PAJZÁN TOLDI

A szexuális őserő eposza


A fellelhető kéziratos, nyomtatott és hangszalagon megőrzött forrásokból
különleges körültekintéssel készült kritikai kiadás

(C) Czigány Lóránt


TOLDI


Előhang

Egy krónikás írja, mit szemével látott:
Jókedvében egyszer hét megyét meghágott…
Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja,
Melynek dajna álom szederjes korongja.


I.

Ég a napmelegtől a kopár sík szarja,
Redves faszát Toldi biz’ igen vakarja.
Mérges bögöly legyek csípik ahol érik,
Rücskös segge partján vecsernyéznek délig.

Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek,
Bokrok tövén böszme béresek tekernek.
Zsombékoknak alján, hol füves az árok,
Vígan henteregnek cihekedő párok.

Ösztövér kútágas alatt áll egy némber,
Vízmerítés helyett jobbágyfaszra kémlel.
Nincs egy árva szőrszál a pinája ráncán,
Az utolsót tegnap vesztette el kártyán.

Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi,
Bár hatalmas tökét talicskán kell tolni.
Most csak únva nézi hatalmas nagy lőcsét,
Egyensúlyoz rajta három köteg rőzsét.

Vele ő az ipart en gros-ban űzi,
Reája a nőket tucatjával fűzi.
Amint vakaródzik, s a semmibe réved,
Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.

„Hé paraszt! – melyik út vezet itt Budára?”
Kérdi vezetőjük, csak amúgy, félvállra.
Válaszul Miklós a gatyájában kutat,
S kétöles faszával mutatja az utat.

Megjött Toldi György, a rókalelkű bátya,
Visszeres seggén csüng szattyánbőr gatyája.
Kókadt kanóc pöcse gubbaszkodva hallgat,
Nem kíván az pinát, csupán nyugodalmat.

Hajdanában ő volt a bordélyházak bakja,
Most unottan lóg le bús, penészes makkja.
Hogyha egyszer mégis ünnep kerekedne,
Duhaj jókedvében, hogy egyet tekerne.

Hiába nógatja azt a hitvány tököt,
Sunyin és unottan mond az csütörtököt.
Rút irígység marja György barátunk szívét,
Látja testvéröccse duzzadó kellékét.

Búsan üldögél hát, kocsányon lóg pöcse,
Mikor arra sétál taligával öccse.
Gondolata támad, mely aljas és kajla:
„Majd elintéz téged a királyi szajha!”


II.

Föl van lobogózva ős Budavár tornya,
Harmadnapja áll ott bősz lovagi torna:
Merthogy Lajos király nemi kedve fogyó,
S így elégedetlen a királyi lotyó.

Kihirdette tehát hetedhét országban,
Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja.
Nehéz a feladat, nem mindenki bírja,
És aki nem bírja, annak ásva sírja.

Húsz numerát kíván a királyi némber,
Fejét veszti, ki csak tizennyolcig ér el.
Akinek húsz után is úgy áll, mint a szálfa,
Annak Aranybullát vernek a faszára.

Jött is Csáktornyáról jó bükköny levente,
Hajderménkű faszát ürühájjal kente.
„Tízig meg sem állok!” – mondja bemenőben,
De már három után hozzák lepedőben.

Fogcsikorgatva jött Kont, a kemény örmény,
Megcsóválja farkát, s támad nagy légörvény.
„Mit nekem – rikolta –, leverem egy szuszra”,
Ám az ötödiknél kifogyott a szufla.

Riszálja valagát Johanna, az álnok,
Mert ingerlé peckét egy herélt pohárnok.
S míg perverz apródja szívja keble halmát,
Berúgrat pej lován Vazul, a bősz dalmát.

Dölyfösen kiáltja: „Harmincszor verem be!”
Ám csakhamar dobták őt is hűs verembe.
Sok vidor lovag jött, felcsigázva kedvök,
Ám hiába folyt el drága életnedvök.

Öreg Lajos király, nem tudja, mit tegyen,
Búsan kóvályog odafönn a Várhegyen.
Mert hét után nem állt egynek sem, hiába,
Vonhatták a kastélyt gyászdrapériába.


III.

Mint gímszarvas, kit seggbelőtt az ármány,
Fut sötét erdőben szegény Miklós árván.
Együgyű lelkében csak egy terv világol:
E nemes versenyből győztesen kilábol.

