névben figyelhető meg: a Bakató eredetileg állóvíz neve volt, de így hívják a belőle eredő kis eret, sőt távolabb a patak melletti szántókat is (ez utóbbit a folyó → terület változások között vettem figyelembe). Olyan nevet az átvizsgált két névtárban nem találtam, amelyben a kút, forrás → a folyó, amely abból ered változás mutatkozna.
út → a terület, ahol ez vezet
Pápa környékén gyakoribb (17), mint a Nyírbátori járásban (8). Ottani névalkotó szerepének aktívabb voltát az is mutatja, hogy szintagmatikus szerkesztésű névpárral, illetőleg anélkül nagyjából egyenlő arányban találhatók meg, míg Nyírbátor környékén csak ilyen párral fordulnak elő: Encsencs(i) út – Encsencs(i) úti dűlő. A különbség abban is megmutatkozik, hogy a Pápai járásban a nevek kétharmadában eltűnt az alapnév (Hátút, Hajlósút), a Nyírbátoriban viszont csak egy ilyen (Középút) található. A változáson átmenő nevek általában bővítményrész – út(ja) szerkezetűek, Pápa vidékén azonban a deetimologizálódott Csapás (eredetileg ’marhahajtó út’) is előfordul metonimikusan. A Csapás földterület melletti út neve ennek megfelelően: Csapási/út. A lexikális kétrészesség következtében a metonimikus nevek nem bővülnek jelzői szerepű névrésszel.
út → az épület, amely mellette van
Besorolása határesetnek tekintendő, két, nyírbátori járásbeli, helységnévtárból adatolt névben (Adonyi út, Fehértaji út) figyelhető meg. A metonimikus használat ez esetben azonban nemigen hoz létre új helynevet, hiszen az X az Adonyi úton lakik típusú mondatokban a megfelelő helynév tetszőleges épületre vonatkozhat.
mezsgye → a terület, amelyen húzódik
A Pápai járás 4 nevében fordul elő, egyrészes (Megye), illetőleg kétrészes (Dereskemegye) alapnévből alakulva. Az út → terület típusú változásokhoz hasonlít leginkább.
A további jelentéstípusok vizsgálata előtt megemlítendőnek tartom, hogy a metonímia alapjául szolgáló jel tulajdonnévi, illetőleg közszói jellegét gyakran nem könnyű meghatározni. A fenti változásokban – mint példáinkból is kitűnt – döntően helynevek vettek részt: a kétrészes, valamint az egyrészes deetimologizálódott nevek esetében ez egyértelműen megállapítható. Kétségeink leginkább a Séd, Ér, Forrás, Bodon, Csapás, Megye típusú neveknél merülhetnek föl: a történeti adatok azonban gyakran itt is tulajdonnévi jellegre utalnak. Az alábbi változástípusokban ezzel szemben a közszói helymegjelölések aránya feltűnően magas, olyannyira, hogy a helynévi előzményre külön is kívánatosnak látszik utalni.
épület → a hely, ahol található
Mindkét területen viszonylag sok névben (23 és 16) fordul elő. Szintagmatikus szerkesztéssel alkotott névpárok (Csárda – Csárdai/dűlő) főleg Nyírbátor vidékén találhatók. A nevek alig egynegyede alakult helynévből (ez inkább a Pápai járásban jellemző), az eredeti név is csupán 3 esetben maradt meg. A metonimikus átvitel alapjául a legkülönfélébb épületek – templomok, kocsmák, malmok stb. – megnevezései szolgálhattak. Az új jelentés túlnyomórészt valamilyen területnév: egy esetben (Kápolna) falurészt, kétszer (Csóka, Betekincs: mindkettő kocsmanévből) utcát jelöl. A folyamatban részt vevő elemek döntően közszói jellege miatt csupán a nevek lexikális szintjére vonatkozó megállapításokat tehetünk: a neveknek több mint a fele szóösszetétel (Pusztatemplom, Serház). Az egyetlen szótőből álló nevek közt több olyan van, amely már helynévként, szerkezeti változással, a metonímia bekövetkezte előtt alakult ilyenné (Kalapács, Nyolcas: malomnevekből; Tulipános: háznévből; Becsaló, Lebuj: kocsmanevekből stb.). Sajátos metonimikus utcanév a Hatház (Nyírbátor környékén kétszer is előfordul), valamint az Ötrongyos és a Hatrongyos (mindkettő a Pápai járásban). Ez utóbbiak hangulatilag azért erősebb töltésűek, mert az alapnév, a háznév szintén jelentésbeli szóalkotással (metaforikus szemlélettel és egyben tapadással) keletkezett.
