Kis Tamás

A csoportnevek

Tagadhatatlan, hogy még a névtannal szakemberként foglalkozó nyelvészek egy része is hajlamos arra, hogy a tulajdonnévi kategória összetettsége által megkövetelt, sokszempontú, komplex vizsgálatokra hivatkozva a gyakorlati munka során háttérbe szorítsa a nevek kutatásában a nyelvtudományt. Annak ellenére így van ez, hogy ma már egyre kevesebben vitatják azt a névtani alapelvet, hogy „a névtan alapvetően nyelvtudományi diszciplína, hiszen tárgya: a név nyelvi elem, következésképpen problematikájának megközelítéséhez mindenekelőtt a nyelvtudomány elveinek és módszereinek az alkalmazása szükséges” (Benkő: NytudÉrt. 70. sz. 7, kiemelés tőlem: K. T.).

Ha ezt az alapelvet nemcsak az elmélet szintjén fogadjuk el, hanem következetesen érvényesítjük a gyakorlatban is, számos névtani probléma más megvilágításba kerül, hiszen így egységes, szempontkeveredéstől mentes rendszerben vizsgálhatjuk a neveket.

Mostani előadásomban egy olyan tulajdonnévfajtáról, a csoportnevekről szeretnék beszélni, melynek meglététről eddig is tudtunk, de mert a nyelv rétegződésének figyelembe vétele nem szokásos a névtanban, ennek a névtípusnak a rendszerbe illesztése nem megfelelő vagy legalábbis részben hiányos.

Csoportneveknek a társadalmi kiscsoportokban megszülető és ott használt, nyelvi síkon a szlenghez kapcsolódó ragadványneveket nevezem. Ezt a személynévtípust — vagy legalábbis egyes alfajait — más-más néven megnevezve már vizsgálták a magyar ragadványnevek kutatása során, de csak önmagukban, jobb esetben a ragadványneveken belül keresve magyarázatot a névtípus problémáira.

A csoportneveket J. Soltész Katalin terminusát használva az önálló ragadványnevekkel azonosíthatjuk (vö. Tulajdonnév 62–3), egyes fajtáit a magyar szakirodalom diáknév, iskolai ragadványnév; katonai ragadványnév; bűnözők álnevei stb. terminusok alatt tárgyalta. Közös fogalom alá rendezésüket a nyelvi tények indokolják. J. Soltész ezt mondja róluk: „Így nevezem a teljes egyéni nevet helyettesítő ragadványneveket (amelyek között sok a gúnynév). (…) Noha ez a típus is előfordul a falusi közösségekben, igazi hazájának a gyerekek és serdülők világa, az iskola látszik: a gyerekek ilyen módon nevezik nemcsak egymást, hanem sokszor tanáraikat is. Az önálló ragadványnév funkcionális ismertetőjele, hogy sem családnévvel, sem személynévvel nem egészül ki (…), bár előfordulnak átmeneti, ingadozó használatok is” (uo.).

Ezeken a szerkezeti és funkcionális szempontokon túl nagyon fontosnak tartom megjegyezni azt is, hogy az önálló ragadványnevek mindegyik típusa a szleng valamelyik fajtájához kapcsolódik, szóalkotásmódjában és a nevek szemléletében egyértelműen a szleng általános tulajdonságait mutatja fel, használati körük pedig legtöbbször a szlenget használó csoportra szűkül.

A csoportnevek fogalmának bevezetését tehát a nyelv rétegződésének a személynevek körében is megfigyelhető jelenléte indokolja; a tulajdonnevek mint egy nyelvi kód vagy szubkód főnévi rendszerének részei e szerint a szempont szerint is csoportosíthatók.

A tulajdonnevek és a nyelvrétegződés összefüggéseivel ismereteim szerint eddig senki sem foglalkozott a magyar névtanban. Ennek ellenére — mivel a nyelv egyik alapvető tulajdonságáról van szó — a különböző leírásokban így is nagyon sok példát találunk rá.

A nyelvjárások névkincsének vizsgálatára majdnem az egész magyar névtant példaként hozhatnánk. A századforduló nyelvjárási leírásai még nagyon gyakran együtt mutatták be a tulajdonnévi szókincset a közszóival (lásd NyF. monográfiáit). Napjainkban leginkább a névföldrajzi vizsgálatokkal összefüggésben tudatosodik a kutatókban a neveknek a különböző nyelvjárásokhoz való tartozása (a névföldrajz történetének rövid áttekintését lásd Kázmér, Falu 12–5).

