Bárczi Géza emlékkönyv. MNyTK. 200. sz. Bp., 1994. (219 lap)

BÁRCZI GÉZA, századunk nagy, sokoldalú, közkedvelt nyelvésze születésének századik évfordulóján közkinccsé vált tanítványai - SZATHMÁRI ISTVÁN, E. ABAFFY ERZSÉBET és B. LŐRINCZY ÉVA - gondos szerkesztésében a tiszteletére írt emlékkönyv. Ennek tartalma ugyanolyan színes, mint BÁRCZI életműve. A nyelvtudomány legkülönbözőbb területéről vannak benne tanulmányok, melyek közös vonása, hogy megírásukra a tanítványokat, kollégákat BÁRCZI életműve, az ő emlékének a tisztelete ösztönözte.

Mint minden születésnapra, centenáriumra vagy bármilyen évfordulóra készült emlékkönyvben, ebben is van - az előszón kívül is - több, az ünnepelt személyével foglalkozó írás. Ezek közül az egyik PAPP LÁSZLÓnak a rádióban elhangzott rövid beszéde, melyet azután mondott, hogy BÁRCZIt Állami Díjjal tüntették ki, a másik STEPHANIDESNÉ DIÓSY ÉVA írása az egyetemi, illetve a középiskolai tanárra emlékezik, tanári magatartására, tanítványaival való kapcsolatára. Két másik cikk írója pedig megjelöli BÁRCZI helyét nyelvtudományunk történetében. LAKÓ GYÖRGY a hungarológiával is foglalkozó finnugor nyelvészet, illetve a finnugor előzményeket is számon tartó hungarológusok közé sorolja BÁRCZIt, DEME LÁSZLÓ azt mutatja meg, hogy a történeti nyelvjáráskutatás és a magyar nyelvjárások atlaszának megindítása milyen döntő fontosságú változást, új szemléletmódot hozott hazánk nyelvtudományába; mellékesen arra is utal, mit köszönhet BÁRCZInak az új magyar tájszótár és a nyelvművelés szemléletmódjának fokozatos átalakulása.

Nem meglepő, hogy az emlékkönyvben a legtöbb cikk - mintegy a harmaduk - etimológia vagy etimológiai kutatásokra épül, hiszen BÁRCZI életművében is döntőek voltak e kutatások: A Magyar szófejtő szótár megírásakor módosította pályáját, akkor vált romanistából magyar nyelvésszé. Barátai és tanítványai érdeklődési körében egyaránt mindig fontos szerepe volt és van ma is az etimológiának.

HAJDÚ PÉTER három finnugor etimológia sorsába szól bele azzal, hogy ér főnevünkkel kapcsolatosan kifejti a véleményét. Ezt a szót valamennyi jelentésével a nyelvtudomány egy finnugor szóból származtatta, addig, amíg RÉDEI el nem különített egymástól egy 'Ader' és egy 'Bach' jelentésű szót, s ez utóbbit olyan permi szavakkal egyeztette, melyeket addig az ár 'Flut' szóhoz kapcsoltak (amely ezáltal finnugorból ugor eredetűvé vált). Az MSzFE. és az UEW. RÉDEI véleményét tükrözi, a TESz. is az ár etimológiájánál e szerint módosította a régebbi fölfogást, az ér 'Bach' esetében pedig első lehetőségként említi a permi egybevetést, az ér 'Ader' szóval lehetséges közös eredet előtt, az átdolgozott német kiadásban ezt elsőként adja meg. HAJDÚ kimutatja, hogy nincs számba vehető jelentéstani érvelés ér szavaink közös származása ellen, s a jelentéstan szempontjából a permi szavak kizárására az ár megfelelői sorából sincs ok. A "szókezdő mássalhangzót illető formális érveken" nyugvó kettészakítása az ér főnév etimológiájának ugyancsak támadható JANHUNEN és SAMMALLAHTI vizsgálatai után, hiszen ezek szerint a finnugor alapnyelvre nem kell feltétlenül három szibilánst föltennünk, elég *s és *s kettősséggel számolnunk, csak a finn-permi korban kell két jésítetlen szibilánst számon tartanunk. Ennek elfogadásával HAJDÚ ugyanarra az eredményre jutott, mint én több mint húsz éve, amikor a permi s hangok ugor és szamojéd s, a permi jésítetlen szibilánsok szamojéd t és ugor alapnyelvi J-ból származó megfelelései alapján teljesen valószínűtlennek tartottam három FU/U szibiláns kikövetkeztetését, a permi s } ugor, szamojéd s előzményének jésített vagy jésítetlen szibilánst tartottam, és tartok most is; a permi jésítetlen szibilánsok, az azoknak megfelelő szamojéd t és a három ugor nyelv, háromféle, eddig ugor *J-ból származtatható hangja alapján olyan uráli hangot gondolok rekonstruálandónak, melyből t is és szibiláns is származhat, s jelölésére az eddigi ugor *J látszik a legalkalmasabbnak. Az ős finn-permiben ezekből nyelvjárási fejlődések és keveredések során alakulhatott ki az ottani három szibiláns. Ezeket a valószínűségi következtetéseket az affrikáták hasonló vizsgálatával még kiegészítendőnek tartottam (NyK. 72: 297-322, UrAltSer. 131: 409-25, LakóEmlk. 1981, 214-19). A votják ser 'ér' és votják sur 'patak' keletkezhetett a permiben alaki és jelentési hasadással egy szóból, de származhat két különböző előzményből, s akkor ez utóbbi továbbra is a magyar ár szóval vethető egybe, az ér főnevek pedig közös származásúak.