építmény → a hely, ahol található
Pápa környékén jellemzőbb (13), mint a Nyírbátori járásban (7). Szintagmatikus szerkesztéssel alakított névpárok éppúgy alig vannak köztük, mint olyanok, amelyek biztosan tulajdonnévi előzményre vezethetők vissza. Az építményfajták sokféleségéből adódóan az előzőhöz hasonlóan színes csoport ez is: hidak (Kishíd, Palló), szobrok (Gombóc, Rókus), kerítésfélék (Sorompó, Szőlőkapu, Zöldkapu), tégla- és szénégető helyek stb. nevei, illetőleg megjelölései egyaránt előfordulnak közöttük. A metonimikus név csak két esetben nem területjelölő (Bürü: híd, Feketekapu: út). Lexikális szerkezetüket tekintve a nevek háromnegyedében összetett szó található.
terepalakulat → a hely, ahol található
Természetesen alakult helyeket (Rókalyuk, Farkasgödör) jelölő szavak éppúgy előfordulnak köztük, mint az egykori bányahelyek (Agyaggödör, Fazekasgödrök) megnevezései. A 21 névben nincs olyan, amelynek biztosan tulajdonnévi előzménye lenne. Egy kivétellel (Földvétel: falurész) mindegyik területet jelöl. Csak két olyan név van köztük (Gödrök: kétszer), amely lexikális szempontból nem szóösszetétel.
A metonímia fönt tárgyalt válfajai kivétel nélkül abba a csoportba tartoznak, amelyet KÁROLY SÁNDOR pars pro toto metonímiának nevez (Jelentéstan 168). A táj egy részletének, a tájban lévő objektumoknak a nevét, megnevezéseit használják egy-egy nagyobb területi egység tulajdonnevéül. A névátvitel alapjául szolgáló helyek dimenzionális jellegében feltűnő azonosságokat tapasztalunk. A nagyobb területekhez képest vonalszerű, illetőleg pontszerű helyek jelentik az átvitelek bázisát. Az első csoportba a folyó → terület, út → terület, mezsgye → terület változások tartoznak, a másodikba pedig a forrás → terület, épület → terület, építmény → terület típusú átvitelek sorolhatók. De ide számítanak az állóvíz → terület, terepalakulat → terület változások is, bár ezekben a kiindulásul szolgáló helyek a pontszerűnél kiterjedtebbek (talán: foltszerűek) is lehetnek. A két dimenzionális típus között nyelvi eltérések is mutatkoznak. Az első kategóriában szinte kivétel nélkül a tulajdonnevekre épül a változás, a másodikban a közszóké a meghatározó szerep, s ha elő is fordul köztük helynév, eredeti jelentésében (eltérően az első csoporttól) igen ritkán marad része a névkincsnek. A szintagmatikus szerkesztéssel alakított névpár megléte viszont a második kategóriát jellemzi, az elsőben jóval kevesebb az ilyen név.
A pars pro toto típusú metonimikus változásokkal ellentétes irányú totum pro parte módosulásra (vö. KÁROLY, Jelentéstan 169) is vannak példáink, hogy jóval kevesebb, mint az előző típusban, az a dolog természetéből adódik. Egy nagyobb terület egészének neve ritkán, speciális esetekben lehet csak alkalmas arra, hogy kisebb részleteinek, helyeinek a megnevezője legyen. Egyetlen összefüggést tudunk vizsgált anyagunk alapján itt említeni:
terület → épület (tanya), amely rajta van
A Nyírbátori járás tanyanevei között (20 névben) fordulnak elő ilyenek. Az elsődleges területnévi jelentés minden esetben megmaradt. Szintagmatikus szerkesztéssel alakított névpárja a nevek felének van csupán, ezek sem a szokásos területnév – -i + tanya szerkezetűek, hanem képző nélküliek (Homoktag/tanya, Sőreföld/tanya). Egyrészes és kétrészes nevek egyenlő arányban találhatók az alapnevek között, az egyrészeseket a tanyá-val kiegészítve látszólag más típusokhoz tartozó neveket kapunk (Gyilkos/tanya, Keskeny/tanya ’tanya, amely a Gyilkosban, ill. a Keskenyben van’). Megemlítem, hogy a tanyanevek körében fordított irányú, tanyanév → területnév változást is megfigyelhetünk. Az ide tartozó csekély számú nevet (pl. Cserepes) természetesen az épület → a hely, ahol van típusú változásban vettem figyelembe.
