H. TÓTH TIBOR: Félegyháza népnyelvének palócos gyökerei.
(Ünnepi kiadvány kiskunfélegyháza újratelepülésének 250. évfordulóján). Kiskunfélegyháza, 1993. (144 lap).

Érdekes és értékes kiadvánnyal ajándékozott meg bennünket a körülmények szerencsés összejátszása. Jókor jött a címbeli kerek évforduló; öröm, hogy a város vezetősége vállalta az áldozatot a helytörténet nyelvészeti vonatkozásainak vizsgálatához; szerencse, hogy éppen kéznél volt egy ifjú kutató, aki nemcsak lelkesen, hanem nagy felkészültséggel vállalta a munkát, hogy szülőhelyének nyelvjárását módszeresen összevesse a harmadfél század előtti kibocsátó területek népnyelvével.

A feladat egyáltalán nem könnyű. Igaz, Kiskunfélegyházáról régóta tudja a nyelvészeti közvélemény, hogy lakóinak nyelvjárása szigetszerűen különbözik környezetének tájnyelvétől. Írt erről már SZERELEMHEGYI TIVADAR, a város 1882-es monográfusa is. Gazdag adattárral dokumentálta a jelenségeket a gimnáziumi tanár DONGÓ ORBÁN 1911-ben megjelent tanulmánya: A kiskunfélegyházi nyelvjárás. Maga H. TÓTH TIBOR is foglalkozott már a témával: itteni munkájának előképeként megjelentette "Kiskunfélegyháza nyelvjárásának összehasonlító és változásvizsgálata" című dolgozatát (Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 47. sz. Bp., 1991. Szerk. HAJDÚ MIHÁLY).

A tanulmány közvetlen ösztönzője, az ilyen természetű tanulmányok módszertani alapjainak kidolgozója, illetőleg a szerző irányítója, egyetemi oktatója Szegeden, SZABÓ JÓZSEF volt: nem kis részben neki is köszönhető a kötet létrejötte.

"Munkám fő célja - írja a szerző -, hogy a bizonyítottan nyelvjárássziget helyzetű... Kiskunfélegyháza tájszólását elemezzem, s fölmutassam azokat a sajátosságokat, amelyek a kibocsátó nyelvjárás (illetve nyelvjárási területek) megőrzött régiségeinek tekinthetők. Félegyháza ugyanis a török hódoltság idején több alföldi településhez hasonlóan elnéptelenedett, s az 1730-as évek végétől jász és palóc vidékekről érkező telepesek népesítették be" (7).

Világos, hogy ilyen munka szükségképpen támaszkodik a nyelven kívüli, településtörténeti ismeretekre, levéltári kutatásokra, származáshelyeket tükröztető személynévi anyagra stb. A külső ismeretek alapján behatárolt területek élőnyelvi és nyelvjárástörténeti anyagát lehet azután egymáshoz mérni, vallatóra fogva nemcsak az egyezni látszó, hanem az eltérő sajátságokat is: hiszen ezek megmagyarázása nélkül az egyezők vallomása sem lehet bizonyító erejű.

Helyeselhetjük, hogy a szerző nem Kiskunfélegyháza egészének nyelvét, hanem az úgynevezett "nyelvjárási alapréteget" tekinti bázisának. A kitűzött cél szempontjából a szociolingvisztikai adatfelvétel nem nyerne, így viszont módja van a Magyar nyelvjárások atlaszának hasonló szemlélet alapján gyűjtött anyagát felhasználni összehasonlító adattár gyanánt. Érdeme, hogy ennek ellenére - ahol lehet - törekszik a jelenségek, főleg a szókészletbeliek szociális elterjedtségét jellemezni legalább az országos atlasz adta értékjelzések szerint. Szembesítéseiben kiemelt szerepet kap Jászfényszaru nyelvjárása. Ezt részben a község településtörténetének párhuzamossága magyarázza, részben az, hogy annak nyelvjárási alaprétegét nem módosította olyan mértékben a városiasodás, mint Kiskunfélegyházáét.

A nyelvjárási jelenségek áttekintése módszertanilag a szokásos elrendezésű. A hangállományon belül számba veszi a fonémaállományt - itt a zárt ë jelenti a többletet, mivel a ly Félegyháza nyelvjárásából már kiveszett -, tüzetesen bemutatja a fonémák realizációs változatait, hangszínárnyalatait, majd a terhelési arányokat.

