|
A korreferencialitás poliglott vizsgálata
Szerkesztette Petőfi S. János
|
Szikszainé Nagy Irma—Dobi Edit
Előszó 7
1. Kiss Sándor—Skutta
Franciska
Korreferencia-kérdések kontrasztív megvilágításban
11
2. Csűry Andrea
Korreferencia-viszonyok vizsgálata magyar és francia dialogális
szövegben 19
3. Csűry István
4. Pelyvás Péter
5. Boda I. Károly—Bodáné Porkoláb Judit
Egy angol vers és magyar fordításainak összevetése
6. Dobi Edit
A korreferencialitás megnyilvánulásai magyar és német
szövegekben 101
Officina
Textologica 12. Abstract
117
Előszó
Az Officina Textologica
sorozatnak eddig két kötete foglalkozott a korreferencialitás vizsgálatával: a
második (Koreferáló elemek – koreferenciarelációk. Magyar nyelvű szövegek
elemzése.), valamint a negyedik, amely az előbbi diszkussziókötete
(Koreferáló elemek – koreferenciarelációk. Magyar nyelvű szövegek elemzése. 2:
Diszkusszió.).
A második kötet célját Petőfi S. János — a sorozat és egyben a
kötet szerkesztője — a kötet Előszavában így fogalmazta meg: „(1) egyrészt
annak bemutatása, hogy különböző szövegtípusokhoz tartozó szövegekben milyen
módon (milyen önálló szavak és/vagy toldalékok formájában) történik annak a
világdarabnak az elemeire (személyeire, tárgyaira, eseményeire stb.) való
utalás, amely az adott szövegben annak alkotója és/vagy befogadója véleménye
szerint kifejezésre jut, (2) másrészt annak bemutatása, hogy milyen módon
(milyen nyelvi, szövegtani, illetőleg világra vonatkozó ismeretek
felhasználásával) fedhetők fel a világdarab ugyanazon elemére, de különféle
nyelvi eszközök alkalmazásával ‘együtt utaló’ (korreferáló) szavak/kifejezések
közötti korreferenciarelációk, (3) végül annak vizsgálata, hogy a (ko)referáló
elemek és (ko)referenciarelációk milyen módon szemléltethetők a
legcélszerűbben.” (1998: 10–11) A kötet szerzői mintaelemzést követve
vizsgáltak különböző szövegtípusba tartozó szövegeket, így az elemzések
eredményei összevethetővé váltak.
A negyedik kötet — a második kötet diszkusszióköteteként — a
korreferencialitás vizsgálatával kapcsolatos átfogóbb kérdéseket jár körül
különböző elméleti háttérrel.
Jelen kötet a korreferencialitás témaköréhez kontrasztív
szemlélettel közelít: célja magyar nyelvű szövegek korreferenciális
sajátosságainak összevetése idegen nyelvű szövegek — legfőképp az elemzett
magyar nyelvű szövegek francia, angol, német fordításai — korreferenciális
jellemzőivel. A tanulmányok szerzőinek szövegválasztása egyben azt is lehetővé
teszi, hogy ne csak nyelvi, hanem különböző szövegtípusokra jellemző
sajátosságokat is összehasonlíthassunk.
Kiss Sándor és Skutta
Franciska Korreferencia-kérdések kontrasztív megvilágításban című
tanulmányában — különbséget téve lexikai és grammatikai korreferencialitás
között — a lexikai korreferencialitás egyetlen típusára összpontosít: a
névmásokra, illetve a névmási utalást valamilyen módon megvalósító elemekre.
Figyelemre méltó az az általánosító észrevétel, valamint kérdésfelvetés,
amelyet a szerzők a kontrasztív vizsgálat tanulságaként fogalmaznak meg: „A
korreferencia mint egyetemes szövegszerkesztési szükséglet a két nyelvben
hasonló kategóriákat teremtett, amelyek egyben implikálják a névmási
rendszerek párhuzamosságát. További kutatásnak kellene tisztáznia
korreferencia és változó kvalifikáció viszonyát, valamint az önálló névmások
és főnévi determinánsok pontos szemantikai kapcsolatát a két nyelvben.”
Csűry Andrea a
korreferenciális viszonyokat magyar és francia dialogális szövegben hasonlítja
össze. A szerző elemzésre látszólag heterogén korpuszt választ: egy mai magyar
dráma részletét, valamint egy lejegyzett francia nyelvű köznapi beszélgetést.
A heterogenitás szándékos, mivel a szerző éppen a korreferencialitás
eszközeinek jellemzésével kívánja láthatóvá tenni a két szövegtípus hasonló és
különböző jellegzetességeit. A vizsgálat eredménye figyelemreméltó: a sok
szempontból azonos dialógusok árnyalatnyi eltéréseire és ezeknek az
eltéréseknek az okaira a szerző kézzelfogható s logikus magyarázatot ad.