A személynévkutatásban (így a csoportnevek szempontjából érdekesebb ragadványnév-kutatásokban is) szinte csak területi (nyelvi szempontból nézve: nyelvjárási) sajátságokat vagy különbségeket vizsgáló munkákkal találkozunk. Kisebb vagy nagyobb személynévi monográfiáink majdnem kivétel nélkül egy adott terület személynévrendszerének leírására vállalkoznak (például Ördög Ferenc, Személynévvizsgálatok Göcsej és Hetés területén. Bp., 1973; B. Gergely Piroska, A kalotaszegi magyar ragadványnevek rendszere. Bukarest, 1977). Ezek a munkák a területileg (és ez által nyelvileg is) zárt korpusz miatt nem kerülhetik meg a személynevek nyelvi-nyelvjárási hátterének bemutatását (lásd például B. Gergely említett művében a ragadványnevek szókészlettani és hangtani sajátságai kapcsán írottakat: i. m. 122–7, 129–32), bár természetesen nem hangsúlyozzák külön — egyértelműsége miatt nincs is rá szükség —, hogy hogyan függ ez össze a nyelvi rétegződéssel.

Annak ellenére, hogy a személynévi tanulmányok egyike sem szól külön a nyelv rétegződéséről, mindenki számára világos, hogy az a kijelentés például, mely szerint „az Anikó alakváltozatnak számított még néhány évtizeddel ezelőtt mindenütt, s ma is a palócságban, de legtöbben már »hivatalos«, önálló névnek tekintik” (Hajdú Mihály, Magyar becézőnevek. Bp., 1974. 39) vagy hogy „Az Őrségben a Csicsa még megszólító- és említőnév, Sopron környékén azonban gúnynév” (uo. 43), a nyelvi-nyelvjárási rendszerek közti különbségekkel is magyarázható.

A csoportnyelvek, pontosabban a szlengek kutatásához köthető névtani eredményekről alig-alig számolhatunk be. Leginkább Bachát László néhány megjegyzése sorolható ide a fiatalok használta intézmény-, márka- és földrajzi nevekről (MNyTK. 160. sz. 229, AnyKöz. 111). Különösen figyelemre méltó, hogy Bachát az ifjúsági nyelv vizsgálata során tesz említést ezekről a tulajdonnevekről, tehát mintegy kimondatlanul a szleng szókincséhez sorolja őket.

Mindössze egy olyan — bizonyára csak kevesek által ismert, jelenleg még kéziratban lévő, de remélhetőleg a közeljövőben megjelenő — munkát ismerek, amelyik nagyobb mennyiségben tartalmaz szlengneveket. Zolnay Vilmos és Gedényi Mihály 1956-ban készítette el a Budapest a fattyúnyelvben című összeállítást, melynek egyes fejezeteiben sok tulajdonnévi adat sorolódik fel, például Budapest szlengbeli elnevezései, a város egyes utcáinak, városrészeinek, épületeinek stb. nevei. A 8. fejezet írók, művészek, tanárok, közéleti férfiak ragadványneveit tartalmazza (i. m. 107–10). (1).

A kutatások hiányosságai ellenére föltételezhetjük, hogy minden nyelvi rétegünknek, tehát miként a köz- és irodalmi nyelv név alatt ismert sztenderdnek és a helyi nyelvjárásoknak, ugyanúgy csoportnyelveknek, és ezen belül az aránylag zárt beszélőközösséget alkotó szlengeknek is van saját névrendszerük.

Ha a szlengbeli ragadványneveket, azaz a csoportneveket el akarjuk helyezni a névrendszerben, nem kerülhetjük meg a magyar nyelv rétegződésével és a szleng értelmezésével kapcsolatos kérdéseket. Ezt a kérdéskört fölösleges volna most külön tárgyalni. Egyrészt a nyelv rétegződése a magyar nyelvészet egyik aránylag sokat kutatott területe (a frissebb szakirodalomból lásd A magyar nyelvészek IV. nemzetközi kongresszusának előadásait: A magyar nyelv rétegződése. Bp., 1988; Nyirkos: MNyj. 24: 19–30), másrészt a különböző elméletek olyan sok nyelvelméleti problémát vetnek föl, hogy lehetetlen a kérdés akárcsak vázlatos áttekintését is egy ilyen rövid előadásba belezsúfolni.

