A bevezető fejezetben munkám alapvető célkitűzéseként azt fogalmaztam meg, hogy a helynevek vizsgálatának sokféle lehetősége közül – a komplex vizsgálódások érvényességét nem tagadva – egyetlen nézőpont kiválasztásával mint nyelvi kategóriát elemezzem e szócsoportot. A nyelvtudomány gazdag eszköztárának, összetett elemzési módszereinek felhasználásával a helynévkutatók bizonyították, hogy a nevek jelentésének, stílusának, használatuk szociális hátterének stb. kérdései külön-külön is teljes elemzési síkot alkotnak. Ha azonban a helynevek rendszerszerűségét, belső összefüggéseit, a rendszer működését és változását akarjuk elsősorban bemutatni, olyan elemzési keretet kell kijelölnünk, amely mind a helynevek névsége, azaz tulajdonnévi jellege, mind általában nyelvi jel voltuk szempontjából a legmeghatározóbbnak tűnik. A nevekre vonatkozó speciális és a nyelvvel kapcsolatos általános kutatások egyaránt azt mutatják, hogy a funkcionális szempontú szerkezeti elemzés felel meg leginkább ennek a követelménynek. Egyfajta funkcionális-szerkezeti analízis szolgálhat tehát elsősorban kiindulópontul egy olyan homogén helynévelemzési modell kialakításához, amelynek keretében egyidejűleg kell bemutatnunk a helynévi kategória közös sajátosságait s a rendszer belső összetettségét.
A funkcionális és a szerkezeti szempontú elemzés – akár szinkrón, akár diakrón megközelítésben – látszólag távol áll a helynevek kialakulásának általános kérdéskörétől. A névkeletkezés a nyelvtudomány más részterületeivel mutat szorosabb összefüggést: legszélesebben a nyelvfilozófia, az általános nyelvészet, a névelmélet, a nyelvpszichológia kérdésköreivel érintkezik, közelebbről pedig a nyelvszociológia, a névszociológia adhat leginkább szempontokat a kutatás számára. A tudománytörténeti áttekintésben láthattuk, hogy a legtöbb helynévtipológia a név kialakulásának sajátosságait veszi az osztályozás alapjául. Ez már önmagában is elég jelentős indíték arra, hogy a helynévkeletkezésnek és a helynévrendszerek strukturális-funkcionális jellemzőinek a kapcsolatait áttekintsük. A helynevek születésének és nyelvi jellegzetességeinek összefüggéseit más oldalról is látni fogjuk a továbbiakban.
A hagyományos nyelvészeti, névtani felfogás szerint a természetes (népi) névadás körülményei között leginkább úgy jellemezhető a helynevek (elsősorban a mikrotoponimák) kialakulása, hogy egykor közszói helymegjelölésként születtek, s csak később, másodlagosan váltak tulajdonnévi értékűvé. Szemléletesen mutatja be ezt az elképzelést INCZEFInek a névkövületté válásról kifejtett gondolatmenete, amely szerint a „földrajzi nevek nagyobb részben eredetileg a föld köznévi megjelölései voltak, és ezért bizonyos határok között a név használójának alkalmi megszerkesztésükre volt lehetősége. A hosszas használat folytán azonban a nevek nagy részének alakja megmerevedett” (Makó 56; vö. még: NytudÉrt. 70. sz. 56–60). Ugyanez a gondolat húzódik meg LŐRINCZÉnek (FöldÉl. 23) és BÁRCZInak (Szók.2 146) a névadás ösztönösségéről vallott fölfogása mögött is. INCZEFI a folyamat nyelvi szerkezeti jellegét emeli ki, BÁRCZI és LŐRINCZE megközelítésében a névkeletkezés lélektani háttere kap nagyobb hangsúlyt.
A tulajdonnevek közszói eredetének axiómaként kezelt tételét az újabb kori tudományosságban Leibniz fejtette ki először (vö. KIVINIEMI, PaikRak. 9). A gondolat nagy hatását mutatja, hogy a névelemzések és a névrendszertani leírások a legutóbbi időkig erre a szemléleti alapra támaszkodtak a nemzetközi és – ennek tükreként – a hazai szakirodalomban egyaránt. KÁLMÁN BÉLA is ezzel a gondolattal indítja összefoglaló névtani munkájának első kiadásához írt előszavát, bár közbeiktat egy fontos megszorítást: „Minden tulajdonnév végső soron köznévből származik” (NV.4 5. A kiemelés tőlem: H. I.). Ebben a megfogalmazásban a „végső soron” kitétel azt a természetesen adódó felismerést tükrözi, hogy az egyes nevek megfejtése során tévútra jutnánk, ha bennük mindig közvetlenül közszói előzményt keresnénk. A Péterfia utca, a Tócó-völgy csak akkor értelmezhető helyesen, ha előtagját tulajdonnévnek tekintjük. A Péterfia és a Tócó elemek saját belső története, származása, alakulásmódja a fenti nevekben való előfordulásukat valójában nem érinti. Elemzésünk történetietlen lenne tehát, ha ezeket a tényezőket a helynevek keletkezésében figyelembe vennénk. A magyar szakirodalom különbséget tesz a névfejtés és a szófejtés között. A helynévkutatók általában nem tartják a névfejtés feladatkörébe tartozónak a helynév lexikális elemeinek eredet szerinti azonosítását, de a tulajdonnévi, főleg helynévi származású névrészeket gyakran visszavezetik végső közszói alapjukra. Ebben az eljárásban a leibnizi tétel továbbélése nyilvánul meg.
