CÉHEK, ARTYELEK, TOLVAJOK

(a beszkennelt szövegben miden bizonnyal maradtak beolvasási hibák!)

I.

Az a világ, amelynek életébe a könyv segítségével bepillantást nyerhet az olvasó, a volt Szovjetunióban még a legutolsó években is hétpecsétes titoknak számított. Titok volt minden, ami a köztörvényes bűnözők világával, az archaikus tolvajszervezetekkel vagy az új, modern bűnözőszervezetekkel, a maffiával és a különböző klánokkal volt kapcsolatban. A hivatalos szervek még azt is tagadták, hogy a Szovjetunióban létezett volna szervezett bűnözés. Erről legfeljebb mint a „kapitalista társadalom tovább élő maradványáról” vagy a „magányos jogsértők elszigetelt megnyilatkozásáról” lehetett beszélni, s a téma szinte kizárólag a bűnözéssel hivatásszerűen foglalkozó kriminológusok és kriminalisták illetékességi körébe tartozott.

Pedig az orosz tolvajvilág a maga hosszú története során szigorú hierarchia szerint szerveződő, zárt társadalmat és érdekes kultúrát teremtett, s ez joggal felkelthette volna a művészet- és társadalomkutatók figyelmét is.

Könyvünkben e figyelemre eddig alig méltatott „történelem nélküli” társadalom szerveződését és kultúráját az etnográfus és a történész szemével igyekszünk bemutatni. Ez azt jelenti, hogy a blatnoj mirt, az orosz tolvajvilágot mi nem „kriminológiai problémának”, hanem izgalmas társadalmi és kulturális jelenségnek tekintjük, a tolvajvilág tetoválásait pedig úgyszintén nem „torz utakra tévedt önkifejezési formának” vagy „dermatológiai kóresetnek”, hanem sajátos szimbolikus jelrendszernek, amely pontosan tükrözi a társadalom hatalmi szerkezetét.

A témának ilyenfajta megközelítése azonban eddig — különösen Közép- és Kelet-Európában — meglehetősen szokatlannak számított, s még a szakemberek körében is nem kis megütközést keltett, s kelt még ma is. Miért kell — hangzott el gyakran, szinte vádként a kérdés — bizonyos marginális vagy deviáns csoportok primitív megnyilatkozási formáit folklórnak, népművészetnek tekinteni?

Az e kérdésre adandó válaszokat mindenekelőtt azzal kell kezdeni, hogy az elmúlt években igen sok vita zajlott olyan egyszerű, ám mint kiderült, közel sem azonos módon értelmezett fogalmak körül, mint a „nép”, vagy a „népi kultúra”. Anélkül, hogy a fogalmak értelmezésével kapcsolatos vitára itt részletesen kitérnénk, röviden utalni kell arra a múlt század közepén kialakult szemléletre, mely szerint a népi kultúra kizárólagos letéteményese a „természetben élő, romlatlan er-kölcsű parasztság”, nem pedig a „városlakó utcai csőcselék”, amely „sohasem dalol és költ, csak üvölt és rombol”.

Ez a Herder-féle diszkrimináció azonban egyre inkább tarthatatlannak bizonyult, hiszen városlakóktól, kézművesektől és egyéb rétegekről érintetlen népi kultúra már a kora újkori Európában sem létezett. Helyesebb ezért — mondja Peter Burke — a népi kultúra sokféleségére, illetve sokféle változatára helyezni a hangsúlyt.

E felismeréseknek köszönhetően számos tabuként kezelt téma került a kutatók érdeklődésének homlokterébe. Mihail Bahtyin a népi nevetéskultúra kutatása kapcsán a vásárterek, a középkori karneválok groteszk világa felé fordult, míg mások figyelmét a városok marginális rétegei, a lumpenproletariátus, a city mob, a városi csőcselék stb. kötötte le. Azt is mondhatnánk, egyre fokozottabb érdeklődés mutatkozott a népi kultúra városi típusai iránt.

Más oldalról viszont a kortárs művészetelmélet, némileg szentségtörő módon, olyan extrém emberi megnyilatkozásokat „emelt be” a magas művészet szférájába, mint az elmebetegek és az alkoholisták „képzőművészete”, az ún. primitív népek expresszív realizmusa stb.

A korábban említett sokféle, színes, de csak részben önálló, Burke kifejezésével élve népi szubkultúrák között fontos hely illeti meg azokat, amelyek a kultúra egészén belül azonosan értelmezett jelentésrendszert alkotnak ugyan, de egyben el is különülnek attól, és meg is tagadják azt.

A koldusok és a tolvajok ellenkultúrájáról van szó, amelynek kialakulása szorosan összefügg Nyugat-Európa gazdasági és társadalmi életében a XIV. század elején bekövetkezett hirtelen megtorpanással. A megtorpanás, majd hanyatlás okaként általában a feudális nagyhatalmak közötti háborúskodásokat, az Anglia és Franciaország között kirobbant ún. százéves háborút szokták emlegetni, de az okok közé sorolhatjuk az 1315–1317-ig tartó nagy éhínséget és a harminc évvel később Európa népességének egyharmadát magával ragadó fekete halált is. E társadalmi katasztrófák, majd nem sokkal később az erőszakos földkisajátítások, valamint a XVI. század során kialakult tőkés termelés azt eredményezték, hogy a középkori feudális Európában százezrek lettek földönfutókká és kényszerültek elhagyni otthonaikat.

Ennek az éhség és a pestis elől menekülőhatalmas tömegnek azonban szembe kellett néznie a bandába szerveződő zsoldosok, útonállók, erőszakos álkoldusok és más, társadalmon kívüli csoportok pusztító seregeivel is, amelyek néhány év alatt Európa-szerte félelmetes hírű koldus- és rablótanyákat szerveztek.

