Helyneveink között akadnak olyanok is, amelyek valamilyen névszójelet tartalmaznak: a -k többesjeles alakok valamivel gyakoribbak lehetnek, mint az -é birtokjelet tartalmazók. A két névfajtát feltétlenül el kell különítenünk, hiszen – mint látni fogjuk – szemantikai, alakszerkezeti jellemzőik között talán hangsúlyosabbak a különbségek, mint az egyezések. Közös csoportba való sorolásukat, s ezáltal a többi morfematikai szerkesztéssel alakult névtípustól való elkülönítésüket viszont lényeges közös sajátosságaik magyarázzák.
A szótári alakjukban a többes szám jelét tartalmazó helynevek csoportja szerkezetileg és keletkezéstörténetileg egyaránt heterogén. J. SOLTÉSZ egy rétegükről megjegyzi, hogy „a mikrotoponímiában főleg -földek, -kertek, -rétek, -szőlők utótagúak olyan nagy számúak, hogy nem tarthatjuk őket különlegességeknek” (NÉ. 11: 73). Megállapításai Baranya és Tolna megye helyneveinek elemzésén alapulnak. Hasonló képet látunk azonban a Pápai járásban is: a -földek utótag 177 névben fordul elő (olyanokban, mint a Proletár/földek, Kender/földek, Ház/földek, Dohány/földek stb.), a -kertek 40 név (pl. Káposztáskertek, Házkertek), a -rétek 58, a -szőlők pedig 13 név utótagja. Ezzel szemben bizonyos földrajzi köznevek egyáltalán nem vagy csak igen ritkán használatosak többes számban: dűlő, erdő, gyep, haraszt, határ, legelő, mező, páskum, szer (a gyakori Kender/földek mellett a Kender/szer például mindig egyes számú alak). A tábla, tag, telek legtöbbször egyes számú, de bizonyos jelzőkkel összekapcsolódva többes számban is állhat (pl. Kis/tagok, Vitéz/telkek). Hasonló képet kapunk más helynévtárak névelemmutatóinak átböngészése után is.
Ebben a csoportban az egyes számú – többes számú használat nem annyira a név egészének sajátossága, hanem inkább a földrajzi köznévi főtag jellemzője. Ennek jelentéséből fakad, hogy a többes szám jelével összekapcsolva sajátos jelentéstartalom kifejezésére válnak alkalmassá. A kertek ily módon ’olyan zöldségtermesztésre használt terület, amely kisebb részekre van osztva’, a földek ’kisebb (általában azonos nagyságú) területekre felosztott szántóföld’ jelentésű. Az ilyen utótagoknak az egyes számú formával vetekedő előfordulási gyakorisága már önmagában is a kettős értelmezés lehetőségére utal. A mezők, határok, erdők többes számú földrajzi közneveknek efféle jelentését nehéz elképzelni, ezért ezeket nem is használják ilyen alakjukban. Azaz valójában a kertek, földek, szőlők fölveendők a földrajzi köznevek szótárába, s ilyen formájukban sajátos jelentéssel szerepelnek helynevek főtagjaként.
A -k többesjelet tartalmazó helynevek fenti csoportját ennek megfelelően nem a morfematikai névalkotás körébe sorolom, hanem a szintagmatikus szerkesztéssel alakult nevek közé. Legfeljebb annak sajátos alcsoportjaként különíthetők el, mint többes számú földrajzi köznévi főtagot tartalmazó helynevek.
A többes számú helynevek egy másik típusa az úgynevezett valóságos plurale tantum neveké, amelyeknek az a sajátossága, hogy „a névviselő egyes egyedeinek, alárendelt egységeinek neve rendszerint nem a név egyes számú alakja” (J. SOLTÉSZ, Tulajdonnév 15). Az indoeurópai nyelvekben nem ritka névfajtát (Las Vegas, Las Palmas, Velikije Luki, Minyeralnije Vodi) a magyarban csak az átvett nevek egy sajátos csoportjában, a teljes és a részleges tükörnevekben figyelhetjük meg (Amerikai Egyesült Államok, Fülöp-szigetek – Alpok, Kárpátok, Antillák, Baleárok, Dardanellák). Az ilyen nevek tehát a névátvételek között tárgyalandók.