Helyneveinkben természetesen nem csak közszók fordulnak elő. A magyar helynevek keletkezésében közismerten nagy szerepe van a személyneveknek. Helynévkincsünk legrégebbi rétegében számottevő a jövevénynevek aránya. Szakirodalmunk nem tárgyalta ugyan kellő súllyal a meglévő helyneveknek a keletkező, új helynevekbe való közvetlen beépülését, ennek gyakoriságáról azonban bármely helynévtárunk akár csak néhány lapnyi névanyaga alapján is könnyűszerrel meggyőződhetünk. A fenti névtípusok léte közvetlenül is bizonyítja, hogy reális névelemzési modellt nemigen építhetünk a tulajdonnevek köznévi eredetének közhelyszerű tételére.
A tulajdonnevek közszavakra való visszavezethetőségének elmélete s az ebből fakadó helynévelemző szemlélet a tulajdonnévi kategória legáltalánosabb kérdéseit érinti, ezért célszerű ez irányban rövid kitérőt tennünk.
Könnyen belátható, hogy a tulajdonnév nem szükségszerű velejárója, építőköve a nyelvnek, mint a hang vagy a szó, hiszen elvileg a természetes nyelvekből minden tulajdonnevet száműzni lehetne, s helyettesíteni leírással. A kérdés a logikusokat, nyelvfilozófusokat foglalkoztatta leginkább, de szükségképp szembesültek vele a nyelvészek is. Az egyik lehetséges megközelítési módot BALÁZS JÁNOS megfogalmazásában mutathatjuk be: „általában is kimondhatjuk, hogy minden tulajdonnévnek szükségképpen lehet definíció jellegű szinonimája. Az ilyen szinonimában a genus proximumot oly köznév képviseli, amely arra utal, hogy az illető tulajdonnév a tulajdonnevek rendszerének mely csoportjába tartozik, (...) a differentia specifica pedig az egyedítéshez szükséges jegyeket fejezi ki” (ÁNyT. 1: 51). A tulajdonnév és a deszkripció azonosításának a logikában is nagy hagyományai vannak: Frege, Russel és Wittgenstein a tulajdonnevet a különféle leírások kombinációinak rövidítéseként fogja fel, és azzal kölcsönösen felcserélhetőnek tekinti (vö. KELEMEN–KENESEI: Magyar Filozófiai Szemle 1982: 710–1; KOZLOVA, Nyelv és filozófia 48–50).
A természetes nyelvek azonban magától értetődően nem formális logikai alapon épülnek föl. Ezért nem meglepő, ha a fentiekkel némileg ellentétben mégis azt tapasztaljuk, hogy minden nyelvben van tulajdonnév. A kategória nyelvi univerzálé jellege empirikus hipotézis, vagyis ez idáig még minden vizsgált nyelvre igaznak bizonyult. Tulajdonnév nélküli nyelvet nem ismerünk (vö. SZÉPE: NytudÉrt. 70. sz. 307).
Az itt bemutatott ellentmondás – a tulajdonnevet jellemző paradoxonok egyike – a tulajdonnévi kategória keletkezésének kérdését veti föl. Ennek a megragadása – éppúgy, mint bármely más nyelvi osztály kialakulásának a bemutatása – nem történhet meg közvetlen nyelvi érvek felsorakoztatásával. A tudomány ilyenkor analógiákat keres. Leginkább azt a párhuzamot szokás említeni, hogy az ún. primitív nyelvek nemigen ismernek nemfogalmakat: például nincsen ’fa’ jelentésű szavuk, csak az egyes fafajtákat nevezik meg. Az ilyen meggondolásokból kiinduló következtetésekkel azonban nagyon óvatosan kell bánni (l. erről KELEMEN JÁNOS, Lukács és a nyelvprobléma: „A nemes hölgy és a szolgálóleány”. Bp., 1984. 123). Arra is gondolhatnánk ugyanis, hogy a nyelv kialakulásakor a lexika konkrét jelentésű szavakból áll elsősorban, s így a leginkább egyedi jelentésű tulajdonnevek a nyelvek elsődleges elemei közé tartoznak. Erősebb meggondolásnak látszik ezzel szemben az, hogy szavaink eleve nem lehetnek mások, mint általánosak; az absztrakció a nyelvnek nem esetleges, csupán a történeti fejlődés bizonyos fokán megjelenő jellegzetessége, hanem szükségszerű velejárója. Arra, hogy absztrakció nélkül nem létezhet nyelv, a primitív kultúrák nyelveinek rendszere is bizonyíték: az osztály- és a nemfogalmaknál is magasabb absztrakciós szintet feltételező grammatikai kifejező eszközök (toldalékok, szupraszegmentális elemek stb.) megtalálhatók ezekben a nyelvekben is (vö. SZUPERANSZKAJA, Obscsaja tyeorija 36). Ebben a megközelítésben a tulajdonnévi kategória a közszókéhoz képest másodlagosnak tűnik. Ezt a gyermeknyelvi kutatások igen vegyesen értékelhető adatai is alátámasztani látszanak (vö. SZÉPE: NytudÉrt. 70. sz. 308).
