Részletek a Nyelvész (nyelvészeti vitafórum) „Megbukott a finnugor elmélet... ???” topicjában zajlott nyelvészek közötti vitából
FEHÉR KRISZTINA néhány megjegyzése:

Úgy gondolom, abban egyetértés van köztünk, hogy a nyelvnek minden egyes darabkája ugyanúgy része a nyelvnek, nincsenek fontosabb és kevésbé fontosabb elemeik. Ebből adódóan viszont az a modell, ami a nyelvnek nem minden egyes jelenségét tudja a rendszerhez szervesen hozzátartozóként, abból egyenesen következőként feltüntetni, ab ovo nem lehet megfelelő.

Érdemes lenne újra kézbe venni Humboldtot, aki lényegében épp arról ír, hogy épp a partikulárisnak látszó dolgokra érdemes koncentrálnunk, ugyanis csak akkor ragadtuk meg a nyelv lényegét, ha ezeket is a nyelvi organizmus természetes összetevőjeként tudjuk kezelni. Mindaddig míg a különösnek tűnő jelenségeket nem vagyunk képesek beilleszteni a rendszer egészébe, és továbbra is „partikulárisként” kezeljük, nem találtuk meg a nyelvi organizmus folyamatait működtető tényleges elveket.
Noha manapság nem „divatos” Humboldt romantikus-liberális gondolatait olvasgatni, jó lenne ezeket mégis feleleveníteni a nyelvészetben. Ezt már csak az is mutatja, hogy ha bármilyen kurrens tudományelméleti-tudományfilozófiai munkát fellapozunk, — meglepő vagy nem meglepő, de — lényegében ugyanezeket találjuk meg mint a tudományos modellek kritériumait(!).

Napjaink tudományelméletében evidencia, hogy a modellek alapvető követelménye a minden egyes elemre és jelenségre kiterjedő precizitás, ami (dinamikus rendszerek modellálása esetén, mint a nyelv is) a folyamatadekvátsággal függ össze, ti. annak révén érhető el. (Abban úgy hiszem, nem vitatkozunk, hogy a nyelv dinamikus: igen meglepődnék, ha ezt éppen a történeti-összehasonlító nyelvészetet művelő finnugristák vitatnák.)
A tudományos modellnek tehát változó rendszernél (így a nyelv kapcsán is) nem pusztán az a feladata, hogy az inputoktól (valamilyen módon) eljusson a megfelelő outputokig (itt: az egyes protonyelvi alakoktól a későbbi formákig, ahol — a rekonstrukció miatt — inkább ez utóbbiak minősülnek inputnak), hanem hogy a folyamatot magát lényegi módon és a valóságnak megfelelően jelenítse meg.
Mindezt pedig nem egyszerűen holmi „hiúsági” okokból kell megtennie, hanem azért, mert ha a modell nem folyamatadekvát, egész egyszerűen anomáliák (kezelhetetlen jelenségek) tűnnek fel benne. Ez nem meglepő, hisz a változó rendszereknél mindig szükségszerűen a rendszer működési elvéből következnek az egyes formák, nem pedig függetlenül attól.

Hogy a családfamodell nem ilyen (azaz: nem folyamatadekvát) persze nem pusztán az izoglosszák anomáliája jelzi: elég rápillantani a modellt megjelenítő vizuális ábrára. Semmi mozgás, állóképet látunk. Márpedig egy dinamikus rendszer modellje maga is csak dinamikus lehet. Az ábrán az alapnyelvek a semmiből tűnnek fel, eleve készen adva vannak, nem látszik, hogy ezek is kialakultak valamilyen (kulturális-evolúciós folyamat eredményeként), a származéknyelvekről pedig úgy tűnik, mintha ezeknek csak alapnyelvi elemeik és jelenségeik lennének, más nyelvekkel véletlenül se kerültek kapcsolatba, ezek nem is hatottak rájuk, és persze mind a protonyelvek, mind pedig az utódnyelvek teljesen homogének.
A családfamodell oly módon egyszerűsít, hogy a lényeg sikkad el: a dinamikus (folyton változó) nyelv statikus nyelvállapotból ugrásszerűen (és nem valamilyen graduális folyamat révén) alakul egy másik, ugyancsak statikus nyelvállapotba. Nem véletlen, hogy anomáliák vannak a rendszerben.