Különbözik ezektől a Körösök-féle névalakulat, mivel ez több (főtagjában) azonos nevű hely összefoglaló neve. Az ilyen esetekben a -k többesjel névképző formánsként van jelen, hiszen az egyes számú alakhoz képest jelentésében is új képződményt hoz létre (Körös ’a Fekete-, Fehér- és Sebes-Körös összefolyása utáni folyószakasz a Tiszáig’; Körösök ’a Fekete-, Fehér- és Sebes-Körös összefoglaló neve’). Hasonló alakulat a Paládok (Kis-, Nagy- és Botpalád összefoglaló neve), amelynek Paládság szinonimája is a többesjel névalakító jellegét, a -ság/-ség-hez hasonló funkcióját bizonyítja (lásd JUHÁSZ, Tájn. 73: Erdőhát címszó alatt). A Pápai járásban ilyen a Podárok (Kis- és Nagypodár összefoglaló neve) s a mikrotoponimák közt a Halmok (három domb együttes neve). Az ilyen típusú – nem túl gyakori – neveket a finn névtanban kollektív helynévnek nevezik: a Porsaat tkp. ’malacok’ például több sziget neve, a Suojärvet tkp. ’mocsártavak’ pedig két tó együttes neve (vö. a Terminol. kollektiivinimi címszavával).
Kialakulásukat tekintve abban az értelemben e nevekkel egyező típusú az alábbi nevek csoportja, hogy ezekben is helynévhez, azaz földrajzi tulajdonnévhez kapcsolódik a névképző szerepű többesjel. A -k szemantikai szerepe azonban némileg eltérő: a Paládok típusban inkább az összefoglaló jelleg dominál, a Nyolcasok -k-ja ezzel szemben a megosztottság kifejezője. A Nyolcasok kétségkívül másodlagos a szinonim Nyolcas dűlőnévhez képest, s kialakulását az indokolta, hogy két részére, az Alsó- és Felső-Nyolcas-ra az alapnév közvetlenül is utalhasson. Ilyen többes számú nevek még a Pápai járásból a Gerhák, Görgők, Katrok, Piricsek, Zsóták. A Kator két része például az Alsó- és Felső-Kator, a Zsóták-on van a Zsótadomb, valamint Kis- és Öreg-Zsóta. Többes számba ily módon még átvett név is kerülhet: a német Akal (részei: Kroszn-, Lange-, Untere-, Kreuz-Akal) a magyarba kerülve csak többes számban használatos: Akkëlok.
A -k névképző funkciójára utal a többes számú névalaknak az olyan szerkezeti alternánsa (jelentésben egyébként szinonimája), mint például a Horgasok ~ Horgas/dűlő névpárja. A többes számú változatokban a -k tulajdonképpen a földrajzi köznévi főtag helyén áll. Mint névtípus, a kétrészes Horgas/dűlő mindenképpen régebbi lehet, s ennek ellipszisével keletkezett a Horgas névforma, amely megkapta a Nyolcas > Nyolcasok-hoz hasonlóan a többesjelet. Csakhogy az e nevek által jelölt hely egyes részeit általában nem jelölik meg alsó-, felső- stb. jelzős névvel. Így a -k szerepe más, mint akár a Körösök, akár a Nyolcasok esetében: funkcionálisan a földrajzi köznévi főtagot helyettesíti, mintegy a rendesen jelzői szerepű horgas-t tulajdonnevesíti. A -k természetesen nemcsak a főtag ellipszise után kerülhet be a névbe, hanem a névminták alapján, azaz a -k névképző szerepének felhasználásával közvetlenül is. Szerkezetileg tehát egymástól függetlenül is létrejöhetnek az egyrészes, morfematikai szerkesztéssel (Horgasok) és a kétrészes, szintagmatikus szerkesztéssel alakult (Horgas/dűlő) nevek. Természetesen az ilyen független névalakulások és a szerkezeti változások (ellipszis) igen nehezen különíthetők el.