A csoportnevek szempontjából elegendő is a különböző feltevésekből kirajzolódó legegyszerűbb képlet használata. E szerint a magam számára egyszerűsített képlet szerint a rendszerszerű nyelvi rétegeknek vannak olyan fajtái, amelyek önálló nyelvi rendszerként működnek. Ezekben a nyelv minden szintje (önálló szó- és kifejezéskészlet, önálló grammatika hangtani, morfológiai stb. rendszerrel) megtalálható. Ilyenek például az egyes nyelvjárások és a köz- és irodalmi nyelvként emlegetett sztenderd. Az önálló rendszerekkel szemben, ezek mellett léteznek a kiegészítő nyelvváltozatok vagy más szakszóval csoportnyelvek, szociolektusok. Ezek a vitatott státusú nyelvváltozatok a szakirodalom vélekedése szerint leginkább lexikális téren tekinthetők önálló rendszernek, használatuk során egyébként a beszélő alapnyelvváltozatához, bázisnyelvéhez kapcsolódva működnek.

A csoportnyelveknek két fő típusát különböztethetjük meg: a szaknyelveket és a szlengeket. Szaknyelven Hajdú Mihály meghatározása alapján (2) a foglalkozáshoz, hobbihoz kötődő, a közös tevékenység fogalmait, cselekvéseit megnevező csoportnyelvet értem, melynek műszavai a szakma számára színezéstől, mellékértelemtől mentesen, ideális esetben egyértelműen jelölik az ember külső és belső világának valamely valóságmetszetét (Dániel: Nyr. 106: 340). A szaknyelv azokat a fogalmakat nevezi meg, amelyek a szakma gyakorlásában szükségesek, de a bázisnyelvben nincsenek meg vagy fogalmi tartalmuk nem elég pontos.

A szleng az a szociolektus, illetve nyelvhasználati forma (beszédstílus), amit — Antti Penttinennel szólva — „mindenki ismer, de senki sem tud meghatározni” (Sotilasslangin sanakirja. Porvoo–Helsinki–Juva, 1984. 10). Néhány jellemző vonása alapján azt mondhatjuk definícióként, hogy szleng alatt értjük „azokat a többnyire kérészéletű új szavakat vagy régi szavaknak azokat az új jelentésváltozatait, melyeket a hét­köznapi élőbeszéd a tréfás hangulat keltése vagy a kifejezés színességének fokozása vagy az újszerűvel való játék öröme vagy a nyomaték kedvéért használ” (Országh: SzótTan. 361). Mindenképpen megemlítendő, hogy a szleng — szemben sokak vélekedésével — nem a modern kor nagyvárosi népnyelve: a szleng nyelvi univerzálé, minden nyelvben és a nyelveknek minden korszakában megtalálható. Létrejöttének egyik alapvető, talán legfontosabb feltétele egy olyan beszélőközösség, amelynek tagjai napi intenzív beszédkapcsolatban állnak egymással. Ha ez az intenzív beszédkapcsolat megvan, akkor a nyelvben feltűnnek a szlengjelenségek. Minél intenzívebb a beszélőközösség tagjainak (beszéd)­kapcsolata, annál gyakoribbak a szlengjelenségek a beszédben.

A szleng keletkezésének szociálpszichológiai, pszicholingvisztikai okaiból következik, hogy szleng a szaknyelvvel szemben — amit a köznyelv és/vagy a nyelvjárások szókincsének kiegészítéseként lehet felfogni — nem megnevez, hanem újranevez, azaz a már elnevezett dolgokat újabb és újabb nevekkel látja el. Ennek magyarázatát leginkább a szleng érzelmi telítettségében találjuk meg. A szlengszavak jelentésszerkezetében az érzelmi töltés miatt a denotatív jelentés mellett mindig rendkívül erős konnotációt is találunk. Jól bizonyítja ezt az, hogy a szlengszavaknak a sztenderdben vagy a nyelvjárásokban, illetőleg a szaknyelvekben érzelmileg, hangulatilag semleges megfelelőjük van (Lizanec–Horváth–Tokár, Bevezetés a nyelvtudományba. Kijev, 1986. 44).