Csűry István
kutatásának korpusza szintén párbeszéd: a szerző magyar és
francia nyelvű dialógusok komplex szövegösszetevőit elemzi. Témaválasztásának
motivációja az, hogy a mai magyar szövegtan kutatási palettáján nem kap kellő
figyelmet az élőbeszéd szövegeinek vizsgálata, a szerző szavaival: az ilyen
szövegek jellemzései „részint parciálisak (hiszen a beszédművek sajátosságait
elméleti és gyakorlati-technikai okokból is nagy és nehéz munka a teljesség
igényével felmérni), részint pedig hipotetikusak és intuitívak (hiszen a kellő
mennyiségű, változatosságú és feldolgozottságú adatok híján a kutatók részben
vagy kizárólag a saját beszélői gyakorlatukról és tapasztalataikról alkotott
szubjektív képet általánosítják).” A szerző jelen kutatásával az említett
hiányosságon kíván enyhíteni, s egyben hozzájárulni ahhoz, hogy az általa
elemzésre választott törvényhozási dialógus vizsgálatának tapasztalataival „az
írott közegben létező, a szövegnyelvészet által hagyományosan tanulmányozott
szövegjelenségekről szóló ismereteinket” is pontosíthassuk. A szerző tágan
értelmezi a dialógus fogalmát, hiszen az előkészített/előkészíthető, sőt az
interpellációra adott leírt választ is a dialógus fogalomkörébe sorolja.
Pelyvás Péter Rejtett megfelelések
(korreferencia-viszonyok) az angol módbeli segédigék konceptuális
szerkezeteiben című tanulmányában látszólag
rendszernyelvészeti, ugyanakkor a szövegösszefüggésben is ható problémát
elemez. A „rejtett megfelelések” olyan erők, illetve szerepek és szereplők,
amelyek részt vesznek a jelentés-összefüggés megteremtésében, de a mondatok
aktuális megformálásában rejtve maradnak. A szerző szerint „jelenlétük a
konceptuális struktúrában azonban igazolható a segédigék grammatikájának
(jelentésfajtánként jól elkülöníthető) jellegzetességei alapján”.
Boda I. Károly és Bodáné Porkoláb
Judit
egy angol versnek és magyar fordításainak korreferencialitását
veti össze. A szerzők Melcsuk és Zsolkovszkij szemantikai modelljét véve
alapul olyan metanyelvi szintű jelentésreprezentációt mutatnak be, amely képes
a szövegek téma-réma szerveződésének, és ezáltal bármely szövegfordítás
jelentésstruktúrájának is a reprezentálására. A szerzők a szöveg
jelentésstruktúrájának leírására formális modellt dolgoznak ki, amelynek során
kiindulópontjuk az, hogy egy szöveg értelmezésekor az egyes szavak
jelentéséből indulnak ki, s ezekből kísérlik meg levezetni szemantikai
függvényekkel a reprezentálni kívánt kommunikációs egységet.
Dobi Edit
a mikroszintű, a mezoszintű, végül a makroszintű
korreferencialitás eszközeit szemlélteti magyar és német szövegekben. A
korreferenciális eszközöknek az utalás hatókörét figyelembe vevő rendszerezése
azt a célt szolgálja, hogy különbséget tehessünk azok között a jelenségek
között, amelyek egyes nyelvi rendszerekre — szövegbeli funkciójuktól
függetlenül — jellemzőek (ezáltal nyelvspecifikusnak mondhatók), illetve azok
között, amelyek a szövegösszefüggés létrehozásában (is) részt vesznek. Ezt a
törekvést a szerző azzal magyarázza, hogy „a nyelvspecifikus grammatikai
jelenségek — bár olykor nehezen választhatók külön a szövegnyelvészetiektől,
mivel gyakran a korreferencialitás megteremtéséhez is hozzájárulnak — nem a
szövegtan, hanem a mondatgrammatika keretében magyarázandók.” A vizsgálat
korpusza egy-egy szaknyelvi és egy-egy szépirodalmi szöveg mind magyar, mind
német nyelven, hogy lehetővé váljon az egyes stílusrétegeket jellemző
korreferencialitás kontrasztív megközelítése is.
A kötetben közölt tanulmányok egyrészt a kontrasztív kutatások tapasztalatait összegzik, másrészt olyan kérdéseket, problémákat fogalmaznak meg, amelyek újabb poliglott szemléletű vizsgálatokat szorgalmaznak.
Abstract
Two volumes of Officina Textologica
have dealt with the examination of co-referentiality so far: Volume 2
(Co-referential elements — co-referential relations. Analysis of Hungarian
Texts) and Volume 4 (Co-referential elements — co-referential
relations. Analysis of Hungarian Texts vol. 2: Discussion).
