A Csuvik Sámuel Szülészeti Klinika egyik különszobájában két terhes nő feküdt: doktor Nyíregyházy Béláné doktor Plank Karola Kossuth-díjas egyetemi tanár és Kovács Józsefné vállalati kézbesítőnő. A külön elhelyezést az indokolta, hogy a két nőt erősen megviselte a terhesség ideje alatt végzett munka, egyiküket a megfeszített tudományos búvárkodás, másikukat az állandó lépcsőmászás, elváltozások és szövődmények léptek fel náluk, koraszüléstől, sőt a magzat eltorzulásától lehetett tartani.

A szülő nők férje közül Nyíregyházy doktor naponta háromszor bejárt, és tömte pénzzel a személyzetet, Kovács viszont csak akkor jött be, ha összegyűlt egy csomó piszkos inge, ezeket az asszony titokban kimosta, ajándékot egyszer hozott, munkahelyéről, a Tejgyárból lopott néhány csomag érett túrót. Ez a különbség egyáltalán nem érződött a kórházi bánásmódon, az igazgató főorvos éppoly lelkiismeretesen kezelte Nyíregyházynét, mint Kovácsnét a portás.

A két leendő anya hamarosan össze is barátkozott, a hosszú estéken együtt álmodoztak megszülető gyerekükről.

– Ó, én egyáltalán nem félek a szüléstől – mondta doktor Nyíregyházy Béláné doktor Plank Karola –, mi Bélával szigorúan tudományos alapon terveztük meg ezt a gyereket. Minden apró részletet megvitattunk, így például szó volt arról is, hogy a férjem szüli meg, de túl keskeny hozzá a medencecsontja.

– Én pedig azért szülöm meg, mert az uram egy nagy disznó. Egy Lehel téri kofának csapja a szelet – persze a nő tele van pénzzel –, talán ez a gyerek majd odaköti hozzám.

– Nekem fiam lesz, és szeretném, ha volna érzéke a zenéhez. Hegedűművészt nevelnék belőle. Milyen szép lesz, mikor fent a pódiumon a reflektorok fényében Beethoven Hegedűversenyét játssza. Ismeri maga Beethoven Hegedűversenyét?

– Nem, az uram jár versenyekre, de mindig azt a nőt viszi magával. Hála isten az én kislányom sorsa is biztosítva van, Kuszenda elvtársnő megígérte…

– Ki az a Kuszenda elvtársnő?

Kovácsné hitetlenkedve nézett a szomszédnőjére:

– Maga nem ismeri Kuszenda elvtársnőt?

– Nem.

– Hogy lehet az? Ő a személyzetis nálunk meg a szakszervezeti főbizalmi. Azt mondta: nyugodjon meg, Kovács néni, történhet akármi, de egy biztos: tíz év múlva is én leszek a személyzetis ebben a hivatalban, és én a maga lányának mindig adok majd egy gépírónői státust. Milyen gyönyörű dolog lesz, csak ül majd a kislányom, és nem kell lépcsőt másznia.

Mint a szülő nők általában, ők is babonásak voltak, hittek benne, hogy gyerekükre szerencsét hoz, ha a szülés előtti utolsó órákban kívánságaikkal összefüggő tárgyakra „csodálkoznak rá”. Nyíregyházyné egy hegedűt függesztett az ágya fölé, Kovácsné pedig átment az irodába, és az írógépet bámulta.

A vajúdás egyszerre kezdődött a két nőnél. A várt súlyos komplikációk nem maradtak el, a főorvos egyetemi tanárokból álló konzíliumot hívott össze, és a portás is megkérdezte az egyik kertésztől, hogy kell császárt metszeni.

A fájdalmakat Kovácsné hallgatagon tűrte, ez felingerelte a folyton sikoltozó doktor Plank Karolát, ezért a kézbesítőnőt kénytelenek voltak eltávolítani a szobából. Jobb híján a páternoszter egyik fülkéjében ágyaztak meg neki, Kovácsné a földszinten és az utolsó emeleten mindig kiszállt, megvárta, amíg a fülke áthalad a pince, illetve a padlástéren. Orvost vagy ápolót nem adhattak mellé, de meghagyták neki: ha a toló fájások már kétemeletenként jelentkeznek, azonnal nyomja meg a vészcsengőt.