Mindez persze nemcsak a családfamodellre jellemző (bár kétségtelen, hogy a 19. század közepén-végén feltűnő történeti-összehasonlító nyelvészetnél jelenik meg először), hanem a 20. század kanonizált nyelvészetére általában. A modell (és a 20. századi lingvisztika) problémája valójában következmény, ami a modell hátterében álló abszolút és homogén nyelv fogalmából adódik.

Ahhoz, hogy bármelyik nyelvi jelenséget adekvát módon modellezzünk, mindenekelőtt tudatossá (és axiómává) kellene tenni azt, ami utoljára Humboldt nyelvészetében látszott természetesnek: a nyelv egy folyton változó, relatív, heterogén rendszer. Ebből adódóan csak története (genezise) van, mégpedig olyan története, ami a kontextusába (a beszélők és körülményeik) van ágyazva, ebből adódik változatossága és relativitása.

A nyelvnek ilyen értelemben felfogott története pedig kétféle van: filogenezise és ontogenezise van. Előbbi egy a csoport szintjén értelmezett nyelv (ami tulajdonképpen egy metaforikus hálóként fogható fel: az egymással igen gyakran érintkező, együtt élő emberek között igen szoros kapcsolatok lesznek, míg másoknál lazábbak, a heterogeneitás is a kapcsolaterősségeknek megfelelően jelenik meg, és egy-egy eltérés a hálón fokozatos, átmeneti sávval rendelkező változásként detektálható). Minden egyénnek a közösségében jellemző nyelvi minták mentén kezd el rögzülni anyanyelve, majd a későbbiekben is a társas tapasztalatok révén szerveződik tovább: ez az egyén szintjén értelmezett nyelv ontogenezise (ami már legalább annyira empirikus, mint metaforikus, hisz az agyban biológiai-kognitív struktúrák révén van jelen).

E kétszintű (és a klasszikus nyelvészet nyelvképétől radikálisan eltérő) nyelvfogalom bemutatására engedtessék meg itt nekem egy rövidke „játék”.
Ha a nyelv dinamikus rendszer, akkor természetszerűleg adódik, hogy evolúcióelmélet fogalom- és érvelésrendszerét használva mutassuk be. Innen a „játék” ötlete: az alábbiakban Kampis György „A tudás folytonossága a paradigmák rendszerében” című tanulmányának a fajfogalom értelmezésével foglalkozó részét idézem úgy, hogy a faj szó után zárójelben mindig nyelv-et írok...Az így kapott szöveg a lehető legtalálóbban mondja el azt, amit az így kezelt nyelvfogalommal kapcsolatban lényegesnek tartok:

„Az evolúció darwini elmélete sokak szerint a modern tudományos gondolkodás legbefolyásosabb eszméje. Az evolúciós szemlélet [nyelvészeti megfelelőjének] lényege azonban nem magának az evolúciónak [a nyelv evolúciójának] a feltételezésével kapcsolatos, és nem is azzal az evolúciós mechanizmussal, amit természetes kiválasztásnak [új nyelvek keletkezésének, illetve eltűnésének] neveznek. Legfontosabb eleme az a mód, ahogyan Darwin [és nyomában az evolúciós nyelvészet] a fajok [a nyelvek] sokféleségével bánik, a fajok [a nyelvek] változatosságát és változását egymással összekapcsolja, s ezen keresztül összefüggést teremt a fajok [a nyelvek] és egyéb rendszertani egységek [például dialektusok, csoportnyelvek], valamint az azokat alkotó egyedek [az azokat képviselő egyéni nyelvek] között. Módszere példát nyújt arra, hogyan lehet inhomogén, időben is változó rendszerekről kategóriáktól mentesen gondolkodni.