A többi etimológiai cikk magyar nyelvtörténeti fejtegetés. HADROVICS LÁSZLÓ az MSzFE. és az UEW. által biztosan, a TESz. által valószínűleg ugor származékszónak minősített mese szavunkat külön nyelvi fejleménynek tartja valamilyen régi "Mi es e?"-féle, eredetileg 'találós kérdés' jelentésű szókapcsolatból - anélkül, hogy ugor eredetének tarthatatlanságát kimutatná. A HADROVICS szerinti "a jelentés szempontjából nagyon is bizonytalannak" látszó ugor eredeztetéshez szeretnék annyit megjegyezni, hogy az osztjDN mönt 'Sage, Erzählung' stb. PÁPAY sajtó alatt lévő följegyzéseiben "Találós mesék" cím után az első mondatban előfordul, s magyar fordítása PÁPAY szerint "(Tréfás ember csinálta [tulajdonképpen csináló] beszédek, vagy gondolkodásra csinált mese.) No találd ki, mi ez?" (10. füzet 254). Vagyis PÁPAY a találós kérdés mondatát a 'mese' szóval megnevezve hallotta adatközlőjétől, azaz osztjákul is jelent találós kérdést. HADROVICShoz hasonlóan ZELLIGER ERZSÉBET is a kódexirodalomból vett idézetek alapján jut arra a következtetésre, hogy a vét ige -t műveltető képzős származéka ve-sz igénk tövének, ezt szentírási hely szemantikai elemzésével igyekszik kimutatni.

A további etimológiai cikkek közül JAKAB LÁSZLÓé jó szavunk származékai közül a jószág, jószágos és jóság kódexbeli előfordulásait vizsgálva megállapítja, hogy régebben csak a jószág volt 'jóság, erény' és 'vagyon' jelentéssel használatban, a jóság szó, mely csak később keletkezett, idővel elvont jelentéssel vált általánossá, a régi szó pedig a konkrétot tartotta meg. Az olvasónak a cikk elolvasása után az a benyomása, hogy a szerzőnek még bőven van mondanivalója az ország } uraság szópár viszonyáról, a -ság/-ség képzős szavak könyvnyomtatás előtti jelentésváltozásáról.

Szócsoportok közös etimológiai problémáival több cikk foglalkozik, ezek közül NYIRKOS ISTVÁNé különböző (honfoglalás előtti ótörök, szláv, ómagyar kori német jövevényszavaink, ómagyar kori idegen eredetű személyneveink, újabb német és latinosítással keletkezett) szavaink inetimologikus véghangzóit vizsgálja. Az Antonius, Blasius, Bartholomeus, Bogumil stb. idegen nevekből származó u, a Dersi, Fili, Gali, Ellu, Lompu stb. i, u végződéséről jó lenne kizárni - mielőtt inetimologikus tővéghangzónak minősíti a szerző a véghangzójukat - azt a lehetőséget, hogy szóvégi u-juk névrövidítés-összevonás eredménye, illetve az i, u kicsinyítő-becéző képző. Eredményeit szemléletesen táblázatokban összefoglalva is elénk tárja (a táblázatok "ábra" elnevezésének okára a cikkből nem tudtam indoklást találni).