Mivel sok anya vádaskodott, hogy elcserélték a gyerekét, a Csuvik Sámuel-klinikán egy különleges rendszabályt vezettek be: közvetlenül szülés után az anya egy filctollal ráírta a nevét a csecsemő hátára, így elejét vették minden vitának.

Doktor Nyíregyházy Béláné doktor Plank Karola Kossuth-díjas egyetemi tanár is ráírta a nevét újszülöttjére – a túl hosszú név vége, az „egyetemi tanár” épp a gyerek alfelére jutott –, mégsem akart hinni a saját aláírásának, mikor alig egy órával később a kábulatból felocsúdva újra megnézte a gyereket.

Az egyébként jólfejlett, teljesen normális kislány bal keze helyén a csuklóból miniatűr írógép nőtt ki, az eltorzult inak szabályos billentyűrendszert alkottak, a kis kézen nagyító segítségével még a Hermes Baby márkát is ki lehetett olvasni. Doktor Plank Karola magából kikelve tiltakozott:

– Kérem, itt valami felelőtlen hanyagság történt, az én gyerekemnek nem lehet ilyen keze, talán a szobatársnőm gyerekével cserélték össze, ő kívánta gépírónőnek adni a lányát.

Az ápolószemélyzet azonban ragaszkodott az állításához, a vita eldöntésére egy írásszakértőt hívtak ki, aki megvizsgálta az aláírást a kislány hátán, és a személyzetnek adott igazat. Doktor Plank Karola nehéz szívvel ölelte magához a gyerekét.

– Ó, kislányom, nem lehet belőled hegedűművész!

Nála csak egy boldogtalanabb ember volt a klinikán: Kovácsné. Azon még túltette magát, hogy kislány helyett fia született, de szeméből csurogtak a könnyek, mikor meglátta, hogy a kisfiú torzszülött: egyik karja hegedű alakú, a másik pedig kísértetiesen emlékeztet egy vonóra.

– Ó, istenem, miért büntetsz így engem? Hogy fogom felnevelni ezt a gyereket?

A kisfiú békésen szundikált, míg a páternoszter fülkéje lebegett vele padlás és pince között. Álmában néha összeértette a két kezét – a húrokat és a vonó szőrét vékony idegkötegek pótolták rajtuk –, ilyenkor halk, de csodálatosan tiszta hangok töltötték be a klinikai lépcsőházat.

A két kis torzszülött közül először Nyíregyházy Bella Annunciata hagyta el a klinikát. Doktor Nyíregyházy Béla a rózsadombi villa kapujában várta a hazatérőket, megcsókolta a gyerek arcát, majd doktor Nyíregyházy Béláné doktor Plank Karolához fordult:

– Magának, Karola, nem kell külön mondanom, hogy ez a sajnálatos anomália a gyerek bal kezével egyáltalán nem alterálja a mi kapcsolatunkat. A mi szerelmünk – bár nem nélkülözi a szexuális elemeket – tartalmaz bizonyos efemer spiritualizáltságot is. Á négyzet plusz bé négyzet? – kérdezte lángolva a férfi.

– Egyenlő cé négyzet. Éppúgy, mint szerelmünk elején – felelte doktor Plank Karola, szégyenlősen lesütve a szemét.

Az előre megvásárolt Stradivari-hegedű a villa széfjébe került, de a Nyíregyházy házaspár leküzdve csalódottságát, mindent megtett, hogy a gyerek tökéletes nevelésben részesüljön. Szakítottak az elavult, inkább csak empirikus pedagógiai elvekkel, helyette tudományos, egyedi módszereket dolgoztak ki.

Például az etetések időpontját úgy határozták meg, hogy Bella Annunciata súlyát, magasságát, pulzusszámát, székletének színét és töménységét, valamint a többi meghatározó adatot betáplálták egy elektromos agyba, a kapott eredmény szerint a kislány mindennap köbgyök vonandó kilenc per tangens alfa után három perccel kapott anyatejet, és ennek idősíkba lefordított hetedik és kilencedik hatványakor pedig parajfőzeléket.

Szoptatás előtt doktor Nyíregyházy Béláné doktor Plank Karola gondosan dezinficiálta a mellét, szoptatás alatt francia tudományos folyóiratokat olvasott, ezek hatást gyakoroltak a tejmirigyeire, így a gyerek az anyatejjel szívta magába a francia nyelv és a spektrálanalízis alapjait.