A legjellegzetesebb magánhangzópárban, az a : á fonémák palócos ejtésében "a félegyházi nyelvjárás a mai napig is erőteljesen őrzi az a : á hangok sajátos képzésében palócos eredetét" (27), de sok a kissé eltérő realizáció is. Valóban, ezek azok a "makacs" hangok, amelyek a palócos jelleget legtovább őrzik, ezt figyelhetjük meg a köznyelvi diglossziások beszédében is.

A terheltség, fonémagyakoriság vizsgálatában a DEME LÁSZLÓtól kidolgozott tendenciák szerint mutatja be anyagát. Megállapítja például, hogy "A félegyházi népnyelv sokat megőrzött illabialitásából, de a környező nyelvjárások is erősen hatottak rá, s így - különösen az ö-zés tekintetében - jelentős mértékben hozzáidomult déli nyelvjárási környezetének hangjelenségeihez" (39). - A zártabb-nyíltabb jelenségek igen változatos képet mutatnak, mivel gyakran a hordozó morfémakészlet egyedei eltérőek. Mégis úgy látja, "a félegyházi népnyelv a nyílt megfelelésekben is olyan alakokat őrzött meg egészen napjainkig, melyek kétséget kizáróan palóc eredetűek" (50). - A hosszú-rövid megfelelések mutatják a huszadik század legerősebb köznyelvi hatásait, ezek megőrződése kevésbé jellegzetes.

Sikerrel keresi a szerző a félegyházi nyelvjárás palócos sajátságait néhány alaktani jelenségben is, főleg ott, ahol ezek hangtanilag is realizálódnak, mint például a főnévi igenév -nyi képzőjében, illetőleg a melléknév felsőfokának leg- elemében, ahol a palócos letinkább használatára mutat rá.

A szókincs vizsgálatához kikérdezte a szerző a Magyar nyelvjárások atlaszának teljes térképezett kérdőszó-listáját. A kapott válaszokat adattárban is közli mind az 1162 címszóra, nagy figyelmet fordítva a szociális elterjedtség jelölésére is. Kiskunfélegyháza nem volt kutatópontja a nyelvatlasznak (a kiválasztás szempontjairól KÁLMÁN BÉLA írt A magyar nyelvjárások atlaszának elméleti-módszertani kérdései című, DEME LÁSZLÓ és IMRE SAMU által szerkesztett kötetben: 51-65).

A kiskunfélegyházi atlaszadatok révén kitűnő összehasonlítási lehetőséget nyert a szerző arra, hogy a betelepítésre vonatkozólag igazolt, dokumentált, vagy gyanúba jövő palóc helységek kutatópontjaival szembesítse a város nyelvjárásának sajátságait. Ha módja volt rá, felhasználta a korábbi félegyházi nyelvjárástanulmányok szókincsre vonatkozó tanulságait is. A szókincsvizsgálat terén érdekes újítása, hogy a szorosabban vett tájszók mellett frazeológiai egységeket is bevont a vizsgálatba: "a források példaanyagát megvizsgálva 155 - elsősorban valódi - tájszót, 37 közmondást és 93 szólást, állandó szókapcsolatot választottam ki" (84), vizsgálva azok jelentésbeli és egyéb változásait nemzedékek szerint.

LŐRINCZE LAJOS és mások mintájára jól hasznosította a kibocsátó falvak azonosításában az -i melléknévképzős családnevek térképre vetített vallomását (a kötet mellékleteként találunk két igen beszédes térképvázlatot is).

A vizsgálatokat összefoglaló fejezetben (103. kk.) felsorol 27 olyan nyelvi sajátságot, amelyben a kiskunfélegyházi nyelvjárás palócos vonásainak megőrzését sejthetjük. Igaz, a jelenségek jelentős része Jászfényszaru felé mutat: "A sajátságok nyelvileg jól alátámasztják a településtörténeti tényt: Félegyháza új lakosainak, újjátelepítőinek zöme Jászfényszaruból költözött át a Kiskunságba, illetve északibb, palóc területekről" (104).

Érdeme még e munkának, hogy a szerző érzékeny figyelemmel arra is igyekszik rámutatni, milyen új elméleti és gyakorlati megfontolások adódnak az ilyen természetű kérdések szinkron módszertanához, illetőleg a nyelvjárástörténet eredményesebb alkalmazásához.

SEBESTYÉN ÁRPÁD