A névtani tanulmányok közül kettő ugyancsak egy nagy szócsoport jellegzetes alaki változásait foglalja össze. KISS LAJOS az etimológiailag azonos földrajzi nevek alaki elkülönülésmódjait, a névhasadás fajtáit - aferézis, hangátvetés, hangrendi átcsapás, hangrendi kiegyenlítődés, hangrendi illeszkedés, inetimologikus járulékhang, különböző fejlődési fokon való megállás, más-más nyelvjárási alakban való megállás, más-más tőváltozat használata, mássalhangzó-kiesés, rövidülés összerántással, szórványos hangváltozás, szóhatár eltolódása, végződéscsere - bő példaanyagon szemléltetve mutatja be. Szinte várható, hogy hamarosan a családi nevek hasonló változásait is feldolgozza valaki. KÁZMÉR MIKLÓS pedig hét családnév magyarázatát közli, melyek ugyancsak termékenyítőleg hathatnak a névkutatásban. BENKŐ LORÁND Anonymus Boroná-ihoz, azaz két földrajzi névhez fűz magyarázatokat. A személynévi származtatás lehetőségének a kiiktatása után igazolja, hogy e nevek az Árpád-kori gyepűvédelmi megnevezések körében végső fokon szláv eredetűek s egyúttal bizonyos tekintetben hozzájárulnak Anonymus történeti hitelességének igazolásához.

BÁRCZI GÉZA hangtörténeti kutatásainak a folytatását ABAFFY ERZSÉBET vállalta magára. A "legizgalmasabb" korszak, azaz az ősmagyar kori hangállapotok vizsgálatába fogott a Bárczi-emlékkönyvben. Ehhez az uralisztika és hungarológia érintkezőpontját kutató hatalmas tervhez az uralisztika szempontjából részletesebben a MNy-ben szólok hozzá. Itt csak egy-két apróbb észrevételt teszek. A "legközelebbi rokonainktól való elválásunk és az első nyelvemlékek megjelenése között mintegy kétezer év" (9) alatt bekövetkezett fonémarendszerbeli változások vizsgálatának nyilván az ugor nyelvközösségből való kiválás a kezdőpontja, így tévedést okozhat az "uráli őshaza" korára, idejére (10, 11, 14) történő utalás, mert az ott lezajlott változások 2-3000 évvel a vizsgált korszak előtt mentek végbe, s különben is minden uráli, azaz finnugor és szamojéd nyelvben fellelhetők, nem tárgyai az ősmagyar kori vizsgálatoknak. A kronológiai vizsgálatok példaanyaga az említettnél több érvet tartalmaz ABAFFY következtetéseinek igazolására: kései ősmagyar átvétel igazolásakor a borsó, csepű-féle szavak b, -p- hangja arra vall, hogy ezek átvétele előtt már polgárjogot nyert a magyarban a szókezdő b, nem volt már változásban való részvételre ítélve a -p-. A homok és a harang szóvégének magyarázata számomra nem meggyőző, mert a finnugor *k spirantizálódása a magyarban csak a szókezdetre jellemző, más helyzetben nincs rá példánk (a nyugati osztják nyelvjárásokban szóközépen és szóvégen is gyakran előforduló fejlemény).

BÁRCZI érdemeit említve a hangtani kutatások mellett a népnyelvieket említi minden ünneplésére készült cikk. Ez szinte természetes is, ha tekintetbe vesszük, hogy CSŰRY BÁLINTtól örökölt tanszéken kezdte egyetemi tanári működését. Így nem meglepő, hogy a tiszteletére írt kötetnek a nyelvjárásokkal foglalkozó cikkei igen jelentősek. Kettő e közlemények közül értékes népnyelvi gyűjtésnek példát mutató kiadása: VÉGH JÓZSEF őrségi tájszavakat és paraszti szakkifejezéseket tett közzé rajzok és egy fénykép kíséretében, D. BARTHA KATALIN pedig PENAVIN OLGA háromkötetes kórógyi szótárához kiegészítéseket 25-30 évvel korábbi gyűjtése egyetlen, a háború viszontagságai ellenére megmaradt füzetéből (hiányzó szavakat, jelentés tekintetében problematikusakat, mondatbeli használatukkal együtt). A sajnos elveszett gyűjtésből itt megmentett töredék a tájszavak elhomályosulásáról, kihalásáról közölt gondolatok megvilágítására is szolgál.