Talán még François Villon is járt azon a koldus- és rablótanyán, amely „Csodák udvara” (Cour des miracles) néven volt ismert, s ahonnan reggelenként sánták, bénák, tolvajok, gyilkosok, törvényes és törvénytelen gyerekek sereglettek elő, s mesterségesen elnyomorított testükkel, szörnnyé torzított arcukkal igyekeztek szánalomra indítani, koldusadományra bírni a párizsiakat. Este aztán, amikor visszatértek a sötét sikátorokba, megtörtént a csoda: énekeltek a némák, kártyáztak a vakok, verekedtek a bénák, táncoltak a sánták, zsivajgott az egész rablótanya. Az efféle tolvaj-, csavargó- és kolduscsoportok ellen már a XIII. század végén, a XIV. század elején véres törvényeket hoztak, melyek szigorúságára jellemző, hogy VIII. Henrik uralkodása idején Angliában több ezer rablót és csavargót küldtek akasztófára.

A törvényen kívüli deviáns csoportok külön szervezeteket, külön társulásokat hoztak létre e véres törvényekkel szemben. A társulásalakításokat egyébként is a kor legszembetűnőbb vonásaként szokták emlegetni. Társulásokat, egyesületeket alakítottak maguknak az utcanők és az eretnek szekták, a leprások és a zsoldosok, az apácák és a tréfacsináló joculátorok, de a káromkodást és a koccintást megtagadók is.

A koldusok és a tolvajok, akárcsak más „szakmák” képviselői, kötelező tagsággal és korlátozott jogi autonómiával rendelkező céhekbe tömörültek. Ezek az érdekvédelmi szervezetek a különböző jámbor, ájtatos társulatok mintájára a XI. században kezdtek kialakulni, s — mint vallásos és jótékony céllal szerveződő elődeik — elsősorban védelmi feladatokat láttak el.

E confraternitások, vallásos társulatok mintájára alakították ki a céhek is saját szervezeteiket. Innen vették át azokat a szervezeti szabályokat, mindennapi szokásokat, amelyek aztán oly sokáig meghatározták az életüket.

A nyugat-európai koldus- és tolvajcéhek első megjelenéséről sajnos nincsenek pontos adatok. Mindössze annyi bizonyos, hogy ellenkultúrájuk egyik sajátos megnyilatkozását, a tolvajnyelvet, a XIII. századi Franciaországban már ismerték. Sőt Villon, aki maga is a hírhedt „Kagylósok” bandájának tagja volt, másfélszáz év múlva verset is írt e nyelven. Mégis, a középkor e furcsa alvilági szervezeteiről alig tudunk valamit.

Elszórt művelődéstörténeti jegyzetek említik csupán, hogyan zajlott le a XVII. században egy párizsi zsebmetsző mestervizsgája: hogyan kellett a jelöltnek a cím elnyeréséhez a senior által előírt különböző nehéz feladatokat elvégeznie. Ugyancsak ezekből a forrásokból ismerjük az Erzsébet-kori Londonban működő tolvajcéhek beavatási szertartásait, az ún. „falazógyakorlatot” (stalling to the rogue), amikor a kézművescéhek beavatási szertartásaihoz hasonlóan egy korsó sört zúdítottak a tolvajcéhbe belépni kívánó jelölt nyakába. Néhány soros leírásból sejtjük csak azt is, milyen lehetett a korabeli spanyol tolvaj társadalom szerkezete, milyen magasfokú szervezettségben dolgozhattak a tizenhárom féle „foglalkozást” űző tolvajok. Kik voltak azok a „jámborok” (devetos), akik kizárólag a templomokat fosztogatták, és kik a „főpincérek” (mayordomos), akik csakis fogadósokat loptak meg. Hogyan is festett a rablók és tolvajok „köztársasága”, kapitány vezette hierarchiája, illetve törvényei stb.

Ezeken a művelődéstörténeti lábjegyzeteken kívül csak a spanyol pikareszk/kópé irodalomból, a Lazarillo de Tormes élete, jó sorsa és viszontagságai című ismeretlen szerző által írt műből vagy Mateo Alemán, Espinel Quevdo regényeiből, novelláiból van tudomásunk a középkori csavargó- és kolduscéhekről.

A XV. században Spanyolországban született pikareszk irodalom egyik gyöngyszemeként számon tartott Cervantes-novellát (Rinconete és Cortadillo) sem azért tekinthetjük történetileg hitelesnek, mert az író, aki hosszú éveket töltött az adósok börtönében, bizonyára jól megismerte a spanyol zsivány-közösségeket. Novelláját, a sevillai tolvajcéh életét, mindennapi szokásait, beavatási rítusait, szertartásait, gazdag folklórját bemutató realista népi zsánerképet mindenekelőtt Luis Zapata (1526–1595) Miscelánea című korrajza hitelesíti. Ez a mű meggyőzően bizonyítja, hogy Monipodio tolvajcéhe nem Cervantes írói fantáziájának szüleménye, hanem irodalmi értékén túl minden ízében hiteles történeti dokumentum.

A középkori tolvajcéhek világa helyett Eric Hobsbawm azokat a társadalom peremén élő „primitív lázadókat” választotta több könyvének főszereplőivé, akiket a XVIII–XIX. században még a kapitalizmus előtti struktúra hívott életre. Ezek a „nemes banditák” voltaképpen szervezet és ideológia nélküli közönséges útonállók voltak, tevékenységüket a szegény néptömegek — jórészt indokolatlanul — idealizálták.

A „hős” és „nemes” banditáknak Robin Hood, az útonállóból angol szabadsághőssé avanzsált sherwoodi csavargó az ideálképe. Ő volt „az utolsó szász” (the last Saxon), aki úgy élt a nép ajkán, mint az