Előszó

 

A debreceni cívis szótár (DCSz.) elkészítésének gondolata több mint hét évtizeddel ezelőtt jelent meg Csűry Bálintnak, a népnyelvkutatás első katedrás professzorának tervei között (Mit akarunk? Magyar Népnyelv 1: 3–6). Programadó írásában Csűry Bálint az általa életre keltett Népnyelvkutató Intézet első feladatkörét egyenesen a debreceni eredeti cívisnyelv szókincsének szótári feldolgozásában jelölte meg. Ugyanitt vázlatosan megfogalmazott gondolataiból az is kitűnik, miért tekintette fontosnak a szótár elkészítését: „Ezzel olyan célt tűztünk magunk elé, mely a magyar nyelvjárásbúvárlatban egészen új. Kétségtelen ugyanis, hogy Debrecen, ez az ősi cívisváros és régesrégi művelődési gócpont a vele kapcsolatban álló területek népnyelvére, népi kultúrájára rendkívül sokoldalú hatást gyakorolt. E hatás mérvére nézve csak föltevéseink lehetnek. Ha azonban a kezünkben volna ilyen debreceni szótár, akkor ez a hatás megfogható és fölmérhető lenne, akkor pl. a szamosháti szókincsre nézve már lehetne összehasonlításokat tenni” (i. m. 5). Csűry a XX. század harmincas éveiben megkezdte a szótár adatgyűjtését. Tanítványainak olyan szakdolgozati, doktori témákat adott, amelyek egy-egy terület szókincsének a feldolgozást tartalmazták. Így gyűjtötte össze Bartha Károly a debreceni fésűs- és gubacsapómesterség szókincsét, Pető József a tímárokét, Eszik Mihály a pipakészítőkét és hentesekét, Balassa Iván pedig a debreceni földművelés és a cívis társalgási nyelv szókincsét. Az említett gyűjtések nagy része később meg is jelent, Pető Józsefé (A debreceni tímárok céh- és műveltségszavai. Debrecen 1938), N. Bartha Károlyé (A debreceni gubacsapó céh. Debrecen 1939), Balassa Iváné (A debreceni cívis földművelésének munkamenete és műszókincse. Debrecen 1940). 1939-ben, a Magyar Népnyelv megjelenésének első évében tehát már látható eredményei voltak a gyűjtőmunkának.

Egy évvel később a debreceni egyetem Magyar Népnyelvkutató Intézetének működéséről írt beszámolójában Csűry már részletesebben szól a cívis szótárról (MNny. 2: 270–6). Az elkészült gyűjtések mellett örömmel tudósít az újabb eredményekről is. „Már az eddig gyűjtött szóanyag is igen értékes adatokat szolgáltat a kutató számára, pedig Debrecen ősi cívisnyelvének és műveltségének szótári feldolgozása még e munkálatokkal is csak a kezdetekig jutott el. Ez a munka az intézet egyik legnagyobb, egyben legnehezebb feladata. Kétségtelen, hogy Debrecen a Tiszántúl, az Alföld, sőt a Dunántúl és a Kárpátalja magyarságának művelődésére is igen nagy hatással volt. Ez a hatás a művelődés számtalan vonatkozásában megállapítható s természetesen a szókinccsel, a műveltséganyaggal leggyakrabban együttvándorló nyelvi jelenségekben is. E hatás részletjelenségeire, fokára nézve csak feltevéseink lehetnek. Ezeket a feltevéseket fogja majd tudományos vizsgálat tárgyává tenni az a munka, amely Debrecen és Debrecennel bármilyen kapcsolatban álló vidék szótári anyagának összehasonlításával s az ennek kapcsán felvetődő kérdések nyelvtörténeti és művelődéstörténeti vizsgálatával a magyar népnyelvkutatást egészen új feladatok szolgálatába állítja és a magyar nyelvtudomány, de még sok más rokon tudomány búvárait is minden bizonnyal sok új ismerettel és szemponttal gazdagítja” (i. m. 271).

A szótári vállalkozást Csűryék (és később mások is) Debreceni cívis szótár, cívis szótár néven emlegették. Csűry a debreceniséget nem csupán a város közigazgatási határain belüli területre értette, hanem az egykori hatalmas mezőváros környező birtokaira, így a Hortobágyra is vonatkoztatta. Bizonyíték erre az ott végeztetett szókincsgyűjtő munka is (Lükő Gábor: A hortobágyi pásztorművészet. Debrecen 1940).