A szeretetteljes és tudományosan megalapozott gondoskodás nyomán a kislány minden képzeletet felülmúló tempóban fejlődött. Karján az izmoktól repedezett a ruha, ha csörgőjét játékosan nekivágta a kerítésnek, átszakadt a dupla fonatú sodrony. Értelmileg is messze megelőzte a korát, alig valamivel első születésnapja után Bella Annunciata papírt fűzött be bal kezének kis írógépébe, és lekopogta élete első önálló szövegét: „Je vous salue mes chers parents.”

Nyíregyházyék nem győztek csodálkozni a gyerek tapintatosságán, ugyanis a többes számú „parents” szó alkalmazásával elkerülte, hogy apja vagy anyja megsértődjön, amiért a másik nevét hamarabb mondta ki. Örömükre csak akkor borult felhő, ha szombat esténként koncertre mentek, ilyenkor elragadtatva és szomorúan nézték a hegedűsök bal kezének vékony, hosszú ujjait.

Kuszendáné, a hivatal személyzetise és főbizalmija még a kórházban meglátogatta Kovácsnét, a szakszervezeti bizottság ajándékát hozta el: a Népszava ötéves előfizetését és egy szem savanyú cukrot. Az anya bárhogy is igyekezett takargatni, Kuszendáné végül mégis észrevette a kisfiú hegedű, illetve vonó alakú kezét, szigorúan kérdezte:

– Mit jelentsen ez, Kovács elvtársnő?

– Nem tehetek róla, Kuszenda elvtársnő.

– Nem ilyen egyszerű a dolog, ebben tendencia van. Maga a törzsgárdához tartozik, és régi szakszervezeti tag, érezhette, hogy a hivatal és a szakszervezet többé-kevésbé a saját ügyének tekinti a maga gyerekét, de abban állapodtunk meg, hogy lány lesz és gépírónő. Ilyen trükkökkel akar minket presszionálni, hogy zenésznek taníttassuk ki?!

– De Kuszenda elvtársnő, én tudom, hogy nem lehet zenész, ez nagyon sokba kerül. De majd ha megnő, valamilyen állást, ha tetszene tudni adni…

– Például hol?

– Az alsódabasi telepünkre be lehetne hozni éjjeliőrnek. Ha jönnek a tolvajok, majd hegedül.

– Ha felkarolnánk a maga ügyét, többé nem volna megállás. Holnap Berziné szülne egy ollókezű kislányt, és követelné, hogy helyezzük el fodrásznak vagy kozmetikusnőnek, holnapután pedig Mezeiné egy fületlen gyereket, hogy tegyük a panaszirodába. Nem, elvtársnő, semmiféle támogatást nem nyújthatunk.

Kuszendáné a Népszava előfizetési nyugtát az éjjeliszekrény szélére rakta, és egy kimért fejbólintással eltávozott.

Kovácsné ezek után még nagyobb szorongással várta a férjét. Rossz sejtelmei be is igazolódtak, mert a gyerek láttán a férfi dühében a földhöz vágta a piszkos tányérokat, melyeket azért hozott be magával, hogy az asszony elmosogassa:

– Tessék, itt van a sok marha könyv meg a televízió eredménye! De ha én kimentem a versenyre, és vesztettem egypár forintot, te mindjárt tépted a szádat. De most aztán hatszáz, nem csinálom tovább ezt a vircsaftot!

– Hová mész?

– Van egy sporttársnőm a Lehel téren, az megért engem.

– Az a kofa?

– Nem kofa, hanem őstermelő. Vedd tudomásul, hogy őt választom. Az anyámat pedig elküldöm hozzád, tartsd el te a vén boszorkányt, ti úgyis mindig egy húron pendültetek.

Kovácsné teljesen magára maradt a gyerekkel. Kapott ugyan ötszáz forint szülési segélyt, de ennek nagy része arra ment el, hogy kesztyű helyett egy miniatűr hegedűtokot csináltatott Jánoska számára. Pelenkára már nem tellett, ehelyett Népszavába burkolta be, de a gyerek feneke folyton kilátszott a vezércikkekből.

A kis Bella Annunciata már négyéves korában elnyert egy állami ösztöndíjat, dadája kíséretében Párizsba utazott, és itt hat hónapig tanulmányozta az öregedés elleni küzdelem időszerű problémáit. Tapasztalatairól nagy feltűnést keltő cikksorozatban számolt be a Revue de la Gerontologie című francia szaklapban.