Ösztökéli bátyja, kinek szava lépes:
„Most mutasd meg öcsém, dárdád mire képes!”
Ravaszul tette ezt, hogy véka alá rejtse
Csúf tervét, miszerint öccsét elveszejtse.

Meszes seggét a hold feltolta az égre,
Mire Miklós felért Buda alá végre.
Öklözi a kaput, rúgja, löki, rázza,
Míg csak rá nem förmed a királyi strázsa:

„Hé, paraszt! – süvölti – ez királyi porta!
Nem zsellér fattyaknak áll itt hősi torna!
Hogyan is nézne ki a királyi udvar,
Ha már jobbágy kéne, rücskös fadoronggal!”

„Én, paraszt, én?” – és fogat csikorgat,
Hatalmas hímtagja vészjóslóan horgad.
Mintha vasból volna ágyékának kincse,
Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre.

Lesúlyt hős Botondként, képes volna ölni,
Röpköd az ércforgács, támad rés, két ölnyi.
Iszonyút rikkantva beugrik a résen,
S inal, hogy a nemes harcból le ne késsen.

Mikor a várkertet fürkészőn átszelte,
Látta Lajos királyt, épp tökét jegelte.
Az aggastyán király reszketegen szóla:
„Még senki se került le élve őróla!

Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka,
Most búsan ténfergek, rossz picsákat nyalva!”
Vánnyadt tökét rázva keservesen nyögött:
„Ha életed kedves, meg ne baszd a dögöt!”

Megköszönte Miklós a király tanácsát,
S szétverte faszával a bejárat rácsát.
Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedőn:
„Remélem nem visznek téged is lepedőn!”

Miklósnak dermeszti szívét, mit látott:
Előtte a delnő szörnyű luka tátog.
Bozontos szőrök közt, mint a mérges kígyó,
Vonaglik, tekereg a vérvörös csikló.

Vágyakozva tátog Johanna puncija,
Melynek űrmértéke harminchat uncia.
A nagy pina elbírt ötvencentis dákót,
Elébb Kont hagyott benn egy tollforgós csákót.

Mint jókora dinnye, olyan a két melle,
Mint húszakós hordó, akkora a segge.
Észrevette, hogy Miklós egy percre megingott,
Ezért biztatásul egy öblöset fingott.

Kedves volt Miklós fülének a zene,
Elérte az orrát Johannának a szele,
Amúgy paraszt módra, megköpte a markát,
S benyálazta vele égnek álló farkát.

Nem szívbajos Toldi, legény ő a talpán,
Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán.
Ökleli Johannát a baromi karó,
Úgy dolgozik benne, mint a cséphadaró.

Végre megtetszett Johannának a dolog,
Hogy pinájában egy dugattyú mozog.
Húzta-nyomta Miklós, nem kímélte magát,
Laposra vasalta a szajha valagát.

Vízkóros csillagjós számlálja egy gépen,
Mert a huszas turnust most lépték át régen.
Szívós a királyné, a huszat is állta,
Segge a Lohengrin nászdalt trombitálta.

Ám harminc után már halkabban dorombol,
Bezzeg Miklós még javában dorongol.
Elalél Johanna, nem bírja már szusszal,
Zsémbeskedik Miklós, s megtoldja még hússzal!

„Meghalt a királyné!” – sipítják a vének,
S lerugdalják Miklóst szerecsen pribékek.
Lökik, taszigálják oldalba és hasba,
Diadalmas faszát verik nehéz vasba.

Lődörög Miklós, mint lohadt fasz a lébe’,
Roskadozva viszik a király elébe.
Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve,
Pudvás seggit nyalja idomított medve.

Hű apródja a hírt kifulladva hozta:
„Királynőnk e lator, jajj, halálra toszta!”
Felujjong a király: „Lovaggá lesz ütve!”
Majd Miklóshoz fordul, ki állt szemlesütve.

„Szegény jó Johanna, Isten nyugosztalja,
A világon nem volt nála nagyobb szajha!
Ha szerelmet ajzó szél jőve tavasszal,
Az ország sem bírta ellátni őt fasszal!”

Kívánd szűz leánykák telt valagát, ringót;
Mindenem a tied, megölted a ringyót!
Nem küldlek, szép öcsém, tatárra-törökre,
Dicső magyar faszod álljon fel örökre!