De mit takar ez a városunkban ma is gyakran hallott és használt fogalom cívis? A latin eredetű civitas, civilitas, civil, civilizáció szócsaládjához tartozó cívis szó a TESz. szerint 1766-ban bukkan fel éppen Debrecenben, közelebbről éppen a diáknyelvben: „Mind ezekre azt feleli emlitett Foris András becsületes civisünk” (MNy. 60: 222). Jelentése: ’(debreceni) polgár’. Szabó T. Attila hatalmas levéltári anyagot feldolgozó Erdélyi Magyar Szótörténeti Tára azonban már 1589-ből, illetve 1595-ből idéz rá adatot (I: 1212): A magyar civis — a szóeleji hangsúlyos helyzet miatt gyakran cívisnek hangzik, (ezt tükrözi mai helyesírása is) — a TESz. szerint a „a népies stílusréteg szava”, melynek régies, tréfás nőnemű alakja a civa, cíva, szintén a debreceni diáknyelvben (?) keletkezett, jelentése: debreceni polgárasszony. A Magyar Értelmező Kéziszótár kiv. (kiveszőben, elavulóban) megjegyzéssel ezt írja a cívisről: „Mezővárosnak, kül. Debrecennek őslakos gazdálkodó családból származó módos polgára”. Az Idegen szavak kéziszótára (Bp. 1967) pedig ’polgár; tehetős, jómódú gazda vagy iparos’ jelentéssel közli. A fogalom kifejtésével bővebben a történeti munkák foglalkoznak, így például Balogh István Cívisek társadalma (Debrecen 1947), A cívisek világa (Bp. 1973) című köteteiben olvashatunk róla. Ezek summázata szerint a cívis hagyománytartó, sajátos életformával rendelkező réteg, amely éppen konzervativizmusa révén zárt közösséget alkotott. A családok egymás között házasodtak. Bár minden földdel rendelkező cívisnek volt tanyája, legelőrésze, csak cselédeik és a fiatal házasok költöztek ki a tanyára, ők maguk bent laktak a városban, és csak a nyári munkák idején éltek a tanyán. Vagyonukat állattartásból és földművelésből szerezték, hasznukat nem fektették be kapitalista jellegű vállalkozásokba, hanem a hagyományos paraszti gazdálkodás keretein belül szaporították. Tágabb értelmezésben cívisnek nevezik az alföldi városok bennszülött lakosságát, függetlenül a rétegződéstől, vagyis a gazdag polgárparasztokon kívül a kereskedőket, iparosokat, szegényparasztokat, cselédeket is. A szót leggyakrabban Debrecen őslakóira használják, de mondják Nagykőrös, Kecskemét és Hódmezőváráhely paraszti törzslakosságára is (vö. Néprlex.: cívis, cívisváros). Szabó T. Attila idézett munkája alapján hozzátehetjük, hogy a cívis szó az erdélyi (és más magyarországi) nagyobb városok polgárainak a megjelölésére is szolgált. Csűry debreceni vonatkozásban is tágabban értelmezte a fogalmat, hiszen a földművelés és állattartás szókincsének összegyűjtésén kívül a kézműipar, a kereskedelem, illetve a szegényparaszti életforma stb. élő és már csupán oklevelekben fellelhető szókincsének összegyűjtésére egyaránt gondolt.

A cívis szótárhoz kapcsolódóan néhány szót ejtenünk kell a szakirodalomban tárgykörmonográfiának nevezett szókincsgyűjtésről is. Imre Samu szerint tulajdonképpen nem is nyelvészeti munkák ezek, hanem tárgyi, néprajzi leírások, melyeknek szerzői nagy gondot fordítottak az egyes foglalkozási ágak vagy egyéb témakörök munkamenetének leírásán kívül a szókincsnek példamondatokban is bővelkedő összegyűjtésére, regisztrálására (Wörter und Sachen). E dolgozatok értékét csak növeli, hogy bőséges szóanyaguk bizonyos témakörökben (pl. földművelés, kismesterségek, táplálkozás stb.) elősegítheti a jövevényszókutatást, illetve a szóföldrajzi vizsgálatokat is. Módszerük nem teljesen azonos. Nagy részük szinkrón jellegű gyűjtés és feldolgozás, néhány munka azonban történeti adatokat is tartalmaz. A cívis szótárhoz köthető dolgozatok közül az előbbi típushoz tartozik Balassa Iván munkája a debreceni földművelésről, az utóbbihoz sorolható többek között Pető Józsefnek a tímármesterségről, illetve Vámosi Nándornak a csizmadiákról írt dolgozata (A debreceni csizmadiák céh- és műszavai. Debrecen 1942). Imre Samu szerint az első típus főként Csűry tudományos koncepcióját tükrözi, míg az utóbbiban már a Csűry katedráját elfoglaló Bárczinak az elképzelései is érvényesültek (Mai magyar nyelvjárások rendszere 23). Csűry korábban idézett gondolataira utalva úgy vélem, ez utóbbi típusnál sem kell a nyelvtörténész Bárczi meghatározó szerepét keresnünk, hiszen a cívis szótárt Csűry is a szinkrón anyagon kívül igen bőséges (egészen a a középkorig visszanyúló történeti adatolással képzelte el: „A gyűjtők nemcsak az élő cívisszavakat jegyzik fel, hanem felkutatják, a levéltárakban a régi okiratokat, a céhek iratait, jegyzőkönyveit is. Belőlük egy egész sereg kihalt debreceni szót és fogalmat ásnak ki és jegyeznek fel a nagyszótár számára. A debreceni cívis szótár nemcsak a ma élő szavakat fogja tartalmazni, hanem a régi iratokból megőrzött műveltségszavakat és fogalmakat is felöleli” (idézi Balassa Iván: Csűry Bálint 153).

Balassa Iván a cívis szótár korai munkálatait értékelve ezt írja: „Ma azonban visszatekintve a vállalkozásra, úgy látom, hogy e nagy munka elvi kérdései, különösen történeti anyaggal tervezett kiszélesítése, nem nyugodott eléggé kidolgozott alapon, idő pedig — Csűry korai halála miatt — nem volt arra, hogy a kérdések tisztázódjanak” (i. m. 158–9). Csűry bizonyára nemcsak az elvégzendő munka mennyisége miatt tekintette a cívis nyelv szókincsének szótári feldolgozását a Népnyelvkutató Intézet legnagyobb és legnehezebb vállalkozásának (MNny. 2: 271), hanem a fentebb említett problémák bonyolultsága, összetettsége miatt is. Még a Szamosháti Szótár anyagának összegyűjtése és megszerkesztése során szerzett szótárírói, szótárszerkesztői gyakorlatnak és elméleti tudásnak a birtokában is úgy érezte, hogy ezzel a szótártervvel intézete egy addig példa nélküli vállalkozásba kezdett. A problémák már a szótár tematikájának, végsősoron műfajának elvszerű körülhatárolásával kezdődtek. Mit tartalmazzon a magyar nyelvterületen elsőként tervbe vett városi szótár, amelynek helyszíne — miként ő is megfogalmazta — gazdasági és művelődési központja egy fél országrésznek, hatása pedig Erdélyben, sőt a Dunántúlon is tetten érhető, ugyanakkor konzervatív cívis jellege még a XX. század első felében is megőrizte a céhes ipar sok jellemző jegyét, illetve a hajdani falusias életformát? (Balassa: i. m. 156)