A tulajdonnév és a közszavak (más oldalról a deszkripció, azaz a leírás) viszonyának definiálásában középponti szerepet játszik az egyes és az általános problémája. A kommunikáció sajátos belső ellentmondásaként tarthatjuk számon azt a jellegzetességét, hogy véges elemkészletű jelrendszerrel végtelen sok valósághelyzetet tükröztető nyelvi formát hozhatunk létre. A nyelvnek ez a nagyfokú produktivitása abból adódik, hogy elemeiben az emberi tudás erősen absztrahált formában van jelen. Az általános jelentésű szavakat különböző eszközökkel tudjuk a legeltérőbb konkrét helyzetekre vonatkoztatni. Egy bizonyos nyelvi elemnek adott helyzetben való használata önmagában is ilyen egyedítő jelentésű lehet (Kutya!). A rámutatás gesztusos (Jé, egy kutya!) vagy verbális eszközzel is megtörténhet (Itt egy kutya!). Más szavakkal kapcsolatba állítva az egyedítést szintaktikai eszközök végzik (A szomszéd kutyája megharapta a postásunkat.). A hagyományos nyelvészeti felfogás szerint a tulajdonnév ebben az összefüggésben másképp működik: egyedüli funkciója az egyedítés, a kategória ennek a szerepnek a betöltésére alakult ki. A közszavakból formált közlés egyedítő erejét alkalminak tartják; tulajdonnév használatával viszont végleges, át nem vihető egyedítés érhető el (A fiú alszik. – X. Y. alszik.). Megfogalmazódik ez a tétel olyan formában is, hogy a tulajdonnévben az egyedi jelentés lexikalizálódott formában van jelen (vö. SEBESTYÉN Á.: NytudÉrt. 70. sz. 302–7). A megközelítés merevsége, tarthatatlansága már igen egyszerű példák elemzésével is belátható. Egyrészt természetes, hogy a közszavak általános jelentést is kifejezhetnek (A kutya emlősállat.), másrészt a tulajdonnevek is csak meglehetősen ritkán adnak – csupán jelentésükből következően – logikai értelemben vett egyedítést (Péter alszik.).
BALÁZS JÁNOS, aki J. SOLTÉSZ KATALIN említett monográfiáját megelőzően a hazai kutatók közül talán a legtöbbet foglalkozott a tulajdonnév általános elméleti kérdéseivel, az egyes – általános kategóriáját megkülönböztetett figyelemmel vizsgálta e szócsoport vonatkozásában. A hagyományosan merev szétválasztást (a tulajdonnév egyedít – a közszó általánosít) a fogalmak dialektikus kapcsolatára alapozva igyekszik enyhíteni. A közszók funkcionálásában ezt a kettősséget úgy látja, hogy nyelvi elemként, potenciális állapotukban az általános felől mutatnak az egyedi felé, míg parole-tényként, azaz aktuális állapotukban éppen fordítva (ÁNyT. 4: 22). A belső ellentmondásoktól sem mentes gondolatmenetben BALÁZS a tulajdonnevek általános jelentésvonatkozását tartja kiemelendőnek. Az elsődleges egyedjelölő szerep mellett a tulajdonnevek másodlagosan ugyanis szükségképpen csoportjelölők is: aki Napóleon-t mond, az ember-t is mond – hangzik BALÁZS érvelése. A köznév tehát minden esetben aláfoglal, a tulajdonnév nem, de ez utóbbit mindig valamely köznévvel megjelölhető csoportba foglalhatjuk bele (ÁNyT. 1: 43–4). A tulajdonnév absztrakt jelentéssíkjának létezését az általános jelentéselmélet oldaláról is kétségtelennek tekinthetjük (l. KÁROLY SÁNDOR jelentésdefiníciójának azt a mozzanatát, amely szerint a jel használatában mindig absztrahálás valósul meg: Jelentéstan 43, 48–9).
