Napjaink helynévkutatása számára elérhető közelségbe került az a régen kitűzött és áhított cél, hogy a magyar helynévkincs egészéről vázoljunk fel olyan átfogó képet, amely helyneveink legáltalánosabb jellegzetességeivel, névrendszerünk alapsajátosságaival ismertet meg bennünket. Természetesen ez a kép kezdetben csak vázlatos lehet, bizonyos részei egyelőre homályban is maradnak talán. Még ennek tudatában is vállalkoznunk kell azonban a feladatra: az első lépések megtételét a tudományterület elmúlt évtizedeinek eredményei követelik meg tőlünk.
A fő nehézséget a kutatható helynévanyag örvendetes fölszaporodása jelenti. Az elmúlt bő negyed század alatt viszonylag egységesen szerkesztett, korszerű helynévtárakban névadatok százezrei váltak hozzáférhetővé. Ha ezt az adatbázist kiegészítjük az újabb és régebbi helynévközlések és forráskiadványok – gyakran más szempontú és célú, de a névkutatásban is jól fölhasználható – anyagközléseivel, milliós nagyságrendű helynévanyag áll rendelkezésünkre.
Annak, hogy a magyar helynévrendszer nagy összefüggéseiről, területi, időbeli különbségeiről, változásának alapvető formáiról, állandó bővülésének irányairól egynemű képet alkothassunk, nélkülözhetetlen alapfeltétele, hogy olyan egységes leírási kerettel, fogalmi hálóval rendelkezzünk, amely megfelel a korszerű névrendszertani elemzés követelményeinek. E munka céljául egy ilyen lehetséges elemzési modell létrehozását tűztem ki.
A magyar névtanban használatos történeti helynévtipológiák kitűnő alapot jelentenek ehhez a vállalkozáshoz. Ezek a vizsgálati keretek – részletesebb tudománytörténeti szempontú elemzésükre a következő fejezetben térek ki – végső formájukat jórészt a 40-es-50-es években nyerték ugyan el, mégis valójában a század első felének nyelvlélektani irányultságát mutatják. Az egyoldalú megközelítés oldására való törekvést jelzi, hogy az elnevezési helyzet mellett a nevek nyelvi szerkezetére és a helynévfajtákra is igyekeztek tekintettel lenni a kutatók. Ezek a szempontok azonban nem épültek egységes elméleti keretbe; a valóban lehetséges elemzési szintek úgy keveredtek egymással, hogy a szemléleti alap heterogenitásának eredményeként a kialakított kategóriák is kevertté váltak. Az egyes helynevek emiatt – s nem a nyelvi jellegükből adódó átmenetiségük, összetettségük okán – sorolhatók be egyidejűleg a tipológia különféle osztályaiba. Másrészt általánossá vált az a nézet is, hogy a felhasznált kategóriák szaporítása, bővítése az éppen vizsgálatba vont anyag függvénye csupán.
A hagyományos történeti helynévtipológiák kereteit az elmúlt évtizedekben több oldalról is szétfeszítették a tudományterület újabb eredményei. Jelentős előrelépést tapasztalhattunk a makrotoponimák kutatásában: a rendszertani változásoknak mind a nyelvi szerkezet felől való, mind az egyes névfajtákból kiinduló megközelítésében. A névelmélet, az általános névtan témakörében kitűnő monográfia s emellett tanulmányok sora vállalkozott a külföldi eredmények adaptálására, néha sikeres meghaladására. Az egyes helynevek, kisebb névcsoportok vizsgálata olyan szempontokat is fölvetett, amelyek helynévrendszerünk egésze tekintetében is lényegesek. Mindezt figyelembe véve – bár azt is látnunk kell, hogy helynévkutatóink energiáit elsősorban másféle munkák kötötték le – különösen feltűnő, hogy majd negyed százada nem született a magyar helynevek szintetikus feldolgozásának feladatát vállaló összefoglaló munka.
Az említett eredmények alapján – kiegészítve, ötvözve ezeket az újabb európai névkutatási irányzatok fő törekvéseivel, elméleti hátterével –, úgy gondolom, megalapozottan vállalkozhatunk arra, hogy egy új helynévvizsgálati modell kereteit fölvázoljuk. A rendszerezést elméleti kiindulásból közelítettem meg, mivel úgy vélem, hogy konkrét névanyag, zárt korpusz elemzése kevésbé szolgálhat megfelelő alapul célunk eléréséhez, ahhoz, hogy nagyszámú helynév feldolgozására alkalmas helynévtipológiát hozzunk létre. A konkrét helynévrendszerek bemutatását vállaló kutatóknak az az illúziója, hogy e vizsgálatok révén – mint valamiféle mozaikdarabokból – kirajzolódik majd névrendszerünk egészének képe, nem vált valóra. Ez már önmagában is indokolja az ettől eltérő megközelítések létjogosultságát. Az elméleti alapú megközelítés természetesen nem jelentheti azt, hogy a vizsgálatot külső szempontoknak, logikai konstrukcióknak a helynevekre való ráerőszakolásával kívánom elvégezni. Arra vállalkozom csupán, hogy a helynévleírásban használatos fogalmakat, kategóriákat értelmezve, néha átrostálva, újragondolva, s a dolog természetéből adódóan újabbakkal is kiegészítve – mintegy a nézőpont áthelyezésével – új összefüggésrendszerbe állítsam, hogy ezáltal az eddigiektől eltérő megközelítések is érvényesíthetővé váljanak.