A kétrészes névpárral rendelkező többes számú alakok – éppen szerkezeti alternánsuk megléte miatt – inkább morfematikai szerkesztéssel létrejött nevek lehetnek: Aranyászok ~ Aranyász/dűlő, Csonkák ~ Csonka/dűlő, Helyek ~ Hely/föld, Hosszik : Hossziak ~ Hosszú/dűlő, Nemesek ~ Nemes/tag, Nyíresek ~ Nyíres/dűlő, Pálosok ~ Pálosvölgyi/lapos. A Sósok ~ Sósra/dűlő névpárban a szerkezet alaki jellegzetességei miatt is csak a közvetlen alakulás képzelhető el, a szerkezeti változás itt föl sem tehető. A megfelelés két többes számú alak között is fönnállhat: Proletárok ~ Proletár/földek.
Ugyanígy morfematikai szerkesztéssel alakult a többes számú névalak azokban a névpárokban, amelyekben többes számú név – egyrészes egyes számú név megfelelés figyelhető meg: Hunyorosok ~ Hunyoros, Irtások ~ Irtás, Síkosok ~ Síkos, Parragok ~ Parrag (a Parragok név bővüléssel alakult Parragi névpárjának -i képzője itt is közvetve a -k névképző szerepét bizonyítja).
Az említett példákban a -k többesjel mindig áttetsző etimológiájú névben van jelen: a -k valamilyen közszóhoz – földrajzi köznévhez vagy sajátos jelleget kifejező szóhoz – kapcsolódik. Vannak olyan többes számú helyneveink is, amelyek ugyanúgy közszóból alakultak, de egyes számú változatuk vagy más szerkezeti megfelelőjük nincs: Átjárók, Hamvasok, Homokok, Hosszok, Laposok stb. Ezek mellett is élhetett természetesen valamikor Hamvas, Homok típusú szinonimapár, de ezek létét nem szükséges mindenképpen föltennünk. A -k többesjel névképző szerepe önállóan is érvényesülhet, nemcsak névszerkezeti alternánsként állhatnak a vele alakult nevek. Vannak olyan neveink, amelyekben ez kétségkívül igazolható, hiszen egyes számú alakjuk nem szokásos: a Félholdak, Ötholdak típusú nevek az egész nyelvterületen gyakoriak.
A többes számú helynevekről J. SOLTÉSZ KATALIN megemlíti az egyeztetés nehézségeit, amely szerinte valójában addig jelentkezik, ameddig a név többes számú jellege el nem homályosodik (Tulajdonnév 16). Ennek megtörténtére a szövegben az egyeztetés hiánya utal (NÉ. 11: 73). Az „elhomályosodás” valójában úgy értelmezhető, hogy az ilyen nevekben a -k jelnek nem a többes számú funkciója, hanem névképző szerepe dominál: ez pedig egyes számú megfelelést kíván. J. SOLTÉSZ is figyelmeztet arra, hogy a névtárakban a kontextus hiánya szinte lehetetlenné teszi az egyeztetés vizsgálatát. Ez valóban így van, sajnos elenyésző az olyan munkák száma, amelyekben a neveket tartalmazó fonetikus lejegyzésű szövegeket is találunk. Néhány megfigyelés – inkább csak a további alapos vizsgálódások szempontjából – azért talán tehető.
A grammatikai szerkesztéssel alakult nevek csoportjába utalt -földek, -kertek, -rétek, -szőlők utótagú helynevek – jelentésüknek megfelelően – inkább többes számú állítmány mellett állnak. Ez is indokolja a morfematikai szerkesztéssel alakult nevektől való elkülönítésük jogosságát. A Nyolcasok típus is inkább az egyeztetést kívánja, mivel valójában az efféle nevek az Alsó- és a Felső-Nyolcas résznevekkel azonos értékűek. A Hosszik ~ Hosszú/dűlő, Parragok ~ Parrag névpárok egyes számú tagja viszont segítheti a -k jeles változat egyeztetés nélküli használatát. Ugyanilyenek a metonímiával alakult – tehát keletkezéstörténetileg nem ide tartozó – nevek is (Fazekasgödrök ’szántó’, Mocsolák ’szántó’, Kabinok ’folyószakasz’): a fajfogalom bennük meghatározóbb az alaktani jegyeknél, így ezek egyes számú állítmányt kívánnak maguk mellé.