Toldi szerelme


Előhang

Hajh, dicső ősök, nyalka, cifra ősök,
Kiknek híres tettit zengik a regősök!
Üdv néktek, hozsanna, zengjen hát az ének,
A Toldiszerelmét ím elmondom néktek.


I.

Ünnepségre gyűltek fenn, Budán a rendek,
Nemes lovagok, csehek, morvák, vendek.
Lantok, dobok, kürtök harsonája ordit,
Mindenki akarja ünnepelni Toldit.

Mert, hogy nemhiába jósolta meg Bence,
Nagy úr lett Miklósból – a király kegyence.
Kinek ringyó nejét, hogy halálra hágta,
Hálaképpen Miklóst nemessé testálta.

Így szólt: „Lovaggá ütöm mostan kendet,
S egyúttal átadom a Nagy Valag Rendet.
Nemesi címered, íme, kissé pajzán,
Amit leginkább szeretsz, lett megföstve rajzán.”

Egy ásító pina látható a képen,
Stilizált faszokkal körülrakva szépen!”
Megköszönte Miklós, s nyomban hozzálátott,
Negyven udvarhölgyet azonnal meghágott.

Szörnyű robajától még a föld is ingott,
Miközben a sok nő hörgött, nyögött, fingott.
Lóra pattant aztán peckesen, kevélyen,
Lelógó fasza a földet szántja mélyen.

Zabla nélkül vágtat, őnéki elég ez:
Pöcsét a homokba fúrja, hogyha fékez.
Szól a király aztán, Miklóst odaintve,
Megizzadt faszára hűs pinaport hintve:

„Nápoly királynője, gonosz fifikával,
Megölte öcsémet mérgezett pinával.
Majd, hogy gonosz tervét íly módon elérte,
Sok jó magyar vitéz pöcsét lemetélte.

Majd besózta őket elvetemült daccal,
Az összeset megette früstökre, lazaccal.
Kelj útra sereggel, fenyítsd meg a bestét,
S két hét múlva jelentsd Nápolynak elestét.

Imígy szólt a király szigorú parancsa,
Miklós csak bólintott, s rezzent már a kanca,
Útravalónak egy szűz pinát orzott,
S elvágtatott úgy, hogy csak nyoma porzott.


II.

Nagyfaluba indul Miklós elbúcsúzni,
Mert mérföldes csizmát kell holnapra húzni.
„Nem szívesen megyek” – morogta kesergőn,
Mialatt lovával átvágott az erdőn.

Ámde hallga! Mi ez? Bűvös ének csendül,
Miklós a nyeregből nyomban földre perdül.
Elbűvölve állt ott, majd osonni kezdett,
Lába alatt néha csak egy fűszál rezgett.

Csörgedező patak hűs ölén Piroska,
Édesen dalolva a punciját mosta.
Lágyan öblögette rózsaszínű kelyhét,
Őzek nyalogatták annak édes nedvét.

Hófehér feneke még szelíden ringott,
Izgalmában Miklós dögletesett fingott.
Megriadt a lányka, felsikoltott félve,
Mivel lovagot nem látott még élve.

Szigorú apácák zárdában nevelték,
Figyelmét a faszról eképp elterelték.
Ámbár nem tanulta a szerelmi leckét,
Azonmód ugrálni érezte a peckét.

„Beh szép vagy galambom! – szóla Miklós lágyan,
Téged megkefélni, ez a leghőbb vágyam!”
Riadtan figyelte Piroska a bókot,
S a lőcsöt, mely a bő köpenyből kilógott.

Gyanakodva nézte még tovább a lőcsöt,
Közben Miklós kivett egy tégely kenőcsöt.
A lány punciát jól bekente azzal,
Aztán ráugrott az iszonyú nagy fasszal.

Csoda történt! – a lány még fel se csuklott,
Úgy nyelte a tubust, mint a kockacukrot.
Bár addig sikított, mert fúrták a hártyát,
De hamar megszokta, mint cigány a kártyát.

S hogy Miklós a tök ászt bevágta keményen,
Piroska kis segge kontrázott serényen.
Így keféltek soká, míg leszállt az este,
A lányka pirulva ruháját kereste.