b) növény → a hely, ahol terem
A növénynevek metonimikus használatára régen fölfigyelt jelentéstani szakirodalmunk. CSŰRY szerint „a dinnye szó pl. nemcsak egy vagy több dinnyét jelenthet, hanem a Szamosháton így hívják a dinnyést, a dinnyével beültetett területet is. Megyek a dinnyébe mondják” (Érintk. 6.). KÁROLY S. főleg gabonafajtákat és fákat jelölő szavakat sorol fel példái között (Jelentéstan 319). A jelenség a helynevek körében is megfigyelhető: növénynevet metonimikusan területek tulajdonneveként is használnak. Elvileg föltehető persze, hogy a növénynévből jelentésváltozással pusztán közszó lesz: szőlő ’gyümölcs’ → ’hely, ahol terem’, s ebből hasadással alakul ki a tulajdonnév. Példáink azonban legtöbbször eleve kizárják az ilyen változásokat. Másrészről pedig az is kétségtelen, hogy a névrendszerben előforduló modellektől meghatározva, azok mintájára is kialakulhatnak az ilyen nevek.
BÁRCZI szerint „ősi típus az egyesszámú növény-, fa-, bokornevek gyűjtő értelemben, ’erdő, liget, bozót’ stb. jelentésben való használata: e közszói jelentésből ugyanis erdő, liget stb. földrajzi neve keletkezhetik (...) E típus felső korhatárát még nem vizsgálták meg, de úgy látszik, a XIII. századon túl erősen ritkul, noha ilyen dűlőnév (tehát fiatal alakulás) ma is jócskán akad” (Szók. 153). A névadási mód napjainkban is aktív, a gyűjtőnévi jelentés leginkább azokban a helynevekben érezhető, amelyek termesztett – általában viszonylag ritka – növények neveiből alakultak: Köles, Sáfrány, Baltacim, Paszkonca. Fanevek is előfordulnak ilyen szerepben: Cseresznyefa, Körtefa ’vad gyümölcsfákkal tarkított erdők’, Jegenyefa, Rekettye, Tövisbokor. Az építménynév → helynév változáshoz hasonlóak azok a metonimák, amelyek egy-egy jellegzetes, egyedül álló fa nevéből alakultak: Egyesfa, Pokolfa, Pipafa, Körtefa. A Pápai járásban 10, a Nyírbátoriban 3 ide tartozó nevet találunk; a nevek felének van szintagmatikus szerkesztéssel alakult párja is: Cseresznyés/dűlő.
c) állat → a hely, ahol előfordul
BÁRCZI a településnevek között megemlíti, hogy „állatnevek ugyancsak előfordulnak egyesszámban, képző nélkül, (...) ezek azonban valószínűleg előzőleg többnyire személynevek voltak, s abból váltak földrajzi névvé” (Szók.2 153). Igaz, kevés példánk van az állatnevek metonimikus használatára a mikrotoponimák között: Bébic, Tücsök, Göböly, Ragadály, mégis lehetségesnek kell tekintenünk a közvetlen névátvitelnek ezt a válfaját is.
d) személy → a hely, ami a tulajdona
A településnevek között ismert, sokat elemzett típus; a fejezet összefoglalásában visszatérek a legfontosabb problémáira. Viszonylag gyakran előfordul mindkét területen (15, 14). Általában tulajdonnévi szerepű személynév áll ilyen funkcióban, leggyakrabban családnév: Bogács, Dorozla, Doktorics, Pongrác, Kepics, Gorva. Gyakori családnevek soha nem fordulnak elő közöttük, főleg az idegen eredetű, ritka nevek mennek át metonimikus változáson. A különlegesség iránti vonzalom a keresztnevek esetében is feltűnő: a Mihály, Piroska mellett ugyanis Tilda, Elza, (Kis)Margit, Lilla, Zsuzsánna szerepel. E csoport elemeinek megítélésében nagyon óvatosan kell eljárnunk, mert a változás gyakran nem a fenti jelentésösszefüggés alapján történt. Előfordult például, hogy a tulajdonos női keresztnevekkel jelölte meg a földjeit. Ezek természetesen nem metonimikus eredetűek, hanem az utcanévadásban megfigyelhető jelenséghez hasonlóan a nevek esztétikai, emlékeztető funkciója hangsúlyozódik a névadás pillanatában. A helynevek között vannak továbbá családnév – keresztnév (Nagyferkó) és ragadványnév – családnév (Csatosmelkó, Nagybajuszúmelkó) lexikális szerkezetűek is.