Cikkek a saját kezén gépelte le, néha egész éjjel hallatszott a finom csontbillentyűk kopogása. A Nyíregyházy házaspár aggódva figyelte a kislány megfeszített munkatempóját.

– Nem gondolja, Béla – kérdezte doktor Plank Karola –, hogy Bella Annunciata túlzásba viszi a munkát? Havonta négy-öt publikációt ad le.

– És az a rengeteg cigaretta! Naponta két doboz Munkást elfogyaszt, más négyéves gyerek feleennyit sem szív.

– Nem kellene valamilyen óvatos formában figyelmeztetni?

– Maga is megfigyelhette, Karola, hogy ha nem dolgozik, a bal kezét nézegeti és sír.

– Igen, ezt én is észrevettem.

– Sajnos, örökölte a maga vágyát, hogy hegedűművész legyen. A múltkor is a kis jobb kezével feltépte a páncélszekrényt, és egész este a Stradivarit pengette.

Doktor Plank Karola felsóhajtott:

– És tudja, mi a szomorú, Béla? Én sem adhatok neki tanácsot, mert még ma sem vagyok képes feladni ezt az illúziómat.

– Mit csináljunk, Karola?

– Holnap újra elviszem Bella Annunciatát a Csuvik Sámuel-klinikára, most dolgozik az ortopédián egy olasz vendégsebész, vele is megvizsgáltatom.

Az olasz orvos sem látott semmiféle módot arra, hogy a kislány bal kezét rendbe hozza, sőt azt tanácsolta, ha nem akarják végképp elnyomorítani, tartózkodjanak minden operációtól. Doktor Plank Karola azonban már nem akart megállni a megkezdett úton. A hegedűről lemondott, azt kutatta, milyen más hangszeren játszhatna a lánya.

A kísérletek során Bella Annunciata sem a fém-, sem a fafúvókat nem tudta kezelni, a pengetős hangszerek pedig magától értetődően szóba sem jöhettek. Doktor Plank Karola zenepedagógusokkal és technikusokkal értekezett, hogy valamilyen merőben új hangszert konstruáljanak a kislány számára.

A kézbesítői fizetésből Kovácsné nem tudta volna eltartani anyósát és kisfiát, különféle mellékfoglalkozásokat kellett keresnie. A lakás legvilágosabb és legszárazabb helyiségében, a nagyszobában gombát termelt. A hidegebb szobákban pedig az Állatkerttől vállalt kis farkasokat tanított ordítani.

Az öregebbik Kovácsné egy szövetkezetnek dolgozott, használt ragasztópapírokról nyalta le az enyvet. Az enyvmentesített szalagokat feltekerte, az enyvet pedig egy erre a célra mellékelt tégelybe köpte. Az öregasszony egy kilométer szalagért egy forintot kapott, ha keresni akart valamennyit, még étkezés közben is dolgoznia kellett, enyves szája széléről odatapadt kiskanalak és kávésbögrék lógtak le.

Ilyen körülmények között érthető, hogy Kovács Jánoskát is igen hamar munkára fogták. Egyéves korában már segített anyjának: vonó alakú kezével lyukakat fúrt a gombaspórák számára, vagy megfogta az összegubancolódott papírszalag végét, és kiszaladt vele Gödöllőig.

Esténként, mikor a fáradt asszonyok a falnak dőlve elaludtak a hokkedliken, Jánoska még fennmaradt egy kicsit, átment az oldalsó kis szobába, és hegedült. Játékára elhallgattak a vacogó kis farkasok, elengedték egymás fülét, a kisfiúhoz törleszkedtek, megnyalták a kezét, és megfogadták, hogy életük végéig támogatni fogják a náluk gyöngébb, védtelen állatokat.

Doktor Nyíregyházyékat minden hónap második és negyedik keddjén meglátogatta Tuba Bálint, egy öreg írógépszerelő, ő gondozta Bella Annunciata bal kezét, megtisztította a finom csontbillentyűket, bekente a kis hengert. A szerelő tudott doktor Nyíregyházyék kísérletezéseiről, hogy megfelelő hangszert találjanak a kislány számára, de nem avatkozott bele, míg végül egyik nap így szólt az apához:

– Nézze, doktor úr, én nem értek a zenéhez, de az a véleményem, hogy nem hangszert kell szerkeszteni a kézhez, hanem a kézből kell kifejleszteni a hangszert.