A természeti fajták legnyilvánvalóbb példáit a biológiai fajok nyújtják. Miközben nem egészen világos, hogy végülis van-e különbség az asztal és a szék között, és bonyolult a helyzet a kémiai elemek identitása körül, addig nem kell különös éleslátás annak a felismeréséhez, hogy minden macska macska és minden kutya kutya, sőt az is biztos, hogy az egyikből sohasem lesz a másik. A hibridizáció rejtélyes eseteit félretéve, ez a tapasztalat által sokszorosan igazolt elv egyszerre szolgáltatta az alapját a természeti fajták esszencialista felfogásának és a fixizmus tanításának [a nyelvészetben a kategorikus, homogén nyelvkép kialakításának]. [...]

Könnyű belátni, hogy a fajok [illetve ezzel tkp. analóg módon a nyelvek] természeti fajtákként való felfogása kizárja az evolúció [így a nyelvi változás] lehetőségét. A fajok [a nyelvek] átalakulásához, ha a fajok [a nyelvek] természeti fajták, arra volna szükség, hogy egy faj [egy nyelv] egyik egyedének [egyik beszélőjének] az utóda egy másik faj egyede [nyelv beszélője] legyen, vagy hogy egy utód egyszerre mindkét fajba tartozzon [mindkét nyelv beszélője legyen]. Egyik lehetőség sem tűnik [ebből a kategorikus-taxonomikus nézőpontból] fogalmilag elképzelhetőnek (lásd [...] az átfedésmentesség "modern" elvét). A Darwin előtti kor evolúciós próbálkozásai [és az evolúciós nyelvészet előtti lingvisztikai elképzelések] ennek a dilemmának [a nyelvészetben konrétan az ebből adódó családfamodellnek] a foglyai.
[...]

Darwin [és tegyük hozzá: a nyelvészetben többek között Schuchardt] egy ettől radikálisan eltérő felfogást dolgozott ki[, az evolúciós nyelvészet ezt követi]. A fajok [a nyelvek], mint megállapítja, térben és időben változékonyak. Távolabb utazva, a fajok [a nyelvek] rendre kicserélődnek, de közöttük fokozatos [Schuchardtnál: szivárványszerű] átmenet észlelhető, a közbülső változatok finom, besorolhatatlan, megszámlálhatatlan fokozatain keresztül. Ezért Darwin [a nyelvészetben pedig például Schuchardt és még sokan mások] gondolkodásában a fajok [a nyelvek] helyét a [nyelv]változatok veszik át. A darwini [evolutív nyelvészeti] felfogásban a faj [a nyelv] nem egyéb, mint változatainak összessége. A faj [a nyelv] mint önállóan létező kategória helyett az egyedi változatok, illetve az egymásra közelien hasonlító változatok egyes csoportjai, például a jól elkülöníthető változatok lesznek fontosabbak. Ez a felfogás radikálisan anti-esszencialista és enyhén nominalista. A darwini fajfelfogás [és az ehhez igazodó evolutív nyelvfelfogás] ugyanis teljesen feladja annak a lehetőségét, hogy egy fajt [egy nyelvet] valamilyen tulajdonságai segítségével jellemezzen. Ezen