A cívis szótár adatgyűjtése a II. világháború után abbamaradt. Ennek okai között első helyen Csűry Bálint korai halálát említhetjük. Ehhez járult még tanítványainak szétszóródása a háború, illetve az 1945 utáni helyzet következményeként, valamint az is, hogy a Népnyelvkutató Intézetet a Magyar Népnyelv című évkönyvvel együtt 1949-ben megszűntették. De a debreceni Magyar Nyelvtudományi Tanszék kutatómunkája is más arculatot nyert, a tanszék későbbi vezetői ugyanis máshová tették a kutatás súlypontját. Nem lettek azonban hűtlenek Csűry utódai sem a nyelvjáráskutatáshoz. Bárczi Géza még debreceni professzorsága idején indította meg az Új Magyar Tájszótár adatgyűjtését és a Magyar Nyelvjárások Atlaszának előkészítő munkálatait, utódai és tanítványai pedig részt vállaltak ezek anyagának összegyűjtésében. Bárczi 1951-ben megindította a Magyar Nyelvjárásokat a debreceni Magyar Nyelvtudományi Tanszék évkönyvét, amely mind a mai napig megjelenik.

Sokáig úgy tűnt azonban, hogy a DCSz. ügye végleg lekerült a napirendről. Sokan úgy vélekedtek, hogy ennek anyagát már nem is lehet összegyűjteni. A cívis életforma megszűnt, a kegyelemdöfést az 1949 után következő fordulat adta meg. A földművelésből (is) élő emberek földjeit, tanyáit, jószágait, felszereléseit elvették, a tanyák jó részét el is tüntették a föld színéről. Sokan közülük pedig mint ún. kulákok vagy iparosok, kereskedők üldözöttekké váltak.

De a szótár ügye mégsem felejtődött el teljesen. Csűry egykori tanítványai (Imre Samu, Balassa Iván, Bakó Elemér) előadásaikban, hozzászólásaikban vagy magánbeszélgetések alkalmával többször felemlítették ezt a szótártervet, és felrótták tanszékünknek a szótár hiányát. Imre Samut idézem, aki 1986 februárjában a Debrecenben rendezett Csűry-centenáriumon XX. századi tájszótárainkról tartott előadásában így fogalmazta meg ezzel kapcsolatos gondolatait: „nem hallgathatom el azt a véleményemet — bár egyáltalán nem szeretnék ünneprontó lenni, sőt még annnak látszani sem —, hogy a debreceni egyetem nyelvészei egy dologban adósai Csűry Bálintnak. Nem egészen érthető ugyanis számomra, hogy Csűry Bálint egyik szép terve, az általa megindított és bizonyos részeredményeket már az ő életében elért „cívisszótár” lényegében fiaskóval végződött. De talán nem volna még késő, ha nem is egy teljes cívisszótár, de legalább egy debreceni tájszótár összeállításához hozzálátni” (MNy. 83: 132–40).

Többek bíztatására fogtam hozzá az 1980-as évek végén DCSz. munkálatainak előkészítéséhez. Első lépésként az adatközlőket kellett felkutatnom. Kiderült, hogy élnek még Debrecenben olyan idős emberek, akik civis családban születve ismerik a régi életformát. Adatközlőim között vannak elemi iskolát, középiskolát, sőt egyetemet végzett emberek is, akik nyaranta a tanyákon élve és dolgozva nevelkedtek fel. Tanítványaimmal együtt közel száz adatközlővel dolgoztunk, közülük különösen Ménes Andrásné Nagy Katalin volt a cívis szótár adatainak gyűjtésében segítségemre. Kati néni debreceni cívis parasztcsaládban született 1910-ben, szülei és nagyszülei is debreceniek voltak. Négy elemit és polgárit végzett. 1945 után földjüket elvették, őket a kitelepítés réme fenyegette. De nem törte meg a sok megpróbáltatás. Családjából hozott derűs életszemléletét mindmáig megőrizte. Mint ahogy megőrizte a régi cívis életforma és neveltetés megannyi értékét. Természetes intelligenciája élénk érdeklődéssel párosul. És azzal a cívis öntudattal, amely segített neki megőrizni a debreceni népi hagyományokat, a cívisek beszédének számtalan fordulatát, ízét, zamatát. „De szíb debrecenyi beszíd” — idézte gyakran a fiatal korában hallott mondást. Több évtizedes nyelvjárásgyűjtő és helynévgyűjtő tevékenységem során a legjobb és legtájékozottabb adatközlőmnek bizonyult. Köszönöm neki és a többi kedves adatközlőmnek, valamint az adatgyűjtésben részt vevő hallgatóimnak önzetlen segítőkészségüket és munkájukat. Köszönöm nekik, hogy segítettek egy olyan szótár létrehozásában, amely megörökíti a szavakba foglalt cívis életforma emlékeit, és amelyet nemcsak a nyelv- és néprajztudomány művelői, hanem a nyelv iránt érdeklődő olvasók, köztük természetesen elsősorban a Debrecenben és környékén élők is érdeklődéssel forgathatnak.