Miklós égő faszát a patakba dugta,
Piroska akkor már a bugyiját húzta.
Úgy látszik, igencsak megjött az étvágya,
Mert még mindig izgett-mozgott a pinája.

Benyúlt a patakba, a dákót kereste,
Megmarkolta, izgalmában remegett a teste.
Bár a hideg víztől fél méterre apadt,
Piroska puncija ismét reá akadt.

Ekkor szólott Miklós: „Búcsúzzunk szivecském,
Holnap fel kell húznom fényes páncélmentém.
Taljánország földjét bejárom, de végül,
Hazajövök, s téged veszlek feleségül!”


III.

Egy hétig vágtatott Miklós a sereggel,
Míg elérte Nápolyt, kékre dagadt seggel.
Kalandjuk útközben pelyva módra termett,
Ástak a taljánok gyakran ravasz vermet.

Kimustrált picsákat fák tövébe rakták,
Onnan vicsorogtak a fertelmes aknák.
Félelmet gerjesztett tüskés, borzas szőrük,
Meg is bokrosodott húsz arabs mén tőlük.

Majd később, hogy a sereg Pisát elérte,
Csúcspontra hágott a taljánok mérge.
Egy magas toronyból lődöztek a besték,
Mérgezett nyilaik a vezért keresték.

Csótáros lóváról pattant Miklós lábra,
Felpezsdült haragja szökkent mérges lángra.
Fölálló dorongja Pisa tornyát verte,
Élő bizonyság rá, hogy még ma is ferde.

Mint a légy, potyogott onnan le a talján,
Megzápult tökökkel nyúltak el az alján.
S amíg a sok döglégy holt pöcsükre rátojt,
Elérték Miklósék végcéljukat, Nápolyt.

Azonnal támadtak volna a csatárok,
Ám útjukat állta egy százöles árok.
Nem fog ki Miklóson holmi árokfajta,
Díjnyertes nagy faszát átvetette rajta.

Csörgött azon patkó, zabla, nyereg, kantár,
Átügetett rajta a teljes lovasdandár.
Előörsnek küldte Miklós csupán őket,
Ám ezek meglátták a fürdőző olasz nőket.

Amíg rájuk rontva rikoltozva kúrtak,
Pöcsükbe a besték mérges tüskét szúrtak.
A gonosz királyné így elérte tervét,
Sok levágott fasszal töltötte meg termét.

A szebb példányokat vitrinjébe tette,
Míg az aprajával macskáját etette.
Aztán a királyné vadul csengőt rázott,
És nyomban bevezettek egy kan elefántot.

Az udvari népség felhorkan, elszörnyed,
Mázsás farka alatt hat rabszolga görnyed.
Lúgköves picsáját a királyné tátja,
Lőcsét a szörnyeteg abba tövig mártja.

Ám vad öklelése nem jár sok haszonnal,
Kettőt lökött csupán, s megdöglött azonnal.
Rikácsolt a delnő: „Faszt nekem, garázdát,
Ami a seggembe durván szánt barázdát.

Hogyha nem szereztek egy ilyen faszt nékem,
Levágott pöcsötök látjátok gyékényen!”
Sok nyegle udvaronc megszeppenve zajgott,
Bár kefélés helyett szagolták a sajtot.

Elszáradt pöcsüket óvták mégis félve,
Eszcájgjukat smirgelték azzal minden délbe’.
Ám egyikük köztük ujjongva felordít,
„Királynőm, egy ötlet, csaljuk lépre Toldit!

Nagy seregével hát ne jöjjön hiába,
Fullaszd őt be úrnőm, tenger nagy picsádba!
Kobzosok dalolnak farkáról regéket,
Bizonyítsa be itt a ósza meséket.”

Gertrúdnak az eszme megtetszett azonnal,
Szólván: „E manőver jár dupla haszonnal!
Gonosz ellenségünk elveszejtjük véle,
Én pedig megtudom, vajon jól kefél-e.

Vigye hírül küldönc, hogy feltétel nélkül
Megadom magam, s látom őt vendégül!”
Miklós a ravasz hírt lelkendezve vette,
És magát azonnal lovára vetette.

Ám felordít, mintha szúrnák éles kések,
Kínozzák valagát öklömnyi kelések.
Páncélnadrág szára pöcsét is gyötörte,
Mérges kelés nőtt rá, nagyobb mint egy körte!