a módon leszármazási kapcsolatot tud teremteni a fajok [a nyelvek] között, teljesen kikerülve azt a kérdést, lehetséges-e, hogy az egyik fajba [nyelvbe] tartozó egyednek [egyéni nyelvnek] másik fajba [nyelvbe] tartozó egyed [egyéni nyelv] legyen az utóda. A fajt [a nyelvet] nem diszkrét határokkal rendelkező entitásnak tekinti, hanem csupán olyan kényelmi megnevezésnek, ami lehetővé teszi, hogy segítségével az egyedek [az egyéni nyelvek] nagy csoportjai között fennálló feltűnő különbségeket azonosítsuk, ha vannak ilyenek. Ez megengedi egy tetszőleges szélességű, homályos közbülső zóna létezését, itt olyan változatokat találunk, melyek a fajok [a nyelvek] adott rendszere mellett az egyik fajba [nyelvbe] még nem, a másikba már nem, pontosabban "nem szívesen" tartoznak, nem jól illeszkednek.
Lehet, hogy sokak számára nyugtalanító, de ez a felfogás egyáltalán nem igyekszik megmondani, hogy hol van egy faj [nyelv] határa "valójában". Nemhogy nem keresi a "valódi" meghatározást, épp megfordítva, azt is elutasítja, hogy a fajokat [a nyelveket] bizonyos tipikusnak tekintett egyedeik vagy prototípusaik segítségével, mintegy valamilyen középpontból kiindulva határozza meg. Hogy melyek egy faj [egy nyelv] "jellemző" egyedei, az a darwini [evolutív nyelvészeti] felfogásban attól függ, hogy az egyes egyedekre [egyéni nyelvekre] közelien hasonlító változatok mennyire számosak. A fajok [a nyelvek] változatai ugyanis nem egyenletesen helyezkednek el valamilyen hasonlósági skálán, hanem (ráadásul időben is változó módon) csoportosulásokat alkotnak. A darwini [evolutív nyelvészeti] fajfogalom [nyelvfogalom] enyhén nominalista, mert az egyedi változattal szemben tagadja a faj [a nyelv] valóságosságát, de csak korlátoltan az, mert a fajok [a nyelvek] meghatározását mégis valóságos dolgokhoz, az evolúciós folyamatokhoz kapcsolja. A fajok [a nyelvek] elkülönülése dinamikus folyamat, amely nem az egyes fajokhoz [nyelvekhez] tartozó (és más fajokban [nyelvekben] meg nem lévő) tulajdonságok alapján, hanem a köztes formák kipusztulása, vagy az egymástól távoli változatok számának felnövekedése révén választ szét változatot és változatot. A faj [a nyelv] tehát relatív mivolta és nominalista elvi meghatározása ellenére a darwini [evolutív nyelvészeti] felfogásban mégis konkrét, valóságos dolog: összetartozó, rendszerint együtt is élő, egymással szaporodási [interakciós] közösséget alkotó élőlények [egyéni nyelvek] csoportja. A csoport azonban nem állandó. Határa mozog, lüktet, kiterjed és összehúzódik; a csoportok felemelkednek és lesüllyednek, egyesülnek és szétválnak, megjelennek és eltűnnek; vannak és nincsenek.”