A tulajdonnévi osztály kialakulása ily módon tehát sem közvetlen logikai, sem nyelvi érvekkel nem magyarázható, ezért érthető, hogy keletkezésének okát a kutatók általában nyelven kívüli tényezőkben keresik, még akkor is, ha pl. a „nyelvi kifejezés kényelmé”-ről beszélnek. A névadást szélesebb értelemben vett társadalmi aktusnak tekintik (nem pusztán nyelvi tevékenységnek tehát), amelynek során az ember környezetének olyan objektumait nevezi el tulajdonnévvel, amelyek „a közösség számára valamilyen okból különleges fontosságra tesznek szert, ezért külön névvel való jelölésükhöz érdek fűződik” (SEBESTYÉN Á.: NytudÉrt. 70. sz. 305). A tulajdonnév megjelenését e gondolatmenet nyomán végső soron a nyelvi gazdaságosságra törekvés nagyon általános hatóerejű, bár pontosabban igen nehezen megragadható elvével lehet összefüggésbe hozni. Az ökonómia a kommunikációs folyamatnak valóban fontos, de nem egyedüli szervező ereje. Másfelől az a szemlélet, amely a kommunikáció általánosabb szintje felől közelíti meg a tulajdonnévi jeltípus keletkezéstörténetét és funkcionálását, termékenynek bizonyul az egyes helynevek keletkezésének, életének vizsgálatában is, ezért e kérdésre a későbbiekben még visszatérek.
A tulajdonnevek másodlagos jellegét többféleképpen is megfogalmazza a szakirodalom. Azt a fölfogást, miszerint „az elnevezőközösség nem tulajdonnevet ad, hanem megjelöl a többitől megkülönböztetendő tájrészt annak valamilyen tulajdonságával. A névvé válás tehát másodlagos fejlemény” (LŐRINCZE, FöldÉl. 23), már a korábbiakban elutasítottam. A közszói szerkezetek fokozatos tulajdonnevesülésének tételét s ezzel együtt a névadás abszolút ösztönös jellegét megfigyeléseink nem igazolják. Részletesebb elemzésükre a későbbiekben térek ki. A tulajdonnévi kategóriának a közszavakéhoz képest másodlagos jellegét ugyanakkor – általános kommunikációelméleti, jelentéstani stb. érvek alapján – elképzelhetőnek tartom. Úgy gondolom, hogy a tulajdonnevek közszavakra való visszavezetésének tétele mind megfogalmazásában, mind alkalmazásában alapvető módszertani hibát takar: ebben a megközelítésben összekeverednek a kategória egészének, illetőleg egyes elemeinek keletkezési körülményei. Ami igaz egy osztály egészére, nem feltétlenül igaz az osztály elemeire is. A tulajdonnévi kategória másodlagossága ugyanakkor minden egyes névadási aktusban megjelenik: csakis olyan denotátumok kaphatnak tulajdonnevet, amelyek közszóval is megjelölhetők. A megfelelő közszói és a tulajdonnévi megnevezések azonban egymástól nyelvileg teljesen függetlenek is lehetnek.
Mivel a nyelvekben nem tapasztalunk tulajdonnév nélküli állapotot, az egyes nevek keletkezését a mindenkor meglévő tulajdonnévi rendszer árnyékában kell elképzelnünk. Igen előremutatóan fogalmazta meg ezt előadásában SEBESTYÉN ÁRPÁD az 1958-ban megrendezett első névtudományi konferencián: „a már meglévő névanyag bizonyos fokig megszabja az új megnevezések létrejöttének módját” (NévtVizsg. 83). Ezt más oldalról úgy értelmezhetjük, hogy ha valaki nevet ad valaminek, akkor ezt úgy teszi, csakis úgy teheti, hogy saját nyelvi kompetenciája szerint – amely föltétlenül bizonyos szabályszerűségek tükröztetésén alapul – olyan nyelvi produktumot hoz létre, amelynek a helye már elő van készítve a nyelvben, azaz mások számára ugyanolyan értékű lesz, mint amilyennek a névadó szánta. A mindenkori névadás tehát a meglévő névrendszerekhez való igazodáson alapul. (Erről részletesebben l. KIVINIEMI, PaikRak. 9–13. KELEMEN JÁNOS a közszók vonatkozásában nyilatkozik hasonlóan: A tudat és a megismerés. Bp., 1978. 71.) A névtelenségnek a régi magyar helynévrendszerrel kapcsolatban történő felvetése csupán azt jelenti, hogy bizonyos objektumfajták akár évszázadokig sem kaptak nevet. Mindez természetesen nem érinti a magyar helynévi rendszer létét, nem jelenti azt, hogy a magyarságnak bizonyos korban nem voltak helynevei (vö. KRISTÓ, Szempontok 7–14).
A névadásnak a mintákhoz való igazodása – ha a gondolat nem is jellemezte alapvetően a hagyományos megközelítéseket – az analógia fogalmához kapcsolódóan rendre felbukkant szakirodalmunkban. BÁRCZI a névkeletkezési szituáció fontos jegyének tartja, hogy a közösség „a nép gondolkodásmódjának, lelki világának megfelelően a szokásban lévő földrajzinévtípusok valamelyikéhez alkalmazkodva (olykor azonban új névtípust indítva el) valamely adott indíték alapján” alkot nevet (Szók.2 146). INCZEFI egy helynév vándorlása kapcsán megjegyzi, hogy a „legfőbb hatóerő az analógia; az emberek tudatában élő névanyag szolgál mintául a névalkotásban” (Makó 44, valamint MNy. 60: 83). J. SOLTÉSZ a névminták morfológiai hatását hangsúlyozza: „Mindig erősen hat a meglévő tulajdonnevek analógiája, a neveknek (...) a morfológiai rendszere. Még teljesen új, költött nevek kialakításában is az a fő szempont, hogy »névszerűek«, »névstílusúak« legyenek” (Tulajdonnév 25). Az analógiának a hivatalos helységnévadásban betöltött fontos szerepére többször is utal MEZŐ ANDRÁS (Hiv. 59, 75–6 stb.). A neveknek szélesebb nyelvi összefüggésben való láttatása s az analógiának a változásokra való kiterjesztése miatt különösen figyelemre méltónak tartom KNIEZSA 1944-ből való megfogalmazását: „Mivel (...) a helynevek is szerves részei a nyelvnek, a nyelvben pedig az analógiák különbözőképpen érvényesülnek, a helynevek is ki vannak téve módosulásoknak az analógia hatása alatt” (PárhHelyn. 46).