The aims of the second volume were declared
by János S. Petőfi, editor of the serial Officina Textologica, in the
foreword of the volume: “(1) to show how reference is made, in different text
types, to the elements (e.g. persons, objects, events, etc.) of a specific
part of the world (‘world entity’), which is presumably represented in a
selected text, according to the sender (author, speaker, etc.) and / or the
receiver (reader, listener, etc.) of the text; in other words, what sort of
words and / or suffixes can be used as referential units to the ‘world
entities’? (2) to show what kind of linguistic, textological, or general
knowledge (about the world, etc.) is needed for revealing the co-reference
relations between co-referential words or phrases referring to the same ‘world
entity’; (3) to search for the most effective way of representing and
illustrating co-referential elements and co-reference relations.” (10-11) The
authors of the volume, following an analysis by János S. Petőfi as a pattern,
examined different text types which therefore could be compared.
Volume 4, as a discussion of Volume 2, dealt
with more general issues about co-referentiality by authors with different
theoretical backgrounds.
The present volume deals with the question of
co-referentiality using a contrastive approach: its aim is to compare the
co-referential characteristics of Hungarian and foreign language texts,
chiefly the French, English and German translations of the selected Hungarian
texts. The authors’ selection of texts also makes the comparison possible in
different text types.
In their essay Co-referential issues in
contrastive view, Sándor Kiss and Franciska Skutta concentrate, after
making a distinction between lexical and grammatical co-referentiality,
concentrate on one specific type of lexical co-referentiality: pronouns and
those elements which make some kind of pronoun-like reference. Summarising and
generalising the experience of their contrastive study, the authors give a
notable remark as follows: “Co-referentiality, being a universal tool for
organising texts, has created similar categories in the two languages which,
at the same time, imply a parallelism in the systems of pronouns. Further
research is required to explore the relationship between co-referentiality and
qualification as well as the exact semantic relationship of pronouns and
nominal determinants in the two languages.”
In her essay, Andrea Csűry compares the
co-referential relationships in Hungarian and French dialogues. The author
selects an apparently heterogeneous corpus for her analysis which consists of
a passage from a present-day Hungarian play and a transcribed everyday French
dialogue. Describing co-referentiality in the deliberately heterogeneous
corpus, she sets out to illuminate the similarities and differences between
the two text types. The author’s results are remarkable: she gives a clear and
logical explanation of the slight differences between the more or less similar
dialogues, as well as the reasons for them.
In his research, István Csűry also uses a
corpus of dialogues. He analyses the complex text constituents of Hungarian
and French dialogues. His research has been motivated by the fact that in
Hungarian text research only very few publications deal with everyday
dialogues. As the author puts it, the descriptions of such texts are “on the
one hand partial (because it is a great and hard job, practically and
theoretically, to assess all characteristics of dialogues), on the other hand
hypothetical and intuitive (because, for lack of data as to quantity,
variability and processing quality, scholars usually generalise, partly or
exclusively, their subjective views coming from their own practice and
experience of speaking).” With his research, the author intends to abate this
insufficiency: on the basis of the experiences obtained from his study on a
selected legislative dialogue, he wants to extend our overall knowledge of
“the features of written texts conventionally studied by text linguists”. The
author uses the concept dialogue in its widest sense because he
considers both prepared statements and the written answers to interpellations
as dialogues.
In his essay Hidden correspondences
(co-referential relationships) in the conceptual structures of English modal
verbs, Péter Pelyvás analyses an apparently systemic linguistic problem
which is also related to the context. The “hidden correspondences” are such
factors, i.e. roles and actors, which take their part in the construction of
the context and, at the same time, remain hidden in terms of the explicit
formation of sentences. As the author says, “their presence in conceptual
structure can be clearly justified on the basis of the characteristics of the
grammar of the different senses of the modal auxiliaries”.
Károly I. Boda and Judit Bodáné Porkoláb
compare the co-referentiality of a poem by T.S. Eliot and its two Hungarian
translations. On the basis of the semantic model developed by Melčuk and
Zholkovsky and using the so-called index-representation of co-reference
analysis, the authors present a formal metalanguage text representation which
is capable of describing the theme-rheme structure of texts, and therefore
preserve the meaning structure of texts and their translations. In the
interpretation process the authors set out from the meanings of the words of
the original poem (e.g. from monolingual dictionaries) and then try to obtain
the communication units to be represented by means of lexical functions.
Edit Dobi demonstrates the means of
co-referentiality on the micro-, meso- and macro-level in Hungarian and German
texts. The author systematises the means of co-referentiality according to
their scope in order to make a distinction between language-specific phenomena
(which characterise particular languages irrespective of their textological
functions) and the phenomena that (also) participate in the construction of
the context. The author explains her intention as follows: “Language-specific
grammatical phenomena, although sometimes they might be difficult to separate
from textological ones owing to their frequent contribution to
co-referentiality, should be explained in the framework of system grammar
rather than in that of textology.” The corpus of the examination consisted of
one technical and one literary text, both in Hungarian and in German. With the
help of this corpus, the author was also able to use a contrastive approach to
co-referentiality in terms of its relationship to different styles.
The essays in this volume both summarise the
findings of contrastive research and discuss some issues and problems which
require further polyglot research.