Mire elérte a nápolyi piacot,
Számolhatott rajta féltucat barackot.
Fordulj vissza Miklós, kerüld a kelepcét,
Tégy fájó pöcsödre gyógyhatású repcét.

Ám Miklós a veszélyt nem találta hígan,
Csikóbőr kulacsát előkapja vígan.
Lekortyol egy liter rumos kávét zaccal,
Nekirugaszkodott kevély magyar daccal.

Várta őt már Gertrúd, ásító valaggal,
Pináját díszítve harci szalaggal.
Ahogy Miklós egy nagy merészet bevágott,
A begerjedt picsa kénkövet okádott.

Fúrta Miklós a nőt hét nap és hét éjjel,
Minden numeránál fingott Gertrúd kéjjel.
Ahol végigsöpört a fertelmes ciklon,
Narancsligetekben lett a termés citrom.

Vadgesztenyévé vált az édes maróni,
S összekunkorodott minden makaróni.
Egyiptomi csapás lett ehhez majális,
Gertrúd nagy valaga zúg, mint a kanális.

Miklós csak döfködi, lökdösi haraggal,
Mégsem boldogult az iszonyú valaggal.
Ám hetednap éjjel lohad Gertrúd kedve,
Ha mód volna rá, már nem is cihekedne.

Gyászdalt zeng már hetven apródruhás fattyú,
Mégsem szünetel az iszonyú dugattyú.
Nászheverőn röpköd selyem, csipke, bársony,
Visít a királynő az iszonyú nyárson.

Égnek álló lábbal kalimpál hörögve,
Miklós épp századszor keféli röhögve.
Gertrúd segge immár élettelen massza,
Ám a dühös Miklós még holtában is bassza.

Míg lerángatja Miklóst ötven hóhér durván,
Három vödör ondó ömlik szét a kurván.
Mázsás lakat kattan jó Toldi faszára.
Leszorítják pöcsét szöges kalodába.

Főhóhér kezében a pallos csikordul,
Ámde Miklós faszán csakhamar kicsorbul.
Ötvenszer csapott le, míg végül kifáradt,
Közben szörnyű zaj lett, megvívták a várat.

Miklós seregei betörtek a térre,
Hányták a sok taljánt lándzsára, kardélre.
Az udvari lotyók elébb félve nézték,
Hogyan vérengzenek a magyar leventék.

A talján kurvák már régen megúnták,
Hogy a pinájukat többnyire csak nyalták.
Most, hogy megérkeztek a magyar gyerekek,
Pöckük egyszeriben az ég felé meredt.

Maguk rángatták le a páncél gatyákat,
Meglovagolták a jó magyar bakákat.
Nem kellett őket sem túl sokat biztatni,
Rögtön nekiláttak össze-vissza baszni.

Nagy vitéz tettének meglett méltó ára,
Diadalmenetben ment Miklós Budára.
Óriási faszán érem, sujtás lengett,
Potenciájáról himnuszokat zengtek.

S végül felkereste Piroskát, szerelmét,
Ki már várt rá, tárván pihés kelyhét.
Rózsafa ligetben basztak, szoptak, nyaltak,
És még ma is élnek, hogyha meg nem haltak!


TOLDI ESTÉJE


I.

Nagyfalu határán csend honol a tájon,
Csak egy beteg borjú fingik néha fájón.
Alvó béresektől tarkállik az asztag,
Hajh, de régen volt már, mikor itt még basztak.

Beborult az élet, szidják a világot,
Merthogy pinára kivetettek vámot.
Fonók derűs mélyén alszik most az ének,
Adómentes pinát álmodnak a vének.

Toldi portáján is rajta ül a rontás,
Néha veri pöcsét csak egy méla kondás.
Itt él Miklós, ki már lassan őszbe hajla,
Legendás dorongját ónos rozsda marja.

Hajh, mikor még bejárt vígan hegyet-völgyet
Nagy faszára tűzve szűzlányt, úrihölgyet.
Nem ragyog már Miklós farka himes ékkel,
Diót ver csak véle, s néha dinnyét lékel.

Budavár felől is kósza hírek járnak,
Ott is béborult a régi jó világnak.
Buzeráns taljánok csúf erkölcse hódít,
Kik becipelték a csúf idegen módit.