B. LŐRINCZY ÉVA érdekes műhelytanulmánya az Új magyar tájszótár fej főnevéről és annak gazdag fráziskészletéről akár SZATHMÁRI ISTVÁN állításának a szemléltetésére alkalmas: BÁRCZI s természetesen tanítványai szerint is "a nyelv nemcsak egyszerű közlés, hanem esztétikum is" (164), s így a nyelvészet bármely területén a kutatások a stilisztikához vezethetnek, nemcsak a tájszótár szerkesztési elveinek kidolgozásakor, hanem, mint SZATHMÁRI rámutat, BÁRCZI stíluselméleti és stíluselemzési cikkeiben, de még a magyar nyelv jellemzésével, hangállományával és kiejtésével foglalkozó, szó és szókészleti, alak- és mondattani, stílustörténeti, irodalmi és az egyes írók nyelvével kapcsolatos, a nyelvművelés területére eső cikkeiben is gazdagította a stilisztikát.

Stilisztikai észrevételeken alapul két elődeink és két kortársaink beszédmódjával foglalkozó cikk. VÉRTES O. ANDRÁS kódexekből gyűjtött össze olyan kifejezéseket, melyekben az illat szónak a mi számunkra szokatlan, esztétikai minősítést adó jelzői - szép, gyönyörűséges stb. - vannak, s ezeket adalékokként értékeli a történeti lélektanhoz. PUSZTAI FERENC a magyar nyelv írásbeli használatának egy döntő változásával foglalkozik. Naplókban, levelekben, kérvényekben a magyarba sok latin szót, sőt mondatot szőttek bele, majd a XVII-XVIII. század folyamán ez a kevert nyelv, folyamatosan szabadult meg a latin elemektől, vált lassanként magyarrá.

Kortársaink beszédével foglalkozik FÁBIÁN PÁL nyelvi és stilisztikai megjegyzéseiben Az Egyenlegről, megemlítve néhány vétket a helyes nyelvhasználat és hangsúlyozás ellen. KÁLMÁN BÉLA századunk nyelvhasználatából néhány olyan újítást közöl, melyek stílusunknak nem válnak előnyére. (Témaválasztását az a körülmény döntötte el, hogy szemműtét előtt állván csak saját emlékezetéből meríthetett, irodalom fölhasználására határidőre elkészítendő cikknél akkor nem volt képes).

A diakrón és szinkrón vizsgálati szempontok összehangolásával, közelebbről a történeti vizsgálatok során szükségszerűen készítendő szinkrón metszetek sorozatáról két kutató mutat tanulságos képet: SEBESTYÉN ÁRPÁD módszertani megjegyzései névutózásunk fejlődéstörténetének vizsgálataiból mutat rá példákat, KISS JENŐ a képzők leíró vizsgálatát szemlélteti a történeti nyelvtanból.

KOROMPAY KLÁRÁt BÁRCZI szemléleti tágassága és kísérletező kedve arra ösztönözte, hogy a centenáriumi emlékkönyvbe olyan területről válasszon anyagot, mely számára új, ezért magyar lektori működése közben a múlt idő jelével kapcsolatosan a tanítás során fölmerült és megoldott problémákat gyűjtötte össze. Lektori munkája során ugyanezt a kérdést JAKAB LÁSZLÓ is földolgozta (MNyj. 16: 37-54).

Debrecenben PÁPAY utódaként az ural-altajisztika tanításában BÁRCZI hallgatóinak osztjákot adott elő a finnugor nyelvek közül. Távoztával a tanszék kettévált - az egyetemen úgy vélték, hogy BÁRCZI pótlására két professzorra van szükség (ahogy a Pázmány Péter Tudományegyetemen GOMBOCZ halála után ZSIRAI javaslatára az általános nyelvészetet és a hungarológiát választották el egymástól). A KLTE-n, a Finnugor Tanszéken PÁPAY és BÁRCZI utódaként természetesen én is osztjákot adtam elő, ebből adódott a témaválasztás: magyar nyelvi problémához kapcsolódó osztják kérdés megvitatása.