A tulajdonos(oka)t jelölő közszó is jelentheti birtokukat: Pálosok, Méltó (méltó ’méltóságos úr’), Eklézsia, Bebírók (itt a térképi feliratnak is szerepe lehet) és talán a Cseszkó (vö. ÚMTsz.: cseszkó ’cseh’). Ide sorolandó a sokfelé ismert Proletár, amellyel kapcsolatban felmerülhet az ellipszis lehetősége is. Feltűnő azonban, hogy a 11 Pápa környéki névből csak háromnak van kétrészes névpárja: Proletár/föld. Elképzelhető persze, hogy a kategóriát tovább finomítsuk, hiszen a bérlő nevének átvitelét is ide soroltam, s pl. az Eklézsia név esetleg a ’papi jövedelem’ jelentésre is visszavezethető. A differenciáláshoz azonban jóval nagyobb névanyag vizsgálata szükséges. Ebben a névátviteltípusban 3 épületnév kivételével egykori földbirtokot, területet jelölnek a nevek. Szintagmatikus szerkesztésű névpárja 9 névnek van, mindegyik a Nyírbátori járásban található.
e) személy → a hely, ahol lakik
Csupán egy név tartozik ide: Lepojd a neve egy köznek Gyarmaton, mert Leopold keresztnevű ember lakott benne. A jelentéstani viszony sajátos jellege miatt azonban nem tekinthetünk el a névcsoport felvételétől.
f) személy → a hely, ahol történt vele valami
A Nyírbátori járásban két Holtember nevű erdőrész is van (halottat találtak és temettek el ott), Veszprémvarsányban Balázs Kata egy fenyves neve.
g) esemény → a hely, ahol megtörtént
Az Emberhalála, Borbélyhalála, Péterakasztó, Csillagdöglő típusú neveket sorolom ide. Szemantikai tartalma az előző csoportbeli nevekéhez hasonló, a tipológiák együtt is emlegetik őket az eseménynevek kategóriájában. Nagyon lényeges nyelvi különbség mutatkozik azonban köztük: az egyikben személyt, a másikban magát az eseményt jelölő szó utal egy-egy történésre, s ezen keresztül a helyre magára.
h) cselekvés → a hely, ahol végzik
A földrajzi köznevek eredetét vizsgálva feltűnik, hogy „a cselekvés neve gyakran a cselekvés helyének a megjelölőjévé válik” (CSŰRY, Érintk. 24), példaként a járás, kerület, menés, tilalom szavakat említhetjük. Az átvizsgált tulajdonnevek között mégis csak egy-egy példát (Fáiszat, Fajzás) találunk rá. A szó eredeti közszói jelentése (’tűzre való fa szedése az erdőn’, vö. ÚMTsz.: fáészat) már egyik helyen sem él.
Az említett nyolc metonimikus névátviteli típuson kívül más jellegűek is előfordulhatnak a helynevek alkotásában. Áttekintésünk több okból sem tarthat igényt még a viszonylag teljes vázlat rangjára sem. E téren teljesen hiányoznak a szakirodalmi előzmények. A közszói poliszemantikus viszonyok nem szolgálhatnak a leírás keretéül, hiszen az ott számbavett típusok közül itt csak egy-kettő alkalmazható, ezek további finomítását kell éppen elvégeznünk a történeti helynévtipológiában. Két járás helyneveit átvizsgálva is viszonylag szerény névanyag áll rendelkezésünkre az elemzéshez: a Nyírbátori járásban 155 (száz objektumra négy név esik), a Pápai járásban 160 név (itt száz objektumra csupán másfél név jut) alakult metonímiával. A több mint 300 helynév sem alkalmas természetesen arra, hogy ezek alapján akár csak egy viszonylag teljes kategóriarendszert is fölépítsünk. Erre megnyugtatóan csak a jelenségnek a magyar névanyagban való teljes körű felmérése kapcsán kerülhet sor.