Tisztában vagyok azzal, hogy a szótár nem teljes. Egy nyelvi közösség bármilyen szempontból kiválasztott szókincsrétegének teljes felgyűjtése reménytelen vállalkozás. A Szamosháti Szótárhoz is közöltek pótlásokat. Remélem, lesznek vállalkozó szellemű kutatók, akik ennek a munkának a folytatását, bővítését magukra vállalják.

Köszönetet mondok az OTKA és a Bakó Népnyelvi Szótár Alapítvány támogatásáért, és illesse köszönet Jakab Lászlót, a kötet lektorát, akinek biztatása és segítsége nélkül ez a munka nemigen született volna meg.

A kötet anyaga az Interneten a http://mnytud.arts.unideb.hu/sorozat/dcsz címen található meg.

 

 

A szótár anyaga

 

A munka megindítása előtt el kellett döntenem, milyen szótárt kellene készíteni. Csűry Bálintot korai halála megakadályozta abban, hogy a szótár tervének végleges formáját kialakítsa. A Szamosháti Szótár nyomán az eltelt több mint fél évszázad alatt több regionális szótár is készült, és Bálint Sándor munkájaként megszületett az első magyar városi szótár, a Szegedi Szótár. Több kötete már megjelent az Új Magyar Tájszótárnak is. Ezeket és ezeknek a tanulságait figyelembe kellett venni.

Az első kérdés az volt, legyen-e történeti anyag a szótárban. Igenlő válasz esetén, további problémák vetődnek fel. Milyen történeti anyag kerüljön bele, csupán a helyi esetleg az országos levéltár debreceni vonatkozású forrásainak szókincse, vagy az elmúlt századok debreceni szellemi életének emlékeit is feldolgozzuk. E felmérhetetlen mennyiségű történeti anyag szétfeszítette volna a szótár kereteit. Emellett a történeti források számbavétele, kicédulázása évtizedeket vett volna igénybe, és ez komolyan veszélyeztette volna a szótár elkészítését. Ezért a történeti anyagról lemondtam, úgy vélem, ennek az összegyűjtése egy debreceni nyelvtörténeti szótár feladata lenne.

A SzamSz.-ról Csűry Bálint az Előszóban azt írja: „Szótáramban kísérletet teszek arra, hogy egy magyar falu népének képzet- és szókincséről rendszeresen fölvett, hiteles gyűjteményt állítsak össze” (i. m. 4). Ez annyit jelent, hogy Csűry az adott nyelvközösség szókincsének minden rétegét, vagyis a köznyelvi szavakat is igyekezett szótárában összegyűjteni. Úgy gondoltam, hogy ezt az elvet a készülő munkában nem alkalmazhatom. A köznyelvi szavak megtalálhatók az értelmező szótárakban, bár valószínűleg van regionális eltérés ezek használatában is, de az ilyen eltérések vizsgálata más eljárást kíván. Így a köznyelvi szavak felvételétől eltekintettem.

Amennyiben a régi szókincs figyelembevételéről lemondunk, felvetődik a kérdés: csupán élő nyelvi gyűjtést tartalmazzon-e a szótár, vagy vegye figyelembe a korábbi nyomtatott és kéziratos szógyűjteményeket, nyelvjárási, néprajzi leírásokat, gyűjtéseket stb. is. Már láttuk, hogy Csűry tanítványai is gazdag anyagot gyűjtöttek össze, és a későbbiekben is sok értékes munka került a debreceni egyetemi nyelvészeti és néprajzi könyvtárakba, valamint a Déri Múzeum kiadványaiba és kézirattárába. Ezek feldolgozásáról nemigen lehetett lemondani. Ebből következett, hogy meg kellett határozni, mi legyen a nyomtatott és kéziratos források feldolgozásának kiinduló pontja. Úgy gondoltam, hogy ebben az Új Magyar Tájszótár gyakorlatához kell igazodnom. Az ÚMTsz. megtervezői 1890-ben határozták meg ezt az időpontot (I, 9). Annál is inkább ezt kellett elfogadnom, mert az ÚMTsz. felvette adattárába az 1890 és 1960 között készült összes fellelhető nyomtatott és kéziratos debreceni adatot (uo.). Az ÚMTsz. V. kötete még nem készült el. Sajnos, ennek megjelenését egyre romló egészségi állapotom miatt nem tudom kivárni, így feldolgozásáról le kell mondanom.

Így körvonalozódott, hogy a készülő szótár anyaga egyrészt az ÚMTsz. négy kötetében található adatokból, másrészt az 1960 óta megjelent vagy azóta létrejött kéziratos forrásokból és a mi új gyűjtéseinkből fog összeállni. El kellett döntenem azt is, hogyan kapcsolódjék az ÚMTsz.-ban levő gazdag debreceni vonatkozású anyag a szótárhoz. Két lehetőség között választhattam. Az egyik az, hogy utalok az olyan címszavakra, amelyek csak az ÚMTsz.-ban szerepelnek, és ha a címszó a készülő szótárban is megvan, akkor a szócikk végén azt jelzem utalással, hogy az ÚMTsz.-ban további adatok találhatók. A másik lehetőség pedig, hogy az ÚMTsz. anyagát beépítem a szótárba. Az első változat alkalmazása esetén takarékoskodni lehetett volna a munkával és a papírral, mert kisebb lett volna a mű terjedelme. Hátránya lett volna viszont, hogy akinek nincs meg az ÚMTsz., az csak utánajárással, valamelyik könyvtárban tudja a hiányzó információkat pótolni. És vajon hány könyvtárban vannak meg az ÚMTsz. kötetei? A szókincs egységének megőrzése és a könyv használhatósága érdekében a másik változatot választottam, az ÚMTsz.-ban levő debreceni anyagot beépítettem a szótárba.