Ezek után talán nem meglepő, ha úgy gondolom: a családfamodell a lehető legrosszabb választás a nyelvek filogenezisének bemutatására, rosszabb mindegyik más, a nyelvészet történetében fellelhető egyéb, régebbi metaforánál (amiről nálunk jellemző szinte csak Róna-Tas munkájában lehet olvasni), így a szivárványnál, a földgömbnél, a hullámnál, a tömbnél, a folyamnál és az újabb (Szilágyi N.-nél feltűnő) gyökérnél.
Ez utóbbiak között is van persze kevésbé és jobban találó, a folyamatadekvátság kritériumainak ezek közül leginkább megfelelő azonban kétségkívül a Pisani-féle folyamelmélet...

 

Természetesen minden modell egyszerűsítés. A nyelv filogenezisének modelljétől éppen ezért én sem azt vártam (és várom) el, hogy minden egyes elemet feltüntessünk benne, hanem azt, hogy — az elem- és jelenségszámot illető egyszerűsítés mellett — a modell szerveződésének elve feleljen meg a valós nyelvi folyamatoknak. (Azaz: a modell ne tartalmazzon minden elemet, de olyan legyen az „arculata”, hogy ahhoz a nyelv filogenezisének bármely részlete változtatás és kiegészítés nélkül illeszthető legyen, vagyis az a rendszerhez természetes módon tartozóként, abból egyenesen következőként tűnjön fel.)
Mindenképpen tartom magam ahhoz, hogy az a lingvisztikai teória, amihez nem illeszthető valamennyi nyelvi jelenség, nem lehet jó (adekvát) modellje a nyelvnek (jelen esetben: a nyelv ontogenezisének). Ha a nyelv inherens tulajdonsága, hogy változó, változatos és relatív, akkor ennek a modell felépítésében is mindenképpen tükröződnie kell, máskülönben anomáliák jelennek meg a rendszerben — mégpedig szükségszerűen. Dinamikus rendszernél ugyanis az egyes formák mindig a struktúra működési elvéből következnek, nem pedig függetlenül attól.
Mindezeket figyelembe véve nem tudok egyetérteni azon kijelentéssel, hogy ha a partikulárist (jegyzem meg: pontosabban annak látszót) is beillesztjük a rendszerbe, akkor „hozzá se fogjunk a történeti nyelvészethez, mert az adathiány miatt sok minden ki fog lógni”. A „partikulárisnak tűnő” jelenségek illesztése nem elsősorban adattöbbletet jelent, hanem folyamatadekvátságot. (Az ugyan kétségtelen, hogy ez szigorúbb és nehezebben teljesíthető kritérium a klasszikus nyelvtörténetben alkalmazott metodológiai elveknél: abból adódóan, hogy a jelenségeket a nyelvi rendszer egészének, sőt a beszélőközösség körülményeinek tágabb kontextusába helyezve közelítjük meg, komplexebb látásmódra van szükség.
Amikor tehát Humboldt arról ír, hogy a partikulárisnak látszó jelenségek vizsgálata azért fontos, mert mindaddig nem találtuk meg a nyelvi organizmust működtető elveket, míg ezeket a jelenségeket nem tudjuk a rendszerhez szervesen hozzátartozóként (azaz: immár nem „különösként”) kezelni, lényegében épp a fenti elveket hangoztatja, még akkor is, ha ezt kissé naivan, 19. századi módon teszi.
Tényleg jó lenne (újra) kézbe venni Humboldtot.

A családfamodellről azt írtam, hogy abban „a dinamikusan (folyton változó) nyelv statikus nyelvállapotból ugrásszerűen (és nem valamilyen graduális folyamat révén) alakul egy másik, ugyancsak statikus nyelvállapotba”. Az az érvelés, hogy „Elvben egy rendesen megrajzolt családfán egy sorban [...] az egy korszakra jellemző nyelvállapotok vannak”, nyilvánvalóan téves, ugyanis egy valódi dinamikus rendszer folyton változó, amiben „nyelvállapotok” per definitionem nincsenek. Az ókori klasszikust, Hérakleitoszt parafrazálva tulajdonképpen azt mondhatjuk: „Kétszer nem léphetsz ugyanabba a [nyelv]folyóba”. A nyelv panta rhei elven működő rendszer.

A Pisani-féle folyammodell már csak ezért is magától kínálkozik a nyelv filogenezisének modellezésére. A folyók dinamikusak, folyton mozgásban vannak, különböző természeti (kontextuális) tényezők hatására szétágazhatnak, találkozhatnak, egyesülhetnek, ennek során természetes mixtúrákat hozva létre. Ráadásul nem a „semmiből” tűnnek fel, és nem „nyomtalanul” tűnnek el (mint a családfamodellen az alap- és származéknyelvek), hanem erednek valahonnan (van forrásuk), megszűnnek valahol (torkolatuk van) és ezeket különböző graduális morfológiai (környezeti) folyamatok eredményezik.
Egy ilyen nyelvi filogenezis-modellben a kontextuális beágyazottságból adódó relativitás, változás és változatosság valóban természetes és a rendszerhez eleve és szervesen hozzátartozó jelenségként tűnik fel, míg a családfamodellben nem.
Vegyük észre: a családfa- és a folyammodell nem pusztán nevében különbözik, hanem már szemléleti kiindulópontjában, azaz axiómáiban, így nem „házasítható össze”. A két elképzelés radikális különbözőségét nem nehéz belátni, elég, ha ez ügyben a nyelv nem-privát koncepciójának „kitalálójához”, a kései Wittgensteinhez, konkrétan annak rokonságfogalmához fordulunk.
Ez a rokonságfelfogás affinitás jellegű, azaz a rokonság ún. családi hasonlóság, aminek jegyei nem konjunktívak (rokonok vagyunk, ha ez és ez és ez a tulajdonságunk közös), hanem diszjunktívak (rokonok vagyunk, ha ez vagy ez vagy ez a vonásunk megvan).
Érdemes itt egyébként megint csak Humboldthoz nyúlni, aki 19. századi módon ugyan, de a nyelveket egészen így kezeli, amikor „arcvonásokhoz” hasonlítja őket:

„A nyelvek jellegzetes formája legkisebb elemeinek mindegyikéhez tapad; valamennyit meghatározza, bármennyire is észrevehetetlen ez esetenként. Ellenben alig lehetséges olyan pontokat találnunk, melyekről, ha egyenként tekintjük őket, azt állíthatnók, hogy döntő módon tapadnának hozzá. Ezért, ha áttekintettünk egy adott nyelvet, sok mindent találunk, amit formájának lényegi károsodása nélkül másképp is gondolhatnánk, és hogy tisztán és elkülönítve pillanthassuk meg a formát, megint az összbenyomásra szorulunk. Itt azonban tüstént az ellenkezőjét tapasztaljuk. Világosan szembetűnik a leghatározottabb individualitás, nem térhet ki előle az érzés. A nyelveket ezen a téren még a legtalálóbban az emberi arcvonásokkal hasonlíthatjuk össze. Az egyéniség tagadhatatlanul jelen van, hasonlóságokat ismerünk fel, de a részek semmiféle mérése és semmiféle leírása sem külön-külön, sem összefüggésükben nem kapcsolhatja össze a szóban forgó sajátosságot egyetlen fogalomba. A sajátosság az egészen és megint csak az egyéni felfogáson alapul, ezért bizonyos, hogy minden arc minden szemlélő számára másmilyennek tűnik fel”.

Mindebből adódóan ebben a (humboldti-wittgensteini) rokonságértelmezésben lételméleti értelemben nem tehető különbség a klasszikus módon felfogott „nyelvrokonság” és a „nyelvi érintkezés” között (az ómagyarnak finnugor, török és szláv gyökerei egyaránt vannak, bár e gyökerek eltérő szálvastagságúak). A folyammodell ezt a rokonságfelfogást jeleníti meg, a családfa pedig egy ettől radikálisan eltérőt. A két modell közti különbség tehát nem pusztán terminológiai: a háttérben álló nyelvfogalom különbözik, mégpedig alapjaiban.
A Kampis-átirattal egyébként erre a nyelvképbeli eltérésre kívántam — többek között — rámutatni.

A biológiai törzsfák használata ma valóban mainstreamnek tűnik a biológiában. Mivel nem vagyok biológus (és polihisztorként sem szeretnék tetszelegni), ennek a biológiai modellezésben való használatát nem kívánom megítélni, a nyelvészeti alkalmazásáról azonban talán van némi alapom nyilatkozni (és ezzel kapcsolatban néhány biológiai vonatkozású sejtésemet is megfogalmazni).
Meglátásom szerint az idézet-átiratban bemutatott faj–nyelv analógia a legteljesebb mértékben tartható, a két fogalom értelmezésének szemléleti háttere megegyezik, a különbözőség abból adódhat, hogy a fajok és nyelvek esetében a hibridizáció foka eltérő. Míg a nyelvek keveredéséhez elegendő az emberi interakció, a fajoknál nem elég az „együttélés”, az egyes egyedeknek szaporodási közösséget is kell alkotniuk egymással. Ebből következhet, hogy a biológiában lényegesen kevesebb anomáliát okozhat a fastruktúra használata, mint a nyelvészetben.
A leszármazási fákkal kapcsolatos anomáliák ugyanakkor a biológiában is megfigyelhetők: a géntranszferen és hibridizáción túl például az ún. gyűrűfajok esete. Itt arról van szó, hogy egy faj valamilyen barrier körül gyűrű alakban terjed, az egyes egyedek egymással végig szaporodóképesek, kivéve ott, ahol a gyűrű eleje és vége összeér.
Talán nem véletlen, hogy Kampis egy előadásában éppen a gyűrűfajokból kiindulva ismertette a darwini fajfogalom lényegi vonásait (tkp. azt a gondolatmenetet, ami az általam idézett szövegben is megjelent), majd ennek összegzéseként egy dinamikus hálót (és nem leszármazási fát) vetített ki.