Ez a nyavajája sok főúri háznak,
Nyegle udvaroncok nyalnak, franciáznak.
Így keserge Miklós, míg szolgáját, Bencét,
Szalasztotta, hozzon a farkára kencét.

Aztán edzésképpen, mint ifjú korában,
Rést fúrt faszával a szemöldökfában.
Ekkor egy futár jött, s pihegve szóla:
„Budán egy cseh delnő a magyart leszólja!

Nincsen már acélos, jó magyar fasz? – kérdi,
Riszálja valagát, nemzetünket becsmérli.”
Felhördül Miklósunk, félrelöki Bencét,
Szétveri faszával a búbos kemencét.

Megsmirglizi farka rozsdás buzogányát,
Próbaképp megbassza Bence unokáját.
Ünneplő ruháját felrántotta aztán,
S igy szólt: „Megmutatom mit tud egy aggastyán!”

Végül felkapott egy darab tüzes taplót,
Seggbe döfte vele úgy Rárót, a vak lót,
Hogy szörnyü kínjában szegény, rozzant pára,
Táltosként száguldott Miklóssal Budára!


II.

Gyászlobogót lenget a szél Buda ormán,
Tarseggű keselyű gubbaszt ott mogorván.
Házastársak jönnek, delnők tág valaggal,
Rég nem használt férjek, fityegő kis fasszal.

Impotens lovagok mennek támadásra,
Háromnapos, kemény, hösi távnyalásra.
Ocsmány udvaroncok nyaldosnak duettbe’,
Ritkán használt pöcsük penészes, szuette.

Amott martalócok és ledér menyecskék
Kefélnek hátulról, akárcsak a kecskék.
És míg így majmolják az oktalan barmot,
Eunuchok megfújnak egy víg alarmot.

Verseny lett kiírva, az fűti a bandát,
Ki tudja meghágni Pogyebrád Mirandát.
Ki cseh származású, hatalmas valaggal,
Nem találkozott még nagyfaszú magyarral.

Duna hajlatában áll a magyar tábor,
Veterán vezérük idősb Laczkfy nádor.
Kinek nemi kedve napról-napra fogyó,
A segge már ráncos – töke fonnyadt bogyó.

Rongyszerű pöcsével csak néha keféle,
Inkább csizmaszárát fényesíti véle.
Ifjú leventéknél még szörnyübb a viszony,
Ismertető jelük: idült pina-iszony.

Ilyen vezetővel, ilyen lovagokkal,
Ki merne bajt vívni rengő valagakkal?
Hogy is vághatnák be kopjájukat tövig?
Ők, akik a pinát csak csúzlival lövik?

Hiába hentereg faszt epedve nőjük,
Hószámra nem áll fel hervadt bögyörőjük.
Hajh, magyar dicsőség, talmi, tűnő holmi,
Hol késel legendás nagy pöcsöddel, Toldi?

Nem tud itt már baszni csak néhány kún, s pár móc,
Bukjék ki a ködből faszod, mint az árbóc!
Vágtass öreg Tökös, leckéztesd a hordát,
Nyerd meg az utolsó, a leghősibb tornát!


III.

Hogy a nap korongja az egekbe hágott,
Toldi vén lovának a seggére vágott.
Mivel az vágtatni már nem akaródzott,
Csak poroszkált, fingott, közben vakarózott.

Mivel sarkangyúját elvesztette kockán,
Miklós faszával úgy vágta lapockán,
Hogy szegény gebéből majd kiszállt a pára,
S táltosként vágtatott Toldival Budára.

És a küzdőtéren, mit a harc hevített,
Összecsuklott és egy utolsót nyerített.
„Öreg – szólt egy lovag, s dölt nagy röhögésbe –,
Hős paripád kimúlt végelgyengülésbe’?”

S míg társait szintén röhögések rázták,
Szegény öreg Miklóst marták, figurázták:
„Öreg! tudsz-e hágni? indulsz e a tornán?
Elmerengsz-e néha, pinára gondolva?”

Hallgat szemlesütve, mint egy vén aszkéta,
Ravaszul titkolja, hogy ő is baszik néha.
Zúg a gyülevész nép: „Szűz vagy, vén apostol?
S miért vakaródzol? Tán a sok lapostól?”