Debrecen egyik kutatópontja volt a Magyar Nyelvjárások Atlaszának. Az előbbiekből következik, hogy az Atlaszban levő városunkra vonatkozó adatokat is át kellett venni a szótárba.

A Debreceni cívis szótár tehát XX. századi élőnyelvi anyagot tartalmazó városi népnyelvi szótár. Elsősorban a század első felében élő debreceni emberek nyelvhasználatát, életformáját stb. tükrözi. Ennek sok eleme azonban ma is része Debrecen nyelvkincsének, életének. A szókincs a debreceni paraszti gazdálkodás, fogatolás, teherszállítás, különböző kismesterségek (fazekas, gubacsapó, kádár, kerékgyártó, kőműves, könyvkötő, szíjgyártó, csipkeverés, erdészet, kosárfonás, mézeskalácskészítés, méhészet, pipakészítés, szűrhímzés, vadászat stb.), a népi élet (vákáncsosok, cívis konyha, kenyérsütés, lakodalom, ünnepek, szórakozási alkalmak, betegségek, halálokok stb.) szavaiból áll össze.

Címszóként csak a tulajdonképpeni, az alaki és a jelentésbeli tájszók szerepelnek. Alaki tájszóknak elsősorban azokat tekintik, amelyeknek hangalakja annak irodalmi, illetve köznyelvi formájától olyan mértékben tér el, hogy nyelvjárási szó mivolta nyilvánvaló. Ennek következtében például az ÚMTsz.-ban nem kapnak helyet alaki tájszóként azok a szavak, amelyekben valamelyik nyelvjárásra jellemző vagy nagy területen ható és sok morfémára kiterjedő hangtani jelenség van (I, 11). Ezt az elvet egyetlen nyelvjárást feldolgozó szótár nem követheti, mert akkor éppen az adott nyelvjárás legfontosabb hangtani jellemzője veszne el. Így szótárunkban sok olyan alaki tájszó található, amelyek a debreceni nyelvjárás egyik jellemzőjének, az í-zésnek az eseteit mutatják: ebíd, níz, szíp stb. Általában csak az alapszót vesszük fel címszónak, a származékait nem.

 

 

Az adatgyűjtés

 

A fentiek tisztázása után foghattam hozzá az adatgyűjtés megszervezéséhez. Először is számba kellett venni milyen jellegű és színvonalú Debrecenre vonatkozó forrásokat dolgoztak fel az ÚMTsz. számára. A néhány lap terjedelmű jegyzék világosan mutatta, a szerkesztés elkezdése előtt még rengeteg tennivaló van a gyűjtés területén. A források egyenetlen színvonala, több fontos témakör hiánya, a példamondatok felfrissítése, lejegyzésük egységessé tétele, a frazémakincsnek és a néprajzi hagyományoknak a következetes számbavétele egyaránt a gyűjtőmunka jól megtervezett folytatását indokolta. A gyűjtőmunkába bevontam a magyar szakos egyetemi hallgatókat, akik szemináriumi tagként vagy szakdolgozatíróként szívesen közreműködtek a cívis szótár munkálataiban. Szemináriumi munkaként, diákköri pályázatként vagy szakdolgozatként gyűjtötték össze és dolgozták fel megfelelő előkészítés után egy-egy témakör szókincsét. Ezzel olyan összetételében alkalmi munkacsapat szerveződött, melynek tagjai, ha nem is kivétel nélkül, lelkiismeretes gyűjtő- és feldolgozó munkával gyarapították az adatok számát. E munkákban a tárgykörmonográfiák legjobb hagyományait igyekeztünk követni, természetesen az új igényeknek megfelelően. Az alábbi művek készültek el, zárójelben megadom a tanévet:

Balázsy Eszter: Családi és rokonsági kapcsolatok (1997/98).

Balogh Ágnes: Baromfitartás egy paci tanyán (1997/98).

Balogh Beáta: Fogatolás és teherszállítás Debrecenben (1997/98).

Balogh Judit: A kenyérsütés szókincse (1997/98).

Barva Enikő: A szőrmekikészítés szókincse (2000/2001).

Benye Ágnes: Halálokok a múlt századi halotti anyakönyvekben (1995/96).

Bódi Katalin: A debreceni cipészmesterség szótára (2000/2001).

Bodnár Csilla Mária: A debreceni mészárosmesterség (2001/2002).

Boruzs Anikó: Lakodalmi szokások Debrecenben (1997/98).

Bota Ildikó: A gyümölcstermesztés Debrecen környékén (1997/98).

Czeglédi Ágnes: A debreceni cifraszűr (1997/98).

Csanádi József: A kárpitosmesterség (1997/98

Cseh Gabriella: A juhtartás menete és szókincse a Hortobágyon (1997/98).

Csorján Melinda: A cívis lakodalom (1997/98).

Dorner Cecília: A debreceni szűrhímzés (1999/2000).

Farkas Anita: A cívis kalaposmesterség szókincse (1997/98).

Fehér Andrea: A cívis ház berendezése (1997/98).