A szavak „energiájának feltranszformálása” (vö. Hankiss, Az irodalmi kifejezésformák lélektana. Bp., 1970. 118–20), az erős érzelmi töltés miatt a szlengben a nyelvleírás szempontjá­ból stilisztikai minősítésekkel jellemezhető (durva, pejoratív, megvető, lenéző, ironikus, gúnyos, tréfás, bizalmas, kedveskedő stb.) kifejezések jönnek létre.

A szleng szóalkotásában a jelentésbeli, elsősorban metaforikus, metonimikus szóalkotás játszik nagy szerepet. Még az alaki szóalkotásmódok esetében is megfigyelhető a képzettársítások gyakorisága. A szleng tekintélyes peremszókincsét a viszonylag nagy változékonyság és a szinonimabőség jellemzi.

Ugyanezeket az okokat és jelenségeket sorolja fel a szakirodalom az eddig vizsgált csoportnévtípusok keletkezésének magyarázataiban is. J. Soltész Katalin például ezt írja: „Az önálló ragadványnév rendszerint érzelmi jellegű, többnyire tréfás, nemritkán gúnyos. (…) a diáknevekre a motiváció gazdagságán és ötletességén kívül a játékos asszociáció és a névfacsarás is jellemző. (…) A diákkori ragadványnevek (…) gyakran módosulnak, cserélődnek (…). A név érzelmi jellege és játékossága tehát bizonyos mértékben háttérbe szorítja az azonosító funkciót” (i. m. 63). J. Soltész megállapításaihoz még hozzátehetjük a névmennyiségi mutatók adatait is: szemben a hagyományos falusi ragadványnevekkel, melyekből egy személy általában egyet, nagyon ritkán kettőt, hármat visel, a csoportnevek esetében nem ritka, hogy egy embernek — megfelelve a szleng szinonimabőségének — négy-öt, sőt nyolc-tíz ragadványneve legyen. Ha ezeket a megfigyeléseket összevetjük a szleng tulajdonságaival, vitathatatlan nyelvi azonosságot ismerhetünk fel. Nem elhanyagolható a csoportnevek nyelvi összetartozásának bizonyításában az sem, hogy J. Soltész Katalin szerkezeti és funkcionális szempontok alapján, azaz nyelvi oldalról közelítve, szintén önálló típusként határozza meg a csoportneveket.

Nagyon fontos J. Soltész Katalin megfigyelései közül az is, hogy nemcsak diákok, fiatalok viselhetnek ilyen típusú nevet, hanem a felnőttek is, legyenek akár egy hagyományos falusi közösség vagy egy gyári kollektíva tagjai. Ezek a nevek is a szlenghez kapcsolhatók: egyik esetben egy falu nyelvjárásának területi szlengjéhez, a másik esetben pedig egy munkahelyi szlenghez.

Felvetődik a kérdés, hogy ha J. Soltész Katalin helyesen tipologizálta a szlengbeli ragadványneveket — még ha más úton jutott is el ugyanerre az eredményre —, szükség van‑e az általa használt önálló ragadványnév szakszónak a csoportnév-vel való felcserélésére.

Én magam hajlok arra, hogy nincsen, hiszen az önálló ragadványnév-vel szemben a csoportnév nem közkeletű a szakirodalomban, ráadásul a csoport- előtag némiképpen félrevezető is. A csoportnév szót 1966-ban B. Gergely Piroska használta először (és tudtommal utoljára) a magyar névtani szakirodalomban, a következőket jegyezve meg róla: „A csoportnevek vizsgálata egyike azoknak az új kutatási területeknek, amelyek felé a személynévkutatók figyelme újabban fordul. A VI. és VII. nemzetközi névtudományi kongresszuson többen is foglalkoztak a különböző emberi csoportosulásokhoz: klubokhoz, egyesületekhez, katonai alakulatokhoz stb. tartozók elnevezéseivel” (NyIrK. 10: 388).