A metonimikus névalkotással kapcsolatos problémákat célszerű egy másik – ha úgy tetszik keresztirányú – megközelítésből is érinteni. A névátvitelen átment nyelvi jel szófaji természete alapján közszók és tulajdonnevek (helynevek és személynevek) metonimikus helynévi használatáról beszélhetünk. Ezzel a kiindulással – mintegy közös nevezőről – szerencsésebben szembesíthetők eredményeink a korábbi szakirodalom megállapításaival.
A jelentésbeli névalkotás közszavakra, illetőleg tulajdonnevekre támaszkodó formáit az orosz nyelvű szakirodalomban más terminusokkal jelölik, ezzel is hangsúlyozva a két jelenség közti eltéréseket. Az onimizáció a közszavaknak a tulajdonnévi rendszerbe történő átmenetét, a transzonimizáció pedig a tulajdonnevek osztályváltását jelenti. A helyneveknek a szomszédos területekre való átvitelét pedig néha az irradiáció műszóval jelölik meg (Tyeorija i metogyika 46–8).
A közszói eredetű metonimikus helynevek közül a korábbi munkák jobbára csak a növény- és állatnevekből származókat említették, s ezekre is csak ritkán alkalmazták a névátvitel fogalmát. Ezzel szemben a közszavakat csaknem mind a 8 jelentéscsoportban és altípusaikban ki tudtuk mutatni, ahol pedig nem szerepel ilyen név (személy → a hely, ahol lakik; állóvíz → a folyó, amely belőle kiömlik), az pusztán a gyér adatolás következménye. Talán csak az egyetlen totum pro parte jelenségben (terület → az épület, amely rajta van) nem valószínűsíthető a közszavak alkalmassága. Különösen feltűnő, hogy a nagyszámú pars pro toto típusú névátvitel közszói lehetőségeire nem utaltak a korábbi névtani leírások.
A szintagmatikus szerkesztéssel és a szerkezeti változással keletkezett nevek között már láttuk, hogy a meglévő helyneveknek milyen jelentős szerepük van az új nevek keletkezésében. A jelentésbeli névalkotás több kategóriája is bizonyítja ezt. Különösképpen sok helynév kap metonimikus úton új jelentést: a hely Ä a hely, ahol ez található típusú változások minden válfajában előfordulhat ilyen átalakulás. Példáink azt mutatják, hogy a mikrotoponimák között legalább olyan gyakori a jelenség, mint amilyennek ezt a szakirodalom is bemutatta a településnév-alkotás terén. Helynévtipológiáink, ha meg is említették a hasonló névátviteleket, a név változásának fogták fel csupán, névalkotási típusként nem értelmezték. A metonimikus változáson átment helynevek funkcionális szerkezete minden esetben megváltozik. A helynevek alaki viselkedése, toldalékolhatósága is külön figyelmet érdemel. Az új jelentés megszilárdulását, a név eredeti jelentésének elhomályosulását jelezhetik a helyragos formák is. A természetes szemléleten alapuló, külső, laza helyragokat (a Hátút>hoz megyek, a Büdöskút>nál voltam) fölválthatják a belső vagy a külső, szoros helyviszonyt kifejező toldalékok (a Büdöskút>ban kaszáltam, a Hátút>on szántottam). A változás részleteinek, körülményeinek felméréséhez azonban ez esetben is nagyobb névanyag vizsgálatára lenne szükség.
A puszta személynevek helynévi használata régóta foglalkoztatja a szakembereket, hiszen a névtípust Európában egyedülálló, jellegzetesen magyar névadási formának tartják. Egy lényeges ponton, az ilyen jellegű helynevek keletkezési idejét illetően azonban megoszlik a kutatók véleménye. A kérdés nagyon fontos, hiszen valamiféle kronológiai törvényszerűség megállapításával a csoportba tartozó minden névnek kormeghatározó értéke lehet. A régebbi, sokak által vallott vélemény szerint ez a névadási gyakorlat az ómagyar kor első felére jellemző (MELICH, HonfMg. 357; KNIEZSA, Keletmo. I, 126; BENKŐ, Nyárádmente 35; BÁRCZI, Szók.2 158; KÁLMÁN B., NV.4 152). SZABÓ T. ATTILA igen nagy névanyagot – főleg határrészneveket – átvizsgálva azonban megállapította, hogy a típus a legutóbbi időkig aktív névalkotó szerepű (MNny. 2: 85; MNy. 36: 127–8). Megerősítik ezt INCZEFI kutatásai is: három olyan dűlőnevet említ, amely a XVIII. század folyamán alakult puszta személynévből helynévvé (Makó 112–3).