Fehér Mária-Mónika: A cívis méhészet (1997/98).

Fehér Nikoletta: A debreceni csipkeverés (1996/97).

Fenyvesi Aranka: A mosás és tisztálkodás szókincse Debrecenben (1997/98).

Germuska Judit: A kender vetésétől a szövésig (1996/97).

Gyöngyösi Barbara: A debreceni gubacsapó mesterség (1996/97).

Györfi Erika: A debreceni cívisek szórakozásának szókincse (1997/98).

Halmai Krisztina A debreceni cívis konyha (1998).

Huszti Andrea: A kenyérsütés Debrecenben (1997/98).

Huszti Éva: A kékfestő iparág szókincse (1997/98).

Illés Éva: A bognárság és kerékgyártás szótára (1997/98).

Kardos Rita: A pálinkafőzés (1997/98).

Katona Tünde: A hortobágyi pásztormúzeum anyaga (1997/98).

Koncz Veronika: A cívis leánykérés, házasélet (1997/98).

Kovács Noémi: A hagyományos gazdálkodás Debrecenben (1997/98).

Lós Mária: A debreceni halotti és temetkezési szokások szókincse (1997/98).

Losonczi Anna: Debreceni foglalkozásnevek a századelőn (1997/98).

Major Judit: Népi építészet Debrecenben (1997/98).

Mátyás Ildikó: A cívis iskola (1997/98).

Mergenthaler Réka: A debreceni rézműves mesterség (1997/98).

Mórocz Petra: A debreceni pipásmesterség szókincse (1997/98).

Mrena Judit: A vadászat szókincséből (1997/98).

Munkácsi Anna: Betegségnevek az egyházi anyakönyvekben (1870–1948) (1997/98).

Német Mariann: A hortobágyi pásztorok szókincse (2003).

Némethi Szabolcs: Tánccal kapcsolatos kifejezések Debrecenben és környékén (1997/98).

Somogyi Mária: A debreceni cívis viselet (1997/98).

Perla Erzsébet: A debreceni cívis tanyavilág (1997/98).

Rinyuné Varga Judit: A Magyar Nyelvjárások Atlaszának debreceni adatai (2001).

Szalka Emese: A vadászat és szókincse (1997/98).

Szurdoki Péter: A Debrecen körüli mezei vadászat (1997/98).

Takács Ágnes: A cívis vendéglátóipar története és szakszavai (1999).

Telkes Borbála: A debreceni kovácsmesterség munkamenete és szótára (1997/98).

Tóth Judit: A debreceni cívis polgár öltözködése és viselete (1997/98).

Tóth Lászlóné: A hortobágyi pásztorkalap (1996/97).

Tóth Lilla: A szilvalekvár tartósítása és felhasználása Debrecenben (1999).

Tóth Réka: A szíjgyártás szókincse (1995/96).

Varga Judit Györgyi: Szőlőtermesztés, borkészítés Debrecenben (1997/98).

Varga Tímea: A debreceni kádármesterség szótára (1997/98).

Veres Hajnalka: A díszítőkovács mesterség (1997/98).

Veress Lívia A fazekasság szókincse (1998/99).

Vidra Anikó: A debreceni kosárfonás (1997/98).

 

Kenéz Tünde A debreceni könyvkötészet szókincse című munkája nyomtatásban is megjelent (A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai. 77. szám. Debrecen 2002). Tőlünk függetlenül is jelentek meg ide vonatkozó munkák. Így Szabó Gyuláné A debreceni paszományos mesterség szakszókincse címmel adott ki egy füzetet (Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 19. szám. Budapest 1983). Sápi Lajos A debreceni kőművesek szakszavait (MNyj 32: 205–211), Botos Géza pedig az erdészeti és vadászati szókincset gyűjtötte össze (MNyj. 39: 243–263). E dolgozatok anyaga természetesen megfelelő ellenőrzés után bekerült a szótárba.

Magam is gyűjtöttem. Így készült el Cívis beszélgetések Debrecenből című könyvem (A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai. 74. szám. Debrecen 1999). Ebben a cívis társadalom mindennapjaival kapcsolatos témák, a gazdálkodás, lótenyésztés, kenyérsütés, disznóölés, a társasági élet (bálok, lakodalom, ünnepek stb.) megörökítésére vonatkozó szövegek szerepelnek. Az ezekben levő szókincs is megtalálható a szótárban.

Az egyes témákra vonatkozó szó- és szöveggyűjtések mellett a teljesség elősegítése érdekében már meglevő szótárak, egyéb közlemények kikérdezésével végeztük az adatbázis bővítését. Elsőnek a Szamosháti Szótár tájszóanyagát kérdeztem ki. Ennek a munkának fő adatközlője Ménes Andrásné Nagy Katalin volt. Rendszeres beszélgetéseink eredményeképpen összesen 63 és fél kazettára sikerült felvenni a szótár debreceni változatát. Mivel a kazetták néhány perccel hosszabbak mint a rájuk írt időtartam, a gyűjtött anyag kb. 95 órányi lehet. Munkamódszerünk a következő volt: felolvastam a SzamSz. megfelelő címszavát, adatközlőm, ha ismerte, erre válaszul kiejtette a szót. Utána kértem, hogy alkosson vele mondatot, és ha eszébe jut a szóval kapcsolatban valamiféle szokás, hagyomány, mondás stb., amelyeket gyerekkorában hallott, akkor azokat is mesélje el.