Én előadásom címéül — hangsúlyozni akarván az eltérő megközelítést — a csoportnevek terminust választottam, de nem feltétlenül tartom ezt a szakszót a legmegfelelőbbnek a fogalom kifejezésére. A csoportnév kifejezés egyrészt azt sugallhatja, hogy a csoportnyelvek neveiről van szó. Mivel azonban a csoportnyelv tágabb fogalom a szlengnél, és az önálló ragadványnevek használata a csoportnyelvek közül csak a szlengre jellemző, nem biztos, hogy szerencsés ez a terminus.

Másfelől a csoportnév szó afféle félrevezető jelentést is hordozhat, hogy egy csoport, azaz több ember összefoglaló nevéről van szó. Ebben a jelentésben egy hasonló kifejezést Kisvárdai Károlytól ismerünk. Ő csoportragadványnevek-nek nevezte az osztályon belüli összetartozó kollektívák elnevezését (Nyr. 98: 279).

Végül is akár a csoportnév, akár az önálló ragadványnév szakszót használjuk ennek a névtípusnak a jelölésére, számolnunk kell azzal, hogy altípusainak megnevezése (diáknév, katonai ragadványnév stb.) a későbbiekben is háttérbe fogja szorítani az összefoglaló nevet. Ezt talán nem is kell bajnak tekintenünk, hiszen ha tisztáztuk az egyes csoportnévfajtáknak a bázisnyelvhez, a szlenghez való viszonyát, akkor a feldolgozás során a szakszó sugallta definíció nem viszi félre a kutatást.

A csoportnevek egyébként a szlenghez hasonló erős tagolódást mutatnak, az egyes altípusai pedig a szleng egy-egy fajtájának felelnek meg.

A szlengnek három fő típusát lehet elkülöníteni. Egyrészt beszélhetünk a közszlengről, ami a nyelvet beszélők számára általánosan ismert dolgokat, fogalmakat megnevező országszerte elterjedt szlengjelenségek összefoglaló neve. Ez a típus az egyes csoportok szlengjében egyéb szlengfajták szavaival keverve jelenik meg. Mivel ez a típus nem kötődik társadalmi kiscsoportokhoz, ragadványneveket nem nagyon társíthatunk hozzá. Talán az egymástól teljesen független közösségekben előforduló azonos csoportneveket sorolhatjuk ide. Ilyenek például a testalkatra, testrészre utaló nevek közül a Dagi, Coli, Törpe, Kopasz, amelyek nagyon sok helyen megtalálhatók.

A szleng másik nagy fajtáját a területi szlengek képezik. Ezeknek érvényessége területileg korlátozott, a gyakran egy-egy helyi nyelvjárás szókin­csének tekintik őket (vö. a magyar dialektológiában „tréfaszók”-ként számon tartott kifejezésekkel). A nyelvjárási bázisnyelvű (általában falusi) közösségek önálló ragadványneveit sorolhatjuk ehhez a szlengtípushoz.

A harmadik — és a csoportnevek szempontjából legfontosabb — fajtája a szlengnek a szakszlengeké. Ezek foglalkozás, hobbi, érdek­lődés alapján tömörülő csoportokban alakulnak ki, és nagyon gyakran az adott szakma szaknyelvéhez is kapcsolódnak. (3) Mivel a társadalmi kiscsoportok valamilyen szakmai azonosság alapján szerveződnek, természetes, hogy a csoportnevek — melyek létrejöttének egyik fontos feltétele egy működő kiscsoport (4) — szinte kivétel nélkül a szakszlengekhez kacsolódnak. A szakszlengeknek nagyon sok fajtája van, legismertebb a tolvajnyelv, a diáknyelv és a katonai szleng.

A csoportnevek közül is inkább csak a jól ismert szakszlengtípusok ragadványneveiről vannak adataink. Ezeknek a csoportnévtípusoknak és kutatásuknak az áttekintésére most nincs módom, az iskolai, a katonai ragadványnevekről, a sportolók és a bűnözők ragadványneveiről Mizser Lajos rövid összefoglalásában olvashatunk (A ragadványnevek típusai az újabb kutatások tükrében: Irodalom és Nyelvtudomány. Nyíregyháza, 1987. 142–3).

Mivel egy újabb előadás témája lehetne a szleng egy-egy típusának és a hozzá tartozó csoportnevek kapcsolatának nyelvi szinten való kimutatása, ezt most csak nagyon röviden érintem.