Megemlítendő még egy, az ünnepi ülésen fölolvasott cikk. Ennek méltatása előtt egy meglehetősen szubjektív közlésem van. Szeretem a cikkeket úgy olvasni, hogy olvasás közben világos legyen számomra, a cikk írója milyen előzményekre támaszkodik, milyen irodalmat használt föl, vagyis, ha az irodalom közlése egyértelmű, "beszélő" rövidítésekkel történik, (melyek alkotásában HAJDÚ PÉTER igen leleményes). Napjainkban sajnos eléggé divatos a szerző nevével, a megjelenési évszámmal - szükség esetén még betűkkel - utalni a műre. Ilyen esetekben a pontos tájékozódás végett én rendszeresen megnézem a rövidítések jegyzékét. Apróbb nyomdahibák sajnos nehezítik az eligazodást, például ABAFFY 1984, 141 (156-7) esetében, a megadott szakirodalomban csak 1980 szerepel, de MNy. 80: 140-2; minthogy az idézett lapszám megfelel a megadott cikk lehetőségeinek, föltehető, hogy 1980 javítandó 1984-re, de ebben csak az idézett hely fellapozása után lehetünk biztosak. Az viszont csak gyanítható, hogy a cikk szövegében a SEBESTYÉN 1988 utalás (151, 152) javítandó 1989-re, lapszám erre csak a második helyen enged következtetni. SEBESTYÉN valamennyi 1988-as publikációját meg kellene ahhoz nézni, hogy ez a javítási indítvány támadhatatlanná váljék.

KESZLER BORBÁLA cikkét olvasva a megadott szakirodalom alapján nem állapítható meg, hogy PÁSZTÓ ANDRÁS 1966, TARNAI ANDOR 1984, BENKŐ LORÁND 1966, KOMLÓSSY GYÖNGYI 1990 (83, 87, 91), milyen művekre utal, milyen hasonmás kiadásokból ellenőrizhetők a megállapítások azokról a nyelvemlékekről, melyeket az ÓmOlv.-ból szokás idézni, hasonló kérdés merül föl az Apor, a Cornides, a Nagyszombati, a Peer, a Székelyudvarhelyi-kódex, valamint Pesti Gábor, Laskay János idézett műveivel, a Szabács viadalával kapcsolatosan (s a Czech, a Lázár Zelma és a Vitkovics-kódex adatai is csak keresgélés után lelhetők meg a 94-5. lapon, a megfelelő utalások hiányoznak); a "Cronica..." illetve "Chronica..."-féle következetlenségek a címekben (90, 93, 94), az ábécé rendi hiba a szakirodalomban, a 2. ábra aláírásában 86v lap, a szövegben meg 87r lap megadása, a 3. és a 4. ábra aláírásának hiánya, illetve a közölt kódexlapra csak a szövegben történő hivatkozás stb. megingatja az olvasó bizalmát az érdekes témájú, az írásjelek régi használatáról szóló cikk megállapításaival kapcsolatban. Ennyi, első olvasáskor szembe tűnő pontatlanságot nem indokol, hogy a szerzők csak egy korrektúrát kaptak.

Ismerve BÁRCZI életútját, érthető, hogy az emlékkönyvben csak budapesti és debreceni nyelvészek cikkei találhatók. Középiskolai tanárkodás után a debreceni egyetemen lett egyetemi tanár, első nyelvésztanítványai, munkatársai ottaniak, vagy onnan származnak, ott szerkesztett folyóiratokat, kiadványokat. Munkáját aztán Budapesten folytatta. Ily módon ezen a két egyetemen tanítanak tanítványai, volt munkatársai, utódai, ezért is jellemző a kötet csaknem mindegyik cikkére a meleg emberi-baráti kapcsolat emléke az ünnepelttel. Kizárólag a kötet terjedelmi korlátai indokolják, hogy a többi egyetem és főiskola, s más kutatóhelyek, meg külföldi kollégák részvételére nem volt lehetőség. A kötet elolvasása után azonban egy kis hiányérzetem maradt. Idővel, nem is sok idő múlva, nemcsak ritkulnak, hanem teljesen kihalnak azok, akik BÁRCZIt személyesen ismerték. Mi tudjuk, hogy BÁRCZI halálakor működésének alapos ismertetése és bibliográfiája franciául jelent meg (ALH. 27: 355-80, 380-93) utalással a bibliográfia magyar lelőhelyeire. Nem lett volna fölösleges SZATHMÁRInak erre a cikkére, valamint a hosszabb magyar változatára (MNyTK. 150. sz.) utalni, szakembereknek ezek ismerete fontosabb, mint az elsősorban a nagyközönségnek szánt kötet BÁRCZIról A múlt magyar tudósai sorozatban, mely remélhetőleg hamarosan megjelenik.

VÉRTES EDIT