Sajátos jelleget mutatnak e nevek a továbbképzés tekintetében is. Valójában ez úgy is megragadható, hogy a -k jeles helynevek jelzőként való használata (kétrészes helynévben) jellemző-e a magyar helynévrendszerben. Képző nélkül csak ritkán fordulnak elő ilyen szerepben: (Kápolnák/dűlő, Vermek/sor) (J. SOLTÉSZ: NÉ. 11: 74). -i képzővel sem túl gyakoriak e funkcióban: Gödröki/út, Csiszároki/árok (uo.). A morfematikai szerkesztéssel alakult nevek másik csoportjától, a képzett nevektől a többesjellel alakult helynevek alapvetően eltérnek e tekintetben: az -ó/-ő és az -s képzős nevek gyakran válnak kétrészes név jelzői tagjává. Figyelemre méltó J. SOLTÉSZnak az a megjegyzése, hogy „a -kerteki, -szőlőki, -fáki, -földeki névelem több névben is előfordul” (i. h.): ez egybevág azzal a megoldásunkkal, amellyel – másfajta megfontolásból – bizonyos többes számú földrajzi közneveket tartalmazó helyneveket a szintagmatikus szerkesztés körébe utaltunk.
A -k többesjellel deriváció útján alakult nevek területi elterjedtségében lényeges eltérések lehetnek. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye három, már korábban említett járásában ezek jóval ritkábbak, mint például a Pápai járásban. Különbségek, sűrűsödési pontok még egy-egy kisebb területen belül is megfigyelhetők. A Pápai járás községei között is igen egyenetlen a nevek megoszlása: 17 településen egyáltalán nincsenek ilyenek, vannak viszont olyan falvak (Kup, Dáka, Vanyola, Vaszar, Egyházaskesző), ahol különösen sok többes számú helynév fordul elő. Ez is a névmodellek hatásával magyarázható.
Az -é birtokjeles helynevek területi különbségei a többes számú helynevekénél is nagyobbak lehetnek: a Pápai járásban mindössze egyetlen ilyet találtam (Nagyházasoké), Szabolcs-Szatmárban a másfél százat is majd eléri a számuk. Nem elképzelhetetlen, hogy ez a különbség olyan formában szélesebben is értelmezhető, hogy a névtípus a nyelvterület keleti szélén jóval gyakoribb lehet. Ezt a következtetést sugallja, hogy főleg az e területet ismerő szerzők különítik el – rendszertanilag persze nem egységesen – a névtípust (pl. BENKŐ, Nyárádmente 41; BALOGH LÁSZLÓ: NyK. 72: 114 stb.). Ugyanakkor az is meggondolkoztató, hogy Szabolcs-Szatmár általam áttekintett 3 járásában is igen egyenetlen a megoszlásuk: a Nyírbátori járásban csupán 5 ilyet találtam, míg a Mátészalkaiban 82-t (a Mátészalkai, Fehérgyarmati, Nyírbátori járások összes helynevének aránya nagyjából: 4–3–3, az -é birtokjeles neveké viszont: 6–4–0).
A birtokjeles nevek alaktani csoportja funkcionális-szemantikai jellegét illetően igen egységes arculatot mutat: szinte kivétel nélkül birtoklást fejeznek ki, néha csupán használatot (illetményföldek neveiben: Mesteré, Papé). Az általam átvizsgált 137 név között mindössze kettő van, amely nem ilyen jellegű: Bikáé, Csődöré. Ez az egyneműség az -é birtokjel nyelvi szerepéből következik, amely abban áll, hogy „a szótővel megnevezett személyt vagy dolgot a (...) birtokszó birtokosának mutatja” (MMNy. 187). Mivel a birtokjeles szóalak jelentése a birtokos szerkezetével egyértékű, érthető, ha e nevek szinonimájaként birtokos jelzős szerkezetek szerepelnek, általában jelöletlen, ritkábban jelölt formában: Almásié – Almási/tag, Gazdáké – Gazdák/legelője.