Ám vad röhögésük dobpergésben vész el,
Verseny lesz itt, hol fasz, nem pedig ész kell!
Olcsó szellemesség nem segít a népen,
Mely most farkbehúzva kódorog a réten.

Hol a cseh hetéra rengö valagával,
Csalogatja öket mézzel, malagával.
Nagy seggét himbálva dől a heverőre,
Negédesen sikolt: „Lovagok előre!”

Bújnak a magyarok, csak a lengyel Gaszton
Hentereg a díszes, brüsszeli damaszton.
Ám lankadt pöcsével vall hamar kudarcot.
Bús pironkodással adja fel a harcot.

Szól Miranda: „Nincs jó magyar fasz, ha mondom!”
„Nincs?” – rikoltva terem Toldi a porondon.
Felkapja a delnőt, s feldobja hörögve,
Visszazuhantában húzza rá a szögre.

Elfelejti mostan búját, öreg voltát,
Úgy pörgeti faszát, akár a motollát.
Szaltózva hajítja fel ismét morogva,
Miranda ájultan terül a porondra.

„Lovag! – sikolt a hölgy –, légy kissé humánus!”
Előront szavára tíz vad cseh ulánus.
Leugrik a nőről Toldi, s lábra pattan,
Szörnyű nagy fasza a csehek hátán csattan.

Majd feljebb emeli véreres nagy faszát,
Szétfricskázza vele a csehek rongy hadát.
Lett ottan haddelhadd, Miklós fasza pörög,
Fertály órán belül sok sebesült hörög.

Ráront most farkára egy cseh női század,
Numerát Toldi most leadhat százat.
Meg se kottyan neki, hiszen erre készült,
Sok dorongolásban nem hiába őszült.

Faszát a sikongó delnőkbe akasztja,
Kisvártatva mindet félhalottra baszta.
Sunyi buzik ekkor orvul rátámadtak,
Dákójára erős kötélpányvát dobnak.

Hatan ragadják a kötelet végénél,
Ám Miklós erősebb a hegyi medvénél.
Megpörgeti gyorsan kipányvázott faszát,
És hozhatja nekik a Halál a kaszát.

S mit csinált ezalatt Miranda, a beste?
Zöldre vert valaggal a menekvést leste.
Nekirontott Miklós kegyelemdöféssel,
Felnyársalta őt is hatalmas pöcsével.

„Kegyelem, hős vitéz!” – nyöszörög a lotyó,
Verdesi valagát a két ágyúgolyó.
És ahogy aléltan eltátja a száját,
Megpillantja benne Toldi saját makkját.

Tapsol a nép, fetreng, seggit veri földre,
Egetverő zajjal kapják Miklóst ölbe.
S míg magasra tartva győzők táncát lejtik,
Igyekezetükben Miklóst fejre ejtik.

Sajnos, a homloka egy kőbe talála,
Annak recés éle lőn szörnyű halála.
Így múlt ki hát végül a vitéz dalia,
Kinek életében sose ártott pina.

Gyászkoszorút szőttek hervadt pinaszőrbül
Hetven pucér delnő állt sírjához őrül.
A búcsúbeszédet Laczkfy nádor mondta,
Toldi hőstetteit szépen felsorolta.

Idézte, hogy baszta Johannát halálra,
Hogy rántotta aztán az udvart faszára.
Regélte a talján hadjárat napjait,
mikor levágták a magyarok makkjait.

És hogyan állt bosszút az álnok Gertrúdon,
Kiontva ármányos lelkét a nagy rúdon.
Nem hiába baszta végig az életét:
Öregen védte meg a hon becsületét.

S a nádor, mig szava könnyeket fakasztott,
Holt pöcsére díszes rendjelet akasztott.
Vesztére, mert nyomban ordít, mint az őrült:
„Csoda történt! Miklós farka megdicsőült!”

Koporsó fedele szilánkokra mállott,
Hogy az iszonyú fasz utószor felállott,
S rácsapott a nádor rücskös valagára,
Ki tovább ordítva szaladt fel egy fára.

Lett is riadalom, menekült mindenki,
Mert ilyen csodáról nem hallott még senki:
Áll, mint egy intő jel, Toldi Miklós fasza.
AMÍG VAN MAGYAR FASZ, ADDIG ÉL A HAZA!