A névadás szituációjának nyelvi körülményeit csak akkor láthatjuk tisztán, ha a névkeletkezés nyelvlélektani, nyelvszociológiai hátterére is rávilágítunk, néhány alapkérdésében állást foglalunk. Az alábbi fogalmak a szerkezeti-funkcionális leírásnak természetesen semmiképpen nem lehetnek a részei, de az ezekkel kapcsolatos állásfoglalás nélkül nem alakítható ki elfogadható nyelvi elemzési modell.
Az első megvizsgálandó fogalompár az ösztönösség és a tudatosság. Ezeket leginkább a köznevek fokozatos tulajdonnevesülésének tételéhez kapcsolódóan szokás említeni, mintegy e felfogás nyelvlélektani hátterének magyarázataként. Eszerint a népi (természetes, spontán, belső, közösségi) névadást az ösztönösség jellemzi: az elnevező ember a névadás tárgyának valamely jellegzetes vonását foglalja nyelvi formába. Ez a nyelvi szerkezet azáltal válik tulajdonnévvé, hogy a közösség átveszi a kifejezést; ennek során gyakran megváltozik a megjelölés nyelvi jellege is, névszerűvé válik. Ezzel szemben a tudatos (mesterséges, hivatalos) névadás a tulajdonnévteremtés szándékával alkot nevet, a „nevesítés” nem hosszú folyamattal, hanem hatósági úton történik meg. A mesterséges nevek gyakran motiválatlanok: a denotátum és elnevezése között semmiféle kapcsolat nincs.
A fenti megközelítések meglehetősen általánosnak számítottak a közelmúlt hazai helynévkutatásában. Az e körben használt fogalomkészletben megmutatkozó szemléleti kevertséget több kutató is megkísérelte megszüntetni (vö. pl. INCZEFI, Makó 132; KÁLNÁSI: MNyj. 26–27: 97; JUHÁSZ, Tájn. 22–3). Ebben kétségkívül MEZŐ ANDRÁS jutott legmesszebbre (eredményeinek összefoglalását l. Hiv. 26–43). Legtermékenyebb gondolatának a névadás (természetes és mesterséges), valamint a névhasználat (közösségi, népi és hivatalos) következetes szétválasztása bizonyult. Az így elkülönített szinteknek a kölcsönhatásában, összefüggésrendszerében nagyon világosan tudja láttatni a helynevek névélettani helyzetét. Az ösztönösség és a tudatosság merev szétválasztása e megközelítésben megszűnik: „Az elnevezés ösztönössége tehát különösen a történeti földrajzi nevek esetében meglehetősen ingatag föltevés: egyrészt az újabban előkerülő források, adatok megcáfolhatják korábbi álláspontunkat egy-egy név megítélésében, másrészt a népi névadásban is elképzelhető az a lélektani helyzet, hogy az elnevező (elnevező közösség) a nevet adás szándékával tudatosan jelöli meg a táj bizonyos darabját” (Hiv. 33).
Úgy gondolom, az ösztönösség – tudatosság szembeállítása tovább oldható. A természetes névadásban kevésbé képzelhető el olyan helyzet, amelyben pl. egy Hosszú-dűlő-féle név úgy alakult ki, hogy azt megelőzte egy-egy olyan közszói szerkezet, amely az alábbi típusú közlésekben hangozhatott volna el: Ez egy hosszú dűlő. Kimegyek abba a hosszú dűlőbe. stb. Sokkal inkább föltehető az, hogy az ismeretlen névadó a névkincsében meglévő Hosszú-föld, Görbe-dűlő stb. nevek mintájára eleve névvel kívánt megjelölni egy a számára újabban fontossá vált határrészt, mégpedig oly módon, hogy az általa alkotott kifejezést lehetőleg mások is névnek tekintsék. ZSOLNAI JÓZSEF a földrajzi nevek keletkezésének lélektani hátterét elemezve a névadásban tevékenységet lát: a kérdés legfeljebb az lehet, hogy ez a tevékenység tudatosul-e az elnevezőben vagy nem (SzTFTK. Series Linguistica et Litteraria 1967: 111–7). Más oldalról viszont a tudatos, például a hatósági típusú névadás körülményeiben is ott rejlik az ösztönösség. A tudatosság ilyenkor jórészt a névadó megválasztására vonatkozik, a név nyelvi megformálásában inkább csak nyelvi készségei vezetik az elnevezőt. Egy-egy név tehát soha nem lehet abszolút értelemben ösztönös vagy tudatos névadás terméke, a nyelvet általában nem jellemzi az ilyen értelmű kizárólagosság.