A ma puszta személynévi alakú helynevek természetesen más úton, a névben egykor meglévő földrajzi köznévi tag eltűnésével, azaz szerkezeti változással is létrejöhettek. A SZABÓ T. ATTILÁtól is említett lehetőséget (i. m. 85–6) azonban nem szerencsés kizárólagosnak tartani (vö. BENKŐ: i. h.). LŐRINCZE is másodlagosnak mondja az újabb kori névadásban létrejött hasonló helyneveket, ugyanakkor arra is utal, hogy a típus elterjedtsége nyelvterületenként eltérő lehet: szerinte a Dunántúlon alig találunk rá példát (MNyj. 13: 16). Ennek azonban inkább az lehet az oka, hogy nemcsak LŐRINCZE dolgozatának megírásáig, de napjainkig is alig jelentek meg nagyszámú történeti névanyagot is közlő munkák a Dunántúlról, míg az erdélyi iskola jóvoltából a nyelvterület keleti fele helynévtörténetileg sokkal jobban ismert. KÁZMÉR az Alsó-Szigetközből csak egy nevet mond nagy valószínűséggel ide tartozónak, de adatai közt majd egy tucat további olyan található, amely legalább annyira tartható újabb keletkezésűnek, mint az ősi névadás termékének (i. m. 43–8).
A puszta személynevek helynévvé válásának végső indítékát a szakemberek – a terminológia és a történeti ismeretek változását ezúttal nem tekintve – nagyjából azonos tényezőben látják. Gyökereik ezek szerint a nomadizáló életformába nyúlnak vissza, amikor a helyeket még csak az éppen rajta tartózkodó ember után volt célszerű megnevezni. KERTÉSZ MANÓ a prelogikus gondolkodás elemeit fedezi fel a névadásban, s az embernek és a földnek az azonosítását látja benne (Nyr. 68: 33). A birtoklástörténeti mozzanatot, amely a birtokos és birtokrészének szoros tudati összekapcsolását jelenti, szinte minden helynévben meglevőnek mondja a szakirodalom. Megfigyeléseim azonban azt mutatják, hogy bizonyos körülmények között a birtoklás tényének háttérbe szorulása vagy éppen megszűnése is lehet a névadás alapja.
A fentieken kívül azonban figyelembe kell venni egy olyan tényezőt is, amelyre SZABÓ T. A. már KERTÉSSZel vitázva, illetőleg hozzá kapcsolódva régebben emlékeztetett: a beszélőben szerinte továbbélnek „bizonyos prelogikus gondolkodási csökevények. Így élhet és élt is pl. a nomád névadás s z o k á s a is” [én ritkíttattam: H. I.] (MNy. 36: 128). A puszta személynevek helynévi használatában nem csupán a gondolkodásbeli, a birtoklástörténeti hátteret kell keresnünk, hanem a névrendszerbeli meghatározottságot is látnunk kell mögötte. A beszélők a nyelvi tudatukban tükröződő helynévmodell mintájára – bizonyos szemantikai feltételek között – bármikor létrehozhatnak ilyen jellegű neveket. A névtípus kedveltsége természetszerűen koronként, területeként eltérő lehet. Végső soron – részben – ez a modell ad lehetőséget a személynévből és földrajzi köznévből álló helynevek ellipszisére is. A névadási modell elevenségét mutatja az is, hogy a névhasználók gyakran olyankor is az egykori tulajdonos nevét látják a helynévben, amikor erről már tudomásuk nem lehet (lásd pl. a Pápai járásban: Pongrác 47/117, Szente 1/28, 2/36), sőt más eredetű helynévnek is adhatják efféle magyarázatát (lásd Döbrés: MNyj. 26–27: 107). Kiigazításra szorul az az egynemű kép is, amely a puszta személynév szemantikai funkciójáról megrajzolódott. A valóban leggyakoribb ’személynév → a hely, amely a tulajdona’ változás mellé más jelentésviszonyokat is fel kell vennünk, hiszen – mint láttuk – a személy neve utalhat lakóhelyre, történésre, eseményre stb. E téren is azt tapasztaljuk tehát, hogy a korábbi merev, kizárólagossá tevő megközelítéseket több oldalról is oldanunk kell.