Ezután láttam hozzá az ÚMTsz. megjelent négy kötetének a feldolgozásához. Itt kettős feladatom volt. Egyrészt át kellett venni a szótár Debrecenre vonatkozó anyagát, másrészt azokra a címszavakra is rá kellett kérdezni, amelyeknek a szócikkében nem volt debreceni adat. A munka során kiderült, hogy a Debrecen környékéről közölt szavak nagy részét ismerték adatközlőim, de olykor olyanokról is bebizonyosodott, hogy városunkban is él, amelyekre csak távoli vidékekről vagy éppen egyetlen helyről hoz példát az ÚMTsz. Ebben a munkában is főképpen Ménes Andrásné Nagy Katalin volt segítségemre. A már megjelent kötetek kikérdezése két teljes évet vett igénybe. Debreceninek tekintettem a tájszótárnak a hortobágyi külterjes állattartartással kapcsolatos anyagát is, mivel a Hortobágy a XX. század első felében még Debrecen város és az idevaló gazdák birtoka volt, hasonlóképpen Józsa adatait, mert ez nemcsak ma, hanem korábban is mint kertség Debrecenhez tartozott.

Az ÚMTsz. által foldolgozott források színvonala igen különböző. Így például az adatok lejegyzése sem egységes. Ebből következik, hogy nem lehetett mechanikusan áttenni a példamondatokat a cívis szótárba, ki kellett ezeket is kérdezni és fonetikusan leírni. Ha adatközlőim nem ismerték a szót, akkor régiesnek tekintettem, és ezt a szócikkben feltüntettem. Azt mondhatom tehát, hogy csak ellenőrzött adat került át a cívis szótárba. Az ÚMTsz.-ban más helyről közölt címszavak kikérdezésekor úgy jártam el, mint ahogy a SzamSz. anyagával. Az ÚMTsz. ötödik kötetének hiányát azzal igyekeztem némiképp pótolni, hogy Szinnyei Magyar Tájszótárának azokat a betűit (sz—zs), amelyek még hiányoznak az ÚMTsz.-ból, kikérdeztem adatközlőmtől.

Amint már fentebb említettem, megtalálhatók a szótárban a Magyar Nyelvjárások Atlaszának debreceni vonatkozású lexikai adatai is. Az atlasz anyagát egyik levelező hallgatóm gyűjtötte ki a cívis szótár számára.

Annak eldöntésében, hogy egy szó köznyelvi-e vagy tájszó, a Magyar Értelmező Kéziszótár a mérce. Ez a mű minősíti a címszavakat. Többek között jelzi, hogy a szó táji vagy népi jellegű-e. Ebből természetesen következett, hogy az adatbázis bővítése érdekében célszerű megvizsgálni, hogy ezeket a szavakat ismerik-e Debrecenben. Hozzávettem még a szótár által régiesnek minősített szavakat is, hátha ezek közül is él még valamelyik városunkban. Ezt a témakört szintén egy levelező hallgató gyűjtötte ki a szótárból, és kérdezte ki adatközlőitől. Az anyagot azonban egy jó beszédkészségű, idős adatközlő segítségével magam is ellenőriztem. Ezek a szavak is gyarapították tehát a szógyűjteményt, és viszonylag sok a ÉKsz. által régiesnek minősített szóról is kiderült, hogy Debrecen nyelvében nem lehet őket régiesnek mondani.

Szólnom kell a szótár frazémakincséről is. A fenti témák és források feldolgozása közben természetesen a frazémákat is gyűjtöttük. De célszerűnek látszott még célzottan is ilyenekkel gyarapítani az anyagot. Így esett a választásom Bura László Szatmári szólások és közmondások című művére (Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 35. sz. Budapest, 1987). Noha a Bura által összegyűjtött frazémák egy része az 1950-es és 60-as évek romániai gazdasági és politikai viszonyok között keletkezett, más része pedig megvan a Szamosháti Szótárban, így tehát már kikérdeztem őket a szótár feldolgozása során, mégis érdemes a gyűjteménnyel foglalkozni, hátha vannak benne ezeken kívűl is olyanok, amelyeket ismernek Debrecenben. Nem tévedtem sok frazéma került elő, amelyeknek debreceni változatai jelentős mértékben növelték adatbázisunkat.

Megemlítem, hogy ismerve a cívis szótár gazdag frazémakincsét, felmerült bennem a gondolat, hogy szerkesztek majdan egy kötetet Cívis szólások és közmondások Debrecenből címmel (vö. MNyj. 38: 203–8). Sajnos, ennek megvalósításáról alighanem le kell mondanom. Bízom benne, hogy egyszer valaki elkészíti.

 

 

A szócikkek

 

A szócikkek felépítésében a magyar szótárak, különösen a regionális tájszótárak gyakorlatát követem. Kétféle szócikk van a szótárban: önálló és utaló. Az önálló szócikkek tartalmazzák a szó alaki és jelentésbeli változatait, az egyes jelentésekre vonatkozó példamondato(ka)t, valamint a szóval kapcsolatos frazémákat és a hozzá kapcsolódó néprajzi tudnivalókat. A szócikk végén utalunk arra, hogy a szó milyen összetett címszó(k)ban szerepel utótagként. Az utaló szócikkek egyrészt utalnak arra, hogy az egyes ejtésváltozatok milyen címszó alatt találhatók meg, például acat l. aszat. És vannak olyanok, amelyek azokra a szavakra hívják fel a figyelmet, amelyek csak összetétel utótagjaként fordulnak elő a szótárban, önálló címszóként nincsenek benne, például ács Ö: kontra~; adás Ö: be~, vissza~.