Elsősorban a szóalkotásmódok, a „felhasznált” szlengszavak és a nevek stilisztikai sajátosságai utalnak a csoportnevek és a szleng kapcsolatára, s egyben ezek a vonások mutatják eltérésüket a „hagyományos” ragadványnevektől. Bachát László például jó érzékkel, bár nem egészen pontosan ezt írja a csoportnevek keletkezésének motivációjáról és szóalkotásmódjáról: „A diákság körében ritkán hozott létre a megkülönböztetés szükségessége ragadványnevet, inkább a csúfolódó és bókoló hajlam. A névadási indítékok ugyanazok az iskolában is, mint a faluban, az egyes csoportok megterhelése azonban más és más. Falun szívesen neveznek meg valamilyen tulajdonságot melléknévvel, a diákság inkább főnevet használ, olyan dolog, tárgy, élőlény vagy személy nevét, amely hasonló tulajdonsággal rendelkezik. Például Bodrogolasziban egy Pásztor nevű ember a fatelepen lakik, a Telepi nevet viseli, a leánya azonban az iskolában a Forgács nevet kapta” (MNyTK. 170. sz. 134).

A szlenget és a csoportneveket összevetve nem nehéz az azonosságok kimutatása. A Fridzsider nevet például ugyanolyan jellegű asszociációsor, összetett jelentésváltozás hozta létre, mint a katonai szleng golyóstoll ’törzsfőnök’ vagy fácános ’fogda’ jelentésű szavait. (5)

A sort folytathatnánk további példákkal, amelyek erősítenék vagy gyengítenék az előadásomban elmondottakat. Az viszont biztosnak látszik, hogy a csoportnevek státusának végleges tisztázásához, a magyar névrendszerben való elhelyezéséhez olyan további, az alkalmi megfigyeléseken túli módszeres vizsgálatok szükségesek, amelyek nemcsak a névhasználó közösség fajtája, valamint a gyűjtők és az adatközlők nyelvérzéke alapján ítélik meg ezeket a ragadványneveket, hanem objektív nyelvi tények segítségével is.

 

Jegyzetek:

(1) A hivatkozott mű A régi Budapest a fattyúnyelvben címen 1996-ban jelent meg.

(2) „Kétségtelen, hogy a szaknyelv jó összefoglaló neve azoknak a csoportnyelveknek, amelyek foglalkozásokhoz kötődnek, illetőleg egyik meghatározójuk a szakmai azonosság. A diák, katonai, vadász, horgász, futball, kártya, tánc, tánczene vagy más iránt érdeklődő, rajongó csoport nyelve már nehezebben foglalható össze ugyanezzel a műszóval. Végeredményben azonban minden terminus technicus konvenció kérdése, s nyugodtan nevezhetjük a foglalkozási, foglalatossági, valami iránt vonzódási stb. alapon elkülönülő, helyesebben tömörülő csoportok nyelvét szaknyelvnek” (Hajdú, A csoportnyelvekről 18–9).

(3) A szleng tagolódásáról részletesebben: Kis, KatSzl. 10–11; vö. Karttunen, Nykyslangin sanakirja. Porvoo–Helsinki–Juva, 1979. 8.

(4) Más vonatkozásban ugyanezt mondja Kálmán Béla is: „Gyárban, munkahelyen, hivatalban, katonaságnál szintén kialakulhatnak ragadványnevek, de ezek általában egyéniek, a családig nem érnek el, és így természetesen nem is öröklődnek, sőt még az esetleges új munkahelyig sem jutnak” (NV⁴. 96–7). Vö. még J. Soltésznál: „A diákkori ragadványnevek csak ritkán élik túl az iskolai éveket” (i. m. 63).

(5) A Fridzsider nevet kellemetlen szájszagáról kapta viselője: lehelet ® Lehel hűtőszekrény ® frizsider ~ fridzsider. A golyóstoll asszociációsora: törzsfőnök ’katonai beosztás’ ® ’indián főnök’ ® ismert indián névtípus: Fehér Toll ® golyóstoll (+ golyós ’bolond’); a fácános-é: a fogdában foglyok tartózkodnak ® fogoly ’szabadságától megfosztott személy’ ® ’fácánnal rokon madár’.