Vizsgálataim alapvetően mikrotoponímiai jellegűek. Ennek több oka is van. A helynévkincsnek számában ez a legnagyobb – s ebből adódóan változatosságában is a legtarkább – rétege, s itt a legfeszítőbb az ellentmondás a hatalmas felgyűjtött névanyag és ennek elméleti feldolgozatlansága között. Másrészt pedig a bemutatásukra alkalmazott tipológiákban a felhasznált kategóriákat illetően e téren a legnagyobb a kevertség, a fogalmi tisztázatlanság. Reményeim szerint az e körben felmutatható vizsgálati eredmények összeegyeztethetők lesznek azokkal, amelyek a makrotoponimák (főleg a településnevek) körében értékállónak mutatkoztak.
A helynévelemzési modell megalkotásában nyelvészeti alapelvekre támaszkodom, kizárólag e tudományszak módszereit alkalmazom. Ez a korlátozás a tekintetben talán szokatlan, hogy a tulajdonnevek vizsgálatára az utóbbi fél évszázad folyamán egyre markánsabban új tudományszak különült el: a névtan. A kutatók véleménye szerint a tulajdonnévi kategória összetettsége megköveteli a sokszempontú, komplex vizsgálatok alkalmazását.
Valóban igaz, hogy a helynevekhez, a tulajdonnevekhez vagy még általánosabban a névproblémához sokféle tudománynak van, lehet köze. Ez abból következik, hogy a név nyelvi jelenség, s a nyelv mint az emberi nem egyik jellegzetes specifikuma, sokféle vizsgálódás tárgya lehet. A filozófia, a logika, a pszichológia, a szociológia, a nyelvtudomány – miközben a tulajdonnévre mint a nyelv egy részletére irányítja figyelmét – mindig saját nézőpontját, fogalmi hálóját használja föl. Tapasztalatból tudjuk, hogy a fentieken kívül is még jó néhány tudományterület számára szolgálhatnak adalékul a helynevek, s megfordítva: ezek elemzéséhez is rendkívül sokféle tudományszak eredményét kell felhasználnunk. A többirányú megközelítés jogosságát fenntartva és hangsúlyozva meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy nemkívánatos félreértésekhez, szemléleti torzulásokhoz vezethet a kutatási célok, alapelvek és módszerek keverése, különösképpen pedig az, ha netán egy-egy tudományszak kisajátítani igyekszik a tulajdonnévi kategóriát.
A kutatási terület egyértelmű körülhatárolása, a nyelvtudományi megközelítésre való leszűkítése önmagában még igen sok szempont érvényesítését teszi lehetővé. A nyelvi jelek nyelvészeti szempontú elemzésében a funkcionális-szerkezeti vizsgálatok különféle változatai bizonyultak a legtermékenyebbnek, az így kapott eredmények a leginkább időtállóknak. Ezért a helynevek elemzésében is ezt a megközelítést alkalmazom. A nevek lélektani, szociális, stilisztikai stb. értelmezésének lehetőségeit – bár természetesen fontosnak tekintem – ezúttal figyelmen kívül hagyom, az ezekkel kapcsolatos kategóriákat nem használom föl az elemzésben. Az alkalmazott elemzési sík egyneműsége révén a vizsgálat fogalmi készlete pontosabban definiálhatóvá válik.
Vállalt feladatom szerint arra törekszem tehát, hogy a magyar mikrotoponimák funkcionális-szerkezeti leírásának elméleti keretét létrehozzam, mindannak az elméleti és gyakorlati tapasztalatnak és tudásnak az egybeolvasztásával, amely e téren a magyar nyelvtudományban kikristályosodott. A későbbi kutatásoknak kell megvalósítaniuk azt a távolabbi célt, hogy e modell segítségével valóban nagyszámú, a magyar nyelvterület egészét képviselő, esetleg történetileg kiterjesztett helynévanyagot is bemutassunk.
Ilyen nagy mennyiségű lexikális elem feldolgozása a hagyományos adatkezelési módszerekkel elképzelhetetlen. A nyelvi anyag tárolásának, rendezésének viszonylag új, de mind a történeti, mind a leíró nyelvészetben már eddig is jelentős eredményeket felmutató módszere, a számítógépes feldolgozás eddig ismeretlen lehetőségeket, szinte más léptéket kínál a kutatók számára a helynévkutatás terén is. Ezért a számítógépes adatbázis kiépítésének követelményei is figyelembe veendők a nyelvi elemzési modell kialakításában. (Ennek részletkérdéseiről l. MNyTK. 183. sz. 103-7.) A helynevek ilyen új szempontú vizsgálatának szükségességét és termékenységét mutatja a finn helynévkutatók elmúlt másfél évtizedbeli ezirányú törekvése, illetőleg ennek eredményeként EERO KIVINIEMI munkája (Perustietoa paikannimistä. Helsinki, 1990), amelyben a szerző kb. 1 millió név alapján jellemzi a finn helynévrendszert. Talán nem minden alap nélkül remélhetjük, hogy a magyar helynévkutatás is fel tud mutatni a közeljövőben hasonlóan szép eredményeket.
Munkámat kandidátusi értekezésként készítettem el. A kézirat végső formájának kialakításában ily módon sok szakértő véleményt vehettem figyelembe, közülük is kiemelendők opponenseim (J. Soltész Katalin, Kálmán Béla, Mező András és Juhász Dezső), valamint debreceni kollégáim (Sebestyén Árpád, Jakab László, A. Molnár Ferenc, Kis Tamás és Maticsák Sándor) megjegyzései.