Az önálló szócikkeket a félkövér betűkkel szedett címszó vezeti be. A címszót köznyelvi vagy köznyelviesített formában mai helyesírással írom. Ha a címszó ikes ige, de a nyelvjárásban iktelen változatban is él akkor az -ik rag elé dőlt vonalat teszek: foly/ik. Ugyancsak így jelzem, ha iktelen igének két alakja él egyes szám harmadik személyben: megy/en. A címszó után következik fonetikusan írva a szó kiejtett változata. Ha van, akkor több ejtésváltozatot is közlök (vö. aztán), de eltekintek az egyéni ejtéssajátságok jelölésétől. A fonetikus lejegyzésre a magyar nyelvjárások hangjainak jelölésére használt, ún. egyezményes hangjelölést alkalmazom. Jelölöm a debreceni nyelvjárás jellemző hangtani jelenségeit, az í-zést, az óu, őü záródó kettőshangzókat, amelyek élnek a Debrecen környékén beszélt regionális köznyelvben is, és természetesen a hangok egymásra hatásából következő változásokat. Az l, r, j nyújtó hatása legidősebb adatközlőink beszédében sem jelentkezik következetesen, ezért csak ott jelölöm, ahol valóban észlelhető volt. A szakirodalomban olvashatunk arról, hogy Debrecenben és környékén kakuminális t hang is előfordul egyesek nyelvében. A mi adatközlőink ejtésében nincs meg ez a jelenség. Megfigyelésem szerint egyes előadók modoros ejtésmódjában hallható a szóvégi t-nek kakuminális változata, de nem csak ezen a vidéken.

Az önálló szócikkek címszavának ejtésváltozatát követi a szófaji minősítés. A szokásos rövidítésekkel adom meg a címszó szófaját, illetőleg szófajait (i, fn, mn stb.). Amennyiben a címszó több szófajú, az egyes szófajokra vonatkozó tudnivalókat félkövéren szedett római számmal különítem el.

Ezután következik a címszó ún. stílusminősítése. Elöljáróban leszögezhetjük, hogy egy ilyen nagy szótár készítője nem lehet tekintettel a szociolingvisztikai elvárásokra is. Egy kis faluban készült pár lapos tájszógyűjtemény szerzőjétől esetleg elvárható, hogy gyűjtött szavainak társadalmi helyzet, rétegződés szerinti használatát stb. megvizsgálja. De egy nagyvárosban ilyen nagy terjedelmű anyag esetében a gyűjtéssel egyidőben ez lehetetlen. A szociolingvisztikai vizsgálatokat éppen az ilyen munkák alapján lehet az arra hivatott szakembereknek elvégezni. Nem szabad összekeverni a gyűjtést, az értékmentést és a feldolgozást. Ezek két külön műfajba tartoznak. A szavak használati körére vonatkozóan azonban néhány dolgot tudunk közölni. Így például a szakszavaknál jelöljük, hogy milyen szakmának a kifejezései. Továbbá nem okozott gondot a tréfás, gúnyos, elítélő, rosszalló árnyalat, továbbá a diák- és gyermeknyelvi adatok minősítése sem. Olykor azt is meg tudtuk állapítani, hogy a valamelyik forrásunkban előforduló címszó régies, mert idős adatközlőink sem ismerték. Ennél többre nem vállalkozhattunk.

A stílusminősítés után következik a címszó jelentésének, illetőleg jelentéseinek a bemutatása, majd ezt követi általában egy vagy esetenként több példamondat. Több jelentésű szónál a jelentéseket félkövérrel szedett arabszámokkal különítjük el. Példamondataim, hála adatközlőim nyelvi leleményének, ötletességének, általában színesek, érdekesek. Olykor a források példamondatait is felhasználtam, de adatközlőimmel ezeket is elmondattam, hogy lejegyzésükkel beilleszkedjenek az általunk gyűjtött anyag rendjébe.

A jelentés(ek) bemutatását követik Sz: és Km: jelzés után a címszóval kapcsolatos szólások és közmondások, amennyiben gyűjtésünkben vannak ilyenek. Ezek után jön a Nr: után a néprajzi, folklór anyag. Gyűjtésünk során erre is nagy figyelmet fordítottunk, hiszen ezek a megfigyelések, hagyományok stb. nem csupán önmagukban értékesek, hanem a szavak jelentésének jobb megértését is segítik. A cívis szótárban szép számban vannak ilyen jellegű közlések. Az önálló szócikk végén pedig Ö: után azt jelezzük, hogy a szó milyen összetett címszó(k)ban fordul elő utótagként.

Az alaki tájszók szócikkeiben jelentést nem adok meg, de ha gyűjtésünkben a szóra vonatkozó frazeológiai, néprajzi anyag van, akkor azokat közlöm.

 

 

 

Rövidítésjegyzék

 

fn	=  főnév
gúny	=  gúnyos
gyny	=  gyermeknyelvi
hsz	=  határozószó
htl	=  határozatlan
i	=  ige
ik	=  igekötő
in	=  igenév
Km:	=  közmondás
ksz	=  kötőszó
l.	=  lásd
mn	=  melléknév
msz	=  mondatszó
nm	=  névmás
Nd:	=  népdal

 

Nk:	=  népköltés
Nr:	=  néprajz
nu	=  névutó
Ö:	=  összetétel
rég	=  régies
Sz:	=  szólás
szn	=  számnév
szrag	=  személyrag
ti.	=  tudniillik
tréf	=  tréfás
tsz	=  többes szám
ua.	=  ugyanaz
uo.	=  ugyanott
v.	=  vagy
vmi	=  valami