Ugyanígy nem szerencsés a motiváltság és a motiválatlanság merev szembeállítása, s ebből adódóan a fogalmak abszolút kategóriaként való értelmezése sem. J. SOLTÉSZ KATALIN a tulajdonnév jelentésszerkezetének többi összetevőjéhez hasonlóan az önkényességet és a motiváltságot is egyidejűleg tartja minden név sajátosságának (Tulajdonnév 24–6). Ebből persze az is következik, hogy arányuk, mértékük az egyes nevekben igen eltérő lehet. A természetes neveket erősebb motiváció, a denotátum valamely jegyének tükröztetési szándéka jellemzi, a mesterséges nevek motivációja ellenben gyakran csak a névrendszerbe illesztés igényét jelenti. Teljességgel motiválatlan név azonban nincsen.
Azt a helyzetet, amelyben egy helynév keletkezik, nyelvpszichológiai, nyelvszociológiai szempontból megragadni igen nehéz, gyakran szinte lehetetlen, mivel a nyelvi jelekben az ösztönösség – tudatosság, szándékosság – véletlenszerűség stb. jegyei nem objektiválódnak. Emiatt a nyelvi elemkészlet leírásában e kategóriák szerepe általában másodlagos. Megközelítésem – reményeim szerint nem csupán a könnyebb, de az ígéretesebb út választása okán is – a nyelv szerkezeti, funkcionális jellegzetességeire összpontosít. A fenti példával szólva: megkísérelhetnénk ugyan a Hosszú-dűlő-féle nevekben is annak tisztázását, vajon volt-e, lehetett-e ezeknek konkrétan megragadható közszói előzménye (félő azonban, hogy e törekvésünk csak ritkán érne célt); lényegesebbnek, a helynév szempontjából meghatározóbbnak kell tartanunk azonban azt az elemzést, amely a név jelentéstani hátterét, nyelvi megszerkesztettségét, ezek megválasztását, átalakítását veszi elsősorban figyelembe.
Mindez nem jelenti természetesen azt, hogy a helynevek névélettani helyzetének elemzését, keletkezésük és használatuk lélektani, nyelvszociológiai síkjának bemutatását kevésbé tartom fontos feladatnak. Az e körben használatos kategóriák (természetes – mesterséges, népi – hivatalos, szóbeli – írásbeli, fiktív, kihalt stb. név) azonban éppen akkor jellemezhetők sikeresen, ha azonos szempontú nyelvi vizsgálatukat is elvégezzük. Ily módon a fenti névcsoportok szerkezeti-funkcionális sajátosságainak egyezései és kétségkívül igen jelentős különbségei bemutathatóvá válnak. Elemzési modellemben éppen emiatt nem választom el a névszociológiai helyzetükben eltérő helyneveket. Ez az elemzés a helynevek interpretációjának egy másik síkján valósítható meg.
A korábbiakban láthattuk, hogy alapvetően etimológiai irányultságú névtani irodalmunkban szinte a helynévkutatások kezdeteitől fogva jelen van a rendszerszerűség gondolata. A mindenkori helyneveknek az új megnevezések létrejöttében játszott szerepét kutatóink elsősorban az analógia igen széles körben ható nyelvi törvényszerűségéhez kapcsolták. Az 1970-es évek európai névtani irodalmában az analógia, a helynévrendszerek és a helynévminták kérdése került a figyelem középpontjába. A kutatási irány helyességét látszik igazolni, hogy a szakemberek – bár többféle megközelítésből, eltérő alapállásból indultak ki: egyesek a kommunikációelmélet általános síkja felől, mások nagyszámú konkrét helynévanyag bemutatását vállalva – nagyjából azonos vagy legalábbis fő vonalaiban hasonló következtetésekre jutottak. Különösen a skandináv és a finn névkutatók eredményei figyelemre méltók e tekintetben. (Erről részletesebben az alábbi összefoglaló munkákban olvashatunk: KURT ZILLIACUS, Nimistötieteellisten synteesien aikaa: Kalevalaseuran vuosikirja 1972: 360–82; EERO KIVINIEMI, Paikannimistö systeeminä: Nimistöntutkimus ja paikallishistoria. Helsinki, 1978. 73–89; UŐ: Über die gegenwärtigen Perspektiven der finnischen Ortsnamenforschung: Studia Fennica 24: 29–46.) A finn helynévkutatások terén bekövetkezett jelentős szemléletváltozás kapcsán teljes joggal beszél új névtani iskoláról MAUNO KOSKI (Virittäjä 1977: 218–24). (A finnországi kutatásoknak ezt az időszakát tanulmányban, ismertetésben tekintettem át: MNyj. 25: 79–90; MNyj. 28–29: 157–64.) Az új típusú névtani felfogás néhány sarkpontjára alapozva, névelméleti szempontból is igen gazdag következtetéseket megengedő előadást tartott a tulajdonnevek hírértékéről NYIRKOS ISTVÁN a IV. névtudományi konferencián (MNyTK. 183. sz. 290–4).
