A társas-kognitív nyelvészetről és a kutatócsoportról

A 20. század általánosan elfogadott nyelvészeti irányai (az összehasonlító és újgrammatikus nyelvtudomány, a strukturalizmus és a generatív-posztgeneratív grammatikák) a nyelvet egy a beszélőközösségtől függetleníthető (azaz: abszolút módon létező) entitásként kezelik. Ezek az iskolák elismerik, ám nem tudatosítják a nyelv és a beszélők közt meglévő kötelék jelentőségét és szemléleti következményeit, így posztulátumaikat és módszereiket döntően (vagy egyáltalán) nem ehhez igazítva alakítják ki, koncepciójukban a nyelv–ember reláció nagyrészt csak fragmentálisan jelenik meg: ezek a nyelvészeti irányzatok a nyelvre alapvetően úgy tekintenek, mint egyfajta mechanikus „törvényektől” meghatározott történeti organizmusra, a kollektív tudatban élő langue-ra vagy éppen a kontextusából kiragadott individuum kompetenciájára.

A Társas-Kognitív Nyelvészeti Kutatócsoport a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének azon oktatóiból és hallgatóiból alakult meg, akik — a 20. század nyelvvizsgálatának hagyományával tudatosan és radikálisan szakítva — a nyelv relatív mivoltát, vagyis társas-kognitív beágyazottságát kardinális kérdésnek tartják, ezért axiómáikat és metodológiai eljárásaikat is egyenesen ebből kiindulva fogalmazzák meg. A kutatócsoport tagjai a nyelv inherens tulajdonságának gondolják egyfelől a csoportos, másfelől az agyi-elmebeli kontextustól függő relativitást, illetőleg az ezzel járó folytonos változást és változatosságot.

Mindebből egyenesen következik, hogy a társas-kognitív nyelvészet képviselői szerint a nyelvi rendszernek dinamizmusából adódóan állapota egyáltalán nincs, csak története (egészen pontosan: genezise) van, ami pedig — a kontextuális beágyazottság folytán — nyilván a beszélők variábilis közösségi-megismerési körülményeitől meghatározott, így maga is egy heterogén rendszer folyamatait jeleníti meg. Ezt a lényegében evolúciós megközelítést alapul véve magától értetődik, hogy ebben a keretben a nyelvnek két organizációs szinten értelmezett története, vagyis filogenezise és ontogenezise van.

A filogenezis a tulajdonképpeni csoport szociális kapcsolatokat formáló nyelve; ez lényegében egy metaforikus, változó és inhomogén hálóként fogható fel: az egymással igen gyakran érintkező, összetartozó emberek között szorosabb (nyelvi) kötelékek lesznek, míg mások esetében lazábbak; a háló dinamizmusa és heterogenitása is e társas relációk erősségének megfelelő, azaz graduális elmozdulásokként, illetve folytonos átmenetekként detektálható. A közösség minden tagjának a csoportra jellemző (nyelvi) mintaanalógiák mentén kezd el rögzülni (a világról való általános tudása részeként) az anyanyelve, majd eztán is a társas tapasztalatok révén szerveződik tovább, egy olyan mentális hálót formálva, amely a megismerési rendszer egészéhez szervesen illeszkedő komponensként a tanulási folyamatok révén modularizálódik: ez az egyén szintjén értelmezett nyelv ontogenezise, ami pedig már legalább annyira empirikus, mint amennyire metaforikus, hisz az agyban-elmében neurális-kognitív struktúrák révén van jelen.

Ez a felfogás a 20. századi kanonizált nyelvkutatástól egy immár alapjaiban különböző nyelvtudományt körvonalaz, amely a nyelvről való klasszikus beszédmódot is gyökeresen átalakítja: a szemléletváltás következtében ebben a koncepcióban nemcsak az elméleti-módszertani elvek lesznek a szokásostól merőben eltérőek, de ezzel együtt valamennyi nyelvészeti fogalom (és az ezekhez kötődő összes terminus) is radikálisan más értelmezést nyer. A kutatócsoport arra vállalkozik, hogy a nyelvi jelenségeket e lingvisztika keretén belül modellezze. Noha ez a munka abból a szempontból mindenképpen úttörő jellegű, hogy a nyelvész efféle vizsgálódásai során a 20. század standard nyelvtudományi irányzatainak téziseire nemigen (csak azok kritikájára) támaszkodhat, a nyelv ilyenfajta megközelítése mégsem minden előzmény nélküli.

A társas-kognitív nyelvészet elveit és módszertanát tekintve számos szállal kötődik a labovi szociolingvisztikához, de az olyan korábbi nyelvi-lingvisztikai jellegű elképzelésekhez is, amelyek nagyrészt kívül esnek a jelenlegi kanonizált nyelvtudomány érdeklődésén. Így kapcsolódik a 18–19. századból például a Sprachphilosophie (ezen belül is főként Herder) nyelvszemléletéhez, valamint Humboldt és Wundt nyelvészetéhez, a 20. századból pedig többek között a Boas, Sapir és Whorf nevével fémjelzett amerikai antropológiai iskola téziseihez, továbbá — nem utolsó sorban — a kései Wittgenstein nyelvfilozófiájához. Magyar vonatkozásban merít a Sándor Klára írásaiban megalapozott társasnyelvészetből, a Bezeczky Gábor-féle variációelméleti meghatározottságú szociolingvisztikából, Szilágyi N. Sándor kognitív beszédtevékenység-grammatikájából, valamint a Békés Vera tudományelméleti munkájában körvonalazódó lingvisztikai keretből. Ezeken túl természetesen olyan kutatási eredményeket is nagy mértékben hasznosít, amelyeket a klasszikus értelemben nem tartanánk nyelvtudományi vonatkozásúnak: a társas-kognitív nyelvészet képviselői — mivel a nyelvet egy közösségi-mentális meghatározottságú rendszernek tekintik — a humánetológia és a kognitív pszichológia kutatásaira nem pusztán mint társtudományi vizsgálatokra építenek, hanem a modern, 21. századi lingvisztika számára kívánatos diszciplináris helyet egyenesen ezeken belül jelölik meg.

A társas-kognitív nyelvészet elveinek és módszertanának debreceni megformálódásához vezető utat több véletlenszerű, szerencsés esemény nyitotta meg, melyek közül a társas-kognitív lingvisztikai csoport tagjai számára döntőnek bizonyult Kis Tamás szlengkutató szemléletmódja, aki publikációiban és oktatómunkája során rendre olyan élőnyelvi jelenségekre hívta fel a figyelmet, amelyek a standard nyelvészeti elméletek keretén belül értelmezve anomáliáknak mutatkoztak. Kulcsfontosságúak voltak a tagok szemléletének alakulásában Sándor Klárának az 1995 és 2002 között készült tanulmányai és a Debreceni Egyetemen tartott kurzusai; hasonló mondható el Szilágyi N. Sándor munkáiról és oktatótevékenységéről is. Mindezek vezettek a Fehér Krisztina írásaiban és előadásaiban megjelenő nyelvészetkritikához, újabban pedig a nyelv(elsajátítás) kutatásának kognitív pszichológiai eredményei egy olyan lingvisztikához, amely — a 20. századi nyelvészeti kánon karteziánus racionalizmusával szemben — a nyelvet végre tényleges valójában, azaz a beszélők társas viszonyaitól és az agy-elme biológiai-kognitív tulajdonságaitól meghatározott dinamikus hálórendszerként szemléli.