Hatvany Lajos: Előszó a második kiadáshoz [1914]
(A tudni-nem-érdemes dolgok tudománya. Budapest, 1968. 9–12)

Két álló esztendeig írtam disszertációmat a római episztolográfiáról. Két álló esztendeig hessegettem el magamtól az egyre gyötrelmesebb, egyre szorongatóbb kérdést: minek is írom tulajdonképpen?

Természetesen azért, hogy elnyerjem a „dr. phil.” címét és méltóságát; mi egyébre aspirálhat a bölcsészkari diák?

Munkám elkészült, a vizsgát is sikerrel letettem, és most újabb munkába kellett volna kezdenem. Mi végre? Hogy docens lehessen belőlem.

De miről írjak? Senki sem firtatta egyéni hajlamaimat, mindenki a tudományra mutatott: nekem csak annyi a dolgom, hogy fejet hajtsak, és kitöltsem hézagait.

Sajnos, fejem nem meghajlásra termett, telistele volt lázadással. Miközben látszólag nyugodtan kuksoltam a szemináriumon, s egyik könyvet böngésztem át a másik után, gyűltön gyűlt bennem a néma ellenállás, amely minden munkában akadályozott. Bensőmet hasogatta ez a fájdalom.

Kényszermunkával akartam a fájdalmat elbódítani. Valósággal elástam magam a könyvekben. De a könyvek sem használtak. Minél többet dolgoztam, annál kihívóbb lett a parancs: számot kell adnom magamnak munkám céljáról. Könyveim margójára piciny, rebellis széljegyzetek tévedtek — de csakhamar letöröltem őket, nehogy tévútra vezessenek. Lelki nyugalmam érdekében mesterséges eszközökkel igyekeztem fenntartani hódolatomat professzoraim és tanításuk iránt; mert a hódolat megnyugtat, a lázadás ellenben kínoz és nyugtalanít. Átkoztam dölyfös vakmerőségemet, hogy bizonyos kérdésekről másképp akarok vélekedni, mint kollégáim. Reszketve álltam önnön ítélőszékem előtt. És az ítélet elmarasztaló volt: csak akkor ismerhetem meg a tudományos munka nyugodt boldogságát, ha előbb tisztába jöttem céljával.

Rettenetes, nagy kerülő; ma is ezen a kerülőúton járok, és talán életem végéig ezt fogom róni.

Mikor e könyvecském első kiadása megjelent, azt reméltem, hogy a tudományból az esztéta higgadt szemlélődésébe menekülhetek. Mint az élettől távol álló kezdő, konstruáltam egy, az élettől távol álló, egyetemesen igazságos, felsőbbrendű esztétát, aki maga nem alkot semmit, nem foglal állást senki és semmi mellett, mindent élvez, múltat és jelent csalhatatlan igazságérzettel megmér, és mivel csakis önmagát s nem korát szolgálja, az emberiség megőrző emlékezetévé, mindentlátó szemévé, jóserejű jövendőmondójává válik.

Alighogy megjelent azonban ez a könyvecske, s alighogy a magános diák — nagyobbrészt éppen e sokat vitatott, sokat ócsárolt művecske okán — belekerült a kortárs-áramlatok, törekvések sodrába, szeme elől eltűnt az egyetemesen igazságos és sajna, oly gerinctelen esztéta képe.

Helyébe pedig olyanvalaki került, aki immár tudja, hogy bírálni annyit jelent, mint korunkat szolgálni, harcolni mindazokért, akik egy bizonyos időben alkotnak, és nincs rá módjuk, hogy hátra vagy előre nézzenek. A kritikus kötelessége, hogy a múltból kiérezze a jelent és a jelenből a jövőt.

És mint ahogy a szerző közelebb jutott az élethez, ez a könyv is szükségszerűen módosult: annak idején a tudományból egy epikureus nirvána-szemléletbe akart átvezetni, most azonban azt az utat akarja megmutatni, amely a tudományból a jövőt építő, tevékeny életbe vezet.

Hiú időfecsérlés volna, ha polemizálni próbálnék e vitairat kritikusaival. Csupán azoknak a felületes ítélkezése ellen szeretnék szót emelni, akik írásomban a humanizmustól való teljes elfordulás megnyilatkozását vélték látni.

Épp ellenkezőleg. Ostwald professzornak van igaza, amikor azt mondja:

„E mű hatékonysága nagyrészt abból ered, hogy szerzője a lehető legközelebb áll az ókortudományhoz. Könyvét épp az aggodalom sugallta, amiért az ókort a középiskolában oktatási segédeszközzé torzítják, az egyetemen pedig önmagát feloszlató, kilátástalan analízis tárgyává teszik, tehát mindenütt arra kárhoztatják, hogy minél távolabb álljon az élettől, minél kevésbé tudjon reá hatni.”

Annyiban készségesen igazat adok Ostwald professzornak, hogy a hatékony filológia, ahogyan én képzelem, kénytelen lesz lemondani a tudomány névről, és a művészet területére fog visszavonulni. Ettől azonban korántsem válik henye időtöltéssé: mert ha ezt tartanok, akkor a művészetet általában — mint Ostwald professzor — csupán úgy fognók föl, mint a semmittevők henye időtöltését.

És hogy ez hová vezet?! Ostwald professzornak könyvemről írott recenziója a következő szavakkal kezdődik:

„A recenzens szándékosan hosszú időt hagyott eltelni, mielőtt e könyv bírálatára vállalkozott, mert meg akarta előbb figyelni, hogy a műnek milyen gyakorlati vagy látható eredménye lesz. Amennyire máig megállapítható, ilyen eredmény nem következett be… a filológia tovább baktat régi, kitaposott kerékvágásában, mintha mi sem történt volna.”

Baktat hát, miért ne baktatna? Ha Ostwald professzor úrnak nem volna olyan szűkkeblű felfogása a művészetről, ha a múlt megelevenítését emberhez méltó feladatnak tekintené és nem henye játéknak, nem csodálkozna a filológusok csalhatatlanságán. A történelem és a művészet megtanít rá, hogy a kiszámíthatatlan, irracionális elemek milyen hatalmas szerepet játszanak az emberek cselekvésében. Semmiféle emberi intézmény nem dolgozik logikusan. Ha az iskola vagy a mai filológia tudományos működése alól a logika segítségével kihúzták is a szilárd talajt, mindazonáltal változatlanul élnek és virulnak, hála a minden emberi intézményben benne lakozó alogikus történelmi erőknek.

E pamflet szerzője sosem remélte, hogy munkájának foganatja lesz — a legkevésbé két esztendő leforgása alatt!

Csak a Biblia tud arról regélni, hogy Jérikhó városát elég volt hétszer körülkerülni hangos kürtszóval, és falai összeomlottak. Lám, csodának kell történnie, hogy ok és okozat ilyen szorosan összefüggjön. És az igazat mégis ki kell mondani! Hinnünk kell, hogy hatása lesz — de jaj annak, aki szerteágazó, bonyolult hatásait laposan kiteregetve akarja megmutatni.

Mivel manapság már nem reménykedhetünk próféták segítségében, ne törődjünk vele, hogy fáradalmaink eredménnyel járnak-e vagy sem; hallgassunk belső ösztönünkre, járjuk körül Jérikhó városát, és bízzunk benne, hogy egyszer majd — talán egy véletlen földrengés következtében — mégiscsak összeomlik.