A névmodelleknek, azaz a helynévmintáknak a névadásban betöltött szerepét általános névelméleti síkon igen előremutatóan elemezte egyik tanulmányában a cseh RUDOLF ŠRÁMEK (Zum Begriff „Modell” und „System” in der Toponomastik: Onoma 1972/73: 55–75). Axiomatikus feltevése szerint egy adott nyelvben (nyelvjárásban) minden korban léteznek olyan szabályszerűségek, amelyek a helynevek rendszerét jellemzik és keletkezésüket meghatározzák. Kiindulását pusztán nyelvelméleti szempontból is igazoltnak láthatjuk: a nevek nyelvi jelekként rendelkeznek a nyelv rendszerszerűségének sajátosságaival. A helynevek funkcionálásában és születésében szerepet játszó szabályok összességét ŠRÁMEK a nyelv toponímiai normájának nevezi. Ez a norma a beszélők nyelvtudatában megnevezési modellek (Benennungsmodell) formájában van jelen. A megnevezési modellnek két összetevője van: az alapmodellek, másképp bázis- vagy viszonymodellek (Ausgangstellungmodell) és a szóalkotási modellek (wortbildende Modell).
Az alapmodellek olyan nem nyelvi jellegű kategóriák, amelyek extralingvisztikus (nyelven kívüli) összefüggésekre vonatkoznak. A denotátumok azon sajátosságainak kifejezői ezek, amelyek a megnevezés alapját jelentik. (A fogalom sok vonásában hasonlít ahhoz, amit LŐRINCZE névadónak nevezett: „az elnevezés alapjául szolgáló táji adottságok vagy egyéb körülmények” [FöldÉl. 4] meghatározással.) Az alapmodellek minden helynévrendszer állandó elemeként vehetők számba; változásuk igen lassú, mivel alapvetően szociális, tágabban értelmezve pedig végül is ismeretelméleti indíttatású. Az alapmodellek jellege valójában attól függ, hogy az ember társadalmi tevékenysége közben milyen mértékben ismerte meg és sajátította el a világot, s ennek megfelelően milyen módon tükrözteti az őt körülvevő névviselésre alkalmas helyeket.
Az alapmodellek eszerint természetesen nem nyelvspecifikus jellegűek, kategóriái nem az egyes nyelvek jelkészletének függvényei, hanem az emberi gondolkodás általános fogalmi rendszerével mutatnak összefüggést. Az alapmodellek összessége általában jellemző tehát a különféle helyeknek nevet adó emberre; az egyes embercsoportok, egyének azonban más-más mértékben használják fel e kategóriákat, gondolkodásuk, mentalitásuk, saját tárgyi, földrajzi környezetük eltérő jellegének megfelelően.
A szóalkotási modellek ezzel szemben azon nyelvi kifejezőeszközök halmazát (elemkészletét és kapcsolódási szabályaikat) jelentik, amelyek egy adott kor nyelvében helynévalkotásra felhasználhatók. A dolog természetéből adódóan ezek a modellek nyelvspecifikusak, s változásuk – mint bármely nyelvi jelenségé – az időtényezővel szoros kapcsolatban van.
ŠRÁMEK szerint egy-egy helynévrendszer bemutatása a beszélők toponímiai normájának, a nyelvtudatukban meglévő megnevezési modelleknek a bemutatásával történhet meg. Eszerint a névrendszertani leírásban alapvető szerepet kell biztosítanunk egyrészt a vizsgált nyelvben használt alapmodellek ábrázolásának, másrészt pedig annak, hogy ezek milyen nyelvi szabályszerűségek (szóalkotási modellek) szerint fejeződnek ki. A nyelv alap- és szóalkotási modelljeinek, mintáinak összességét, ezek kapcsolatát a tekintetben is fontos bemutatnunk, hogy a meglévő helynévrendszer – a modellhatás átörökítő jellege révén – meghatározza a keletkező nevek, a névrendszer új elemeinek névtani jellegét is.
Az egyes helynevek keletkezését, azaz az elnevezési helyzeteket s áttételesen a tulajdonnévi kategória egészének létrejöttét a kommunikatív szituáció felől is célszerű megközelíteni. Magát a megnevezési igényt is a kommunikációs aktus szabja meg: annak kiválasztása, hogy mi kap nevet, mi nem, a társadalom értékrendjének függvénye. LŐRINCZE megfogalmazásában: „Bármiféle elnevezés oka végső fokon gyakorlati szükségességre vezethető vissza (...) nem minden élőlény, tárgy stb. kap megkülönböztető nevet, csak azok, amelyek az elnevező szempontjából fontosabbá válnak” (FöldÉl. 3). A nevek keletkezésének ezt a körülményét tehát nem nyelvi feltételek határozzák meg. Modell értékű ugyanakkor az is, hogy egy adott korban milyen típusú helyeket szokás megnevezni: a makrotájnév megjelenése például az emberek közti kapcsolatok szélesebb körét feltételezi (vö. JUHÁSZ, Tájn. 13–8). Tágabb értelemben az ilyen jellegű pragmatikus feltételeket is a toponímiai norma részének tekinthetjük.