– Hogy képzeli, Bálint bácsi?

– Bellácska bal kezéhez alkalmaznánk néhány szelepes sípot fújtatóval. Ha leütne a kezén egy billentyűt, levegőt nyomna a megfelelő sípba, és így tetszés szerinti dallamokat játszhatna, olyan volna az egész, mint egy kis zongora vagy orgona.

– Maga ezt meg tudná csinálni?

– Megpróbálhatjuk, kérem, hátha nem sikerül.

A kísérleteket a Nyíregyházy házaspár érdemeire való tekintettel saját ügyének tekintette a Magyar Tudományos Akadémia, a Zenei Alap, a Geobiológusok Pósa Gyula Társasága, a „Vörös Cosinus” elnevezésű nemzetközi antifasiszta tudósegyesülés és még két tucat társadalmi szervezet, a kísérletek költségeit is ők adták össze.

Tuba vékony műanyagból öntette ki a sípokat, hogy Bella Annunciata csuklójának minél kisebb súlyt kelljen tartani, a nagy teljesítményű fújtatót egy állványra helyezte el, csak különféle huzalokon és csöveken keresztül tartott kapcsolatot a billentyűkkel, ugyancsak külön tömböt képezett az elektromos erősítőkészülék is.

Az első próbálkozások nem jártak eredménnyel, Bella Annunciatát többször is megrázta az áram, a kislánynak azbesztnylon szigetelőruhát varrtak, és rengeteg időbe tellett az is, míg a sípok megfelelő rezonanciáját sikerült kialakítani. Nem egészen két évvel a kísérletek megkezdése után végül mégis készen állt az új hangszer, melyet a feltaláló saját maga és gondozottja tiszteletére Tubanunciofonnak nevezett el.

Kipróbálásnál a kislány félve nyomott le egy billentyűt, de felsikoltott örömében, mikor az érintés nyomán mély, búgó hang töltötte be a termet.

Ötéves korában Jánoska már bármelyik rádióban hallott zenedarabot hibátlanul lejátszott két eltorzult kezén, köztük néhány olyan bravúr mesterművet is, mint Paganini Moto perpetuója, sőt önálló dallamokat is költött. Taníttatásáról természetesen továbbra sem lehetett szó, de egy szerencsés körülmény váratlanul a kisfiú segítségére sietett.

A szokottnál szigorúbb télben a fűtetlen nagyszobában megkékült az egész gombatermés, Kovácsné félve vitte be a Voszkhoz, meg volt győződve, hogy kirúgják. Legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy egy új, eddig ismeretlen sampionfajtát sikerült kitenyésztenie, mely később „Blue Mond” néven nagydíjat nyert a stockholmi világkiállításon. Egy kiló „Blue Mond” világpiaci ára elérte a két dollárt, ebből Kovácsné a különböző levonások után nyolcvanhat fillért kapott, tizennyolc fillérrel többet, mint eddig.

Elhatározta, hogy a különbözetet a kisfiú taníttatására fordítja, csinos ruhát varrt neki a Népszava külpolitikai rovatából, mely a karib-tengeri válsággal foglalkozott, zsabó helyett pedig a Központi Statisztikai Hivatal évi jelentését fodrozta ki.

Mivel Jánoska még nem töltötte be az iskolaköteles kort, a zeneóvodában jelentkezett vele. A kisfiút természetesen nem vették fel, kiderült, hogy már évekre előre le van foglalva minden hely, és ha nagy néha vissza is lép egy jelentkező, azonnal pótolja valamelyik becsvágyó anya, aki direkt ilyen alkalomra időzíti a szülését. Jánoska egyébként sem felelt volna meg az óvoda felvételi vizsgáján, mely legalább két idegen nyelv tökéletes ismeretét követelte meg, ezenkívül zenetörténeti tájékozottságot, filozófiai és közgazdaságtani alapvizsgát, valamint a 170 centiméteren elhelyezett magasugróléc átugrását guruló stílusban.

Kovácsné főleg az utóbbit nem akarta elhinni:

– Ötéves gyerekek egy méter hetvenet ugorjanak? Maguk látták ezt?

– Nem, nem is szükséges. Elég, ha az OTP-től és a Tanácstól hoznak egy írást, hogy politikai megbízhatóságuk és anyagi helyzetük garanciát nyújt arra, hogyha akarnák, át tudnák ugrani ezt a magasságot.