A birtokjeles helynevek szerkezeti változással nem magyarázhatók, legföljebb a szinonim nevek párhuzamos alakulása tehető fel. E nevek soha nem fejezik ki a jelölt hely fajtáját: éppen a földrajzi köznévi utótagot helyettesíti ugyanis az -é. Erre többnyire azért van lehetőség, mert a birtoklást kifejező névrész mellett a kétrészes nevekben is viszonylag kevés földrajzi köznév állhat – főleg a tag, rész, birtok, föld(je), dűlő – s ezek jelentésében is inkább a közös vonások dominálnak. Helyettesítésüket funkcionális egyneműségük következtében könnyebben elláthatja a birtokjel. A nevek között több olyan található, amelynek nincs alakszerkezeti változata, szinonimapárja. Ez is a névtípus önállóságának, elsődleges alakulásmódjának bizonyítéka.
Vizsgálatot érdemel a névtípus szerkezeti szempontból is. Az -é birtokjel – ahogy ezt a morfematikai szerkesztéssel alakult nevekről általában is megállapítottuk – csökevényes névrészfunkciója eleve az egy- és kétrészes nevek közötti átmeneti kategóriává teszi e neveket is. A birtokost kifejező névrész lexikális jellege már összetettebb: általában családnevet tartalmaznak, ritkábban keresztnevet, a nevek egyhetedében pedig mindkettőt; emellett jó néhány egyes, illetőleg többes számú köznév is szerepelhet a helynévben. Ezen névtípusok más névmodellek funkcionális-szerkezeti sajátosságaival való összefüggéseit (pl. a családnév – keresztnév kombinációja előfordul-e ugyanilyen gyakran a kétrészes helynevekben is stb.) azonban csak jóval nagyobb névanyag rendszeres, aprólékos átvizsgálásával tudjuk felderíteni.
Az -é birtokjeles nevek nem könnyen lépnek a szerkezeti átalakulás útjára. Van azonban néhány olyan nevünk, amelynek szinonimáját ily módon hozták létre (Banké > Bankéféle/föld, Vitézeké > Vitézekéféle): ezek kétségkívül különleges alakszerkezetűnek tűnnek föl. Újabb helynevek alkotására is igen ritkán használják fel a birtokjeles neveket: a jelenségre csupán két példát tudok idézni (Kincstáré > Kincstáré/ alja, Zsilgeré > Zsilgeré/alja). A névtípusnak e zártsága, különállása a -k többesjellel alakult nevekére emlékeztet, s talán még azokénál is nagyobb fokú.
Már a szintagmatikus szerkesztéssel, határozós szerkezetből alakult helynevek csoportjánál utaltam arra, hogy el kell különíteni a határozóragot tartalmazó helynevek szinkrón kategóriáját a nevek keletkezéstörténetére vonatkozó határozóragos névkeletkezéstől. A határozóragot tartalmazó kétrészes helynevek keletkezéstörténetileg szintagmatikus szerkesztéssel jöhettek létre: Kalapácsi+árokra/dűlő. Az egyrészes határozóragos neveket viszont keletkezésük szempontjából nem tarthatjuk egynemű csoportnak. Egy részük leginkább ellipszis – azaz szerkezeti változás – révén alakulhatott ki, a földrajzi köznévi főtag elmaradásával: Lőrinci+útra/dűlő > Lőrinci+útra. Másik típusukban a határozórag valójában elhomályosodott, így inkább a morfémahatár eltolódása, az etimológiai jelentés elhomályosulása a döntő mozzanat a névalak létrejöttében. Az ilyen – viszonylag ritka – nevekre a más nyelvbe való átkerülésük s esetleges visszakölcsönzésük irányította rá a kutatók figyelmét (SZABÓ T. A.: MNyj. 7: 3–22; REUTER C.: MNy. 61: 348). A Budába, Bügbe típusú helynevek kialakulását leginkább a deetimologizáció névtörténeti kategóriájában vélem tárgyalhatónak.
A határozóragos nevek harmadik fő csoportjában azok a helynevek találhatók, amelyek keletkezésükkor eleve egyrészes névként jöttek létre, soha nem egy vele alakilag rokon szerkezetű név szinonimájaként, mint a fenti két névtípusban: Lőrinci+útra/dűlő ~ Lőrinci+útra, Buda ~ Budába. Keletkezésüket BENKŐ azzal magyarázza, hogy a beszédben gyakran használt helymeghatározások „az állandó használat következtében a mondatokból kiszakadva néha önálló földrajzinevekké váltak” (Nyárádmente 41). E tekintetben figyelembe kell vennünk, hogy a helyneveket leginkább határozói funkcióban használjuk. A Csárdánál szántottam, a Hétfűzfánál vettem egy darab földet típusú mondatokban használt helymegjelölések egészen természetesek, nyelvileg nem szokatlanok.
J. SOLTÉSZ ugyanakkor helyesen állapítja meg, hogy az ilyen nevek nyelvi funkcionálása nem problémamentes, főleg a mondatbeli szerep tekintetében: az etimológiailag felismerhető határozórag nehezen egyeztethető össze alanyi, tárgyi stb. szerepekkel (Tulajdonnév 16). E nevek paradigmája hiányos ugyan, de az is igaz, hogy az ilyen jellegű problémák a névgyűjtés nyelvileg természetellenes helyzetében erősödnek fel. A helynevek ilyenkor mintegy metanyelvi szerepben állnak (azt Tóhátnak hívják, amannak meg Laposrét a neve), máskor azonosító predikatív szerkezetben szerepelnek (ez itt a Tóhát, az meg a Laposrét), vagy éppen listaszerűen (alanyesetben) követik egymást. Ilyen nyelvi helyzetek a köznapi kommunikációban is lehetségesek, s a határozóragos neveknek az alanyesetbe való transzponálása természetes beszédhelyzetben is előfordulhat, de a névtani gyűjtések során – s így a névtárak alapján is – a fenti okok miatt a problémát erősebben érezzük.
BENKŐ az idegen nyelvi hatás lehetőségét is felveti, hangsúlyozva, hogy „Az Erdély-szerte előforduló határozóragos magyar helynevek magyar fejlemények ugyan, de talán nem tévedünk, ha e neveknek a mondatból való kiszakadás utáni meghonosodásában bizonyos román hatást teszünk fel” (Nyárádmente 12). Nemcsak a magyar-román érintkezés színterén, de a soknyelvű Baranyában és Tolnában is magasabb az ilyen nevek aránya (számuk majdnem eléri a százat; vö. J. SOLTÉSZ: NÉ. 11: 74–75), Szabolcs-Szatmár-Bereg megye említett három járásában, illetőleg a Pápai járásban viszont fél tucatnál is kevesebb. Ebben a déli megyékből adatolt 127 szerb-horvát és német prepozíciós névnek (na, nad, pod; an, am, bei, beim) mindenképpen szerepe lehet.
Határozóraggal alakult helyneveink névszerkezetileg igen egynemű csoportot alkotnak: kivétel nélkül a denotátum elhelyezkedésére utalnak. A hely fajtáját jelölő főtag természetszerűen soha nem szerepel e nevekben. A logikailag lehetséges főtag funkcióját – persze csak töredékesen – mintegy a helyrag veszi magára, azáltal, hogy szemantikailag szinte előhív, felidéz egy földrajzi köznévi osztályfogalmat (Csárdánál levő föld, dűlő, tag stb.). E vonatkozásban a helyrag szerepe emlékeztet a helynévképzőknek a korábbiakban kifejtett funkciójára.
A névszójelekkel alakult nevekhez hasonlóan a ragos helynevek nemigen játszanak szerepet újabb helynevek alkotásában, s nem tűrik a továbbképzést sem. Funkcionális-szemantikai tekintetben pedig a helyek érintkezésén alapuló metonimikus névalkotás útján keletkezett nevekkel tartanak leginkább rokonságot. A határozóragokkal alakult neveknek e rendszertani kapcsolatai – kétségtelen különbségeik ellenére – biztosítják alapvetően az ide tartozó helynevek zökkenőmentes funkcionálását, s ezzel a típus fennmaradását.
GERGELY BÉLA már 1942-ben terjedelmes, önálló tanulmányt szentelt e sajátos helynévtípusnak (Kalotaszeg névutós helynevei. MNny. 4: 158–82), mivel úgy vélte, hogy „A névutós helynévadásnak Magyarországon igen tekintélyes multja van. (...) Kalotaszegen a XVI. századtól kezdve találhatók a névutós helynevek igen nagy számban” (i. m. 158). Megállapítását napjaink névanyagára is igaznak találjuk, pusztán helynévtáraink névelemmutatóinak átlapozása alapján is.
A névutós nevek mind kialakulásuk, mind funkcionális-szerkezeti jellegzetességeik alapján a határozóragos helynevekkel rokoníthatók. E kapcsolatot hangsúlyozzák a két névtípust többnyire együtt vagy egymás mellett tárgyaló munkák is (BENKŐ, Nyárádmente 42; J. SOLTÉSZ, Tulajdonnév 12; UŐ: NÉ. 11: 74–6). A névutós nevek természetesen mindig legalább két lexémából állnak, de éppúgy egyrészesek, mint a raggal alakult nevek, s a névrész ezekben is csak az elhelyezkedést fejezheti ki. A lexikális összetettségből adódóan azonban e nevek részt vehetnek újabb nevek alkotásában, s a továbbképzést is jól tűrik: Erdő+alatti/út, Gyepek+alatti/kút. A névutóknak a ragokkal szembeni szemantikai gazdagságából adódóan a denotátum lokális sajátosságait pontosabban, részletezőbben fejezik ki az ilyen nevek: a Falu fölött valószínűleg a falunál magasabb fekvésű területet jelöl, a Csárda alatt vagy délre vagy a belterület felé esik, esetleg mélyebben fekszik, mint a Csárda.
Ez a szemantikai gazdagság többször felveti annak lehetőségét, hogy a névben földrajzi köznévi jellegű szó szereplésével is számolnunk kell, amely sajátos módon ragozódik: Csárda alja ← a Csárda alatt dolgozik, a Csárda alá megy szántani, a Csárda alól jön. Ilyen névutó-alternációkra GERGELY BÉLA is hoz példákat, sőt megjegyzi, hogy „A névutóval rokonértelmű és vele egy tőből képzett térszíni formanév is szerepelhet a névutóval váltakozva ugyanazon helynév mellett” (i. m. 159). Ezt a váltakozást gazdag névanyaga alapján az alatt ~ alj(a), előtt ~ ele(je), fölött ~ föl(e), között ~ köz(e), megett ~ meg(e) esetében tudja bemutatni. Természetesen körültekintő elemzést követel minden névben annak megítélése, hogy kétrészes, szintagmatikus szerkesztéssel kialakult névvel vagy pedig névutós helynévvel állunk-e szemben. Egyértelműen csak abban az esetben ítélhetjük meg a kérdést, amikor a lexémák alakjaiban nincs semmiféle paradigmatikus kevertség: mellett – mellék(e).
Kétségkívül igaza van JUHÁSZ DEZSŐnek abban, hogy a hol? kérdésre felelő ragos alakok megjelenése (Dunántúlon, Tiszántúlon) egyértelműen jelzi egyfajta lexikalizációs folyamat lezáródását (Tájn. 11), de a névgyűjtemények adatainak szűkössége ennek megállapítását nem mindig teszi lehetővé. Másrészt pedig arra is van példánk, hogy a földrajzi köznév még településnévben is névutószerűen viselkedik: Egeralja → Egeralatt lakik, Egeralá való (vö. NytudÉrt. 70. sz. 299).
Sajátos használatát figyelhetjük meg a túl névutónak helyneveinkben: ragtalan főtag előtt is előfordulhat (Túlatisza, Túlakraszna, Túladomb, Túlakereszt). A szokatlan szórend kialakulását éppúgy e kategória keretében kell tárgyalnunk, ahogyan ezt a jelzős és a határozós szerkezetű nevek esetében is tettük.