A denotátumok az alapmodelleknek megfelelően olyan értelemben motiválják a keletkező helyneveket, hogy csak a bennük meglévő – s az ember által visszatükrözött – jellegzetesség lehet a névadás alapja. A névadáskor „az elnevező maga előtt látja a táj egy darabját, megállapítja annak fontosabb tulajdonságait, mérlegeli ezeket, és a legjellemzőbbnek tartott sajátosságo(ka)t foglalja bele a földrajzi névbe. Az objektumnak tehát sohasem a teljes valóságát fejezi ki a név” (MEZŐ, Hiv. 27). Más névadó más vonás kiemelését tarthatja fontosnak: a motiváltságnak ez a fajta önkényessége a helynévi szinonímia egyik alapja. A születő név ugyanakkor természetesen nem mondhat ellent az objektív valóságnak; ha pedig ez néha látszólag megtörténik, akkor az ellentmondást a névhasználók számára az általuk ismert s felhasznált alapmodell – szóképzési modell kombináció magyarázza (pl. Bécs szegényes falurész neveként, azaz valójában gúnynévként). A fentiekből adódóan a név keletkezésekor szükségképpen leíró jellegű és – mind a névalkotó, mind a nevet elfogadó, hitelesítő közösség számára – szemantikailag mindig tudatos. Elvileg elképzelhető, hogy a nevet adó ember az elnevezendő helyek megnevezésére teljesen új nyelvi elemet (addig nem létező hangsort) kovácsoljon, ez azonban ellentmondana a tulajdonnévi kategória egészét is motiváló nyelvi gazdaságosság általános törvényszerűségeinek. Ezért az új helynevek nyelvi alkotórészei a mindenkor létező nyelvi elemkészletből származnak. INCZEFI – a földrajzi nevek lexikális elemeit vizsgálva – a névszerkezetben is megnyilvánuló jelenségnek tartja a nyelvi ökonómia érvényesülését (MNy. 62: 72–9).
A helynévkincset megismerve, használva az egyén – a közszók rendszerének birtoklásához hasonlóan – elsajátít bizonyos névalkotási szabályokat is. Maga a kommunikáció lehet tehát csak az, ami a beszélő sajátos „névtudatát” létrehozza, névkompetenciáját meghatározza. A nyelvhasználónak ez a készsége biztosítja, hogy bizonyos – akár általa nem ismert – nyelvi alakulatokat a beszédben helynévként tud felismerni, illetőleg más oldalról: maga is képes ilyen jelkapcsolatok létrehozására. A névadó számára tehát mindenkor az általa ismert, használt névrendszer szolgálhat az újabb megnevezések alapjául. A beszélők nyelvi készségének szerves része a névalkotási kompetencia, amely a névalkotási szabályoknak a nyelven kívüli, alapmodellbeli kategóriáit éppúgy tartalmazza, mint az elfogadott szerkezeti és lexikális-morfológiai névmodelleket. Az egyén a helynévalkotási folyamatban tehát éppen olyan módon vesz részt, mint ahogyan általában a nyelvi változásoknak is a részese (erről részletesebben: BENKŐ, TörtNytud. 58–63). A nyelvi változások megindulásában jórészt a szociális fogantatás kerül előtérbe, a helynevek névként való elfogadásában és megszilárdulásában is a társadalmi érvényesítés játszik szerepet. Ezt a névrendszer egészére úgy is értelmezhetjük, hogy a kommunikációs helyzet, illetve gyakorlat az, ami a konkrét nevekkel való állandó összevetés alapján kialakítja, stabilizálja a névmodelleket.
A modellhatás meghatározó szerepét illetően még azzal a megszorítással sem érthetünk egyet, hogy az csupán a jól fejlett onomasztikai rendszerekkel rendelkező nyelvekben figyelhető meg (vö. Tyeorija i metogyika 163). Nincs ugyanis okunk feltételezni, hogy más korokban, amikor az ember – környezet viszonyának eltérő jellege miatt más típusú helynévadási formák voltak elfogadottak, alapvetően más módon keletkeztek volna a nevek. A helynevek világának azt a paradoxonját, hogy bár a nevek általában névvel nem rendelkező helyekre vonatkoznak, a név mégis mindig egy adott, társadalmilag elfogadott névrendszer elemeként születik, bármely időben érvényesnek látjuk.
A létező helynévrendszer többféleképpen is meghatározza az új helynevek keletkezését. Közvetlenül, pozitív értelemben a meglévő nevek újbóli felhasználásával, negatív értelemben pedig oly módon, hogy közeli helyek esetén a névazonosság általában nem szokás (azaz a mikrotoponímiai rendszerek kerülik a homonímiát). Hatását tekintve azonban felülmúlja ezek szerepét az a közvetett determináció, amely a névminták átörökítése révén érvényesül.