Az előcsarnokban Kovácsné találkozott egykori szobatársával, doktor Nyíregyházy Béláné doktor Plank Karolával, aki épp a lányát hozta be magával:

– Á, a kedves Kovácsné! Ez a kisfia?

– Igen. Az óvodába hoztam, szerettem volna, ha felveszik.

– És van valami tehetsége a zenéhez?

– Nem tudom, a múltkor eljátszotta a „Vén cigány”-t, azt hittem, beleszakad a szívem, főleg annál a résznél, hogy „Zöld a fa ága, víg tavasz járja”.

– Mert ha nincs érzéke a zenéhez, nem arra született, akkor nem szabad erőltetni. Vétek a gyerek ellen. De ne haragudjon, most mennünk kell, ugyanis Bella Annunciata a hangversenyére készülődik.

Kovácsné elment a tanácshoz, hátha ő is kaphatna egy írást, hogy Jánoska politikai megbízhatósága alapján, ha akarná, át tudná ugrani a 170 centimétert. Verő Vilmos szociálpolitikai osztályvezető azonban visszautasította ezt a kérést:

– A proletárhatalom nem hajlandó lemondani egy tehetséges munkásfiúról, ott orvosok, mérnökök, tisztviselők, maszek töltőtolljavítók gyerekei közé kerülne, akik megrontanák egészséges osztályösztönét.

– De miért csak az ő gyerekeik tanulhatnak tovább?

– Csodálkozom magán, Kovácsné, hogy öntudatos munkás létére ezt nem érti. A vezető elvtársaknak az az elgondolása, hogy a gazdagok gyerekeit egyetemre és főiskolára kényszerítik, elzárják előlük a fizikai pályákat, hogy a legfontosabb termelő posztokat a gépek és a lapátok mellett a munkásosztály továbbra is a kezében tarthassa. Nem fogom ezt a politikát megingatni egy felelőtlen bizonyítvány kiadásával.

Az OTP-nél szóba sem álltak Kovácsnéval, egy fali táblára mutattak. Az asszony nehezen olvasta az apró betűket:

„A Pénzügyminiszter 18712/D/+/T/1967 számú rendeletében meghatározott megbízhatósági kategóriák leírása:

I. Évi egymillió forint jövedelmen felül. Bármilyen ajánlást megkaphat, országhatáron fel nem tartóztatható, vezető állású elvtársak kivételével bárkit kritizálhat, évi két halálos gázolás, egy liliomtiprás engedélyezve. Sajtóban nem támadható. Emberhúst nem ehet.

II. Évi egymillió forint jövedelem. Gyereke a felsőoktatási intézményekben nem kötelezhető felvételi vizsgára, kivéve a művészeti főiskolákat. Főosztályvezetővel bezárólag kritizálhat, fekete fuvar és fekete mise engedélyezve. Kerékpárra fordítva nem ülhet, orrát nem törülheti a kanáriba. Évi ötszáz sikkasztásig adómentes…”

Kovácsné hiába kereste az ő keretének megfelelő osztályt, az OTP-munkatárs udvarias mosollyal közölte:

– Évi százötvenezer forint alatt nincs megbízhatósági kategóriánk.

Ezután Kovácsné a rajkózenekarban próbálkozott, Jánoskát itt sem vették fel. A próbajátékon megfelelt ugyan, de nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy cigány származású. Egészségtelen fehér arcszínével a külföldi turnékon tönkretehette volna azt az illúziót, hogy a magyarság indián eredetű nép. Szerencse a bajban, hogy a zenekar jóindulatú vezetője felkarolta Jánoska ügyét:

– Asszonyom, ha akarja, elintézhetem, hogy a fiát korengedéllyel felvegyék a Zeneakadémiára.

Kovácsné arca felragyogott a boldogságtól:

– Köszönöm, nagyon köszönöm. Milyen szakra?

– Hogyhogy milyen szakra? Hivatalsegédnek.

Munka közben aztán kiderült, hogy Jánoska hegedű alakú keze meglepően jól pótolja a szemeteslapátot, vonó alakú kezével pedig könnyedén felszúrja a folyosón szétszórt papírokat.

(Forrás: https://reader.dia.hu/document/Moldova_Gyorgy-A_Lakinger_Bela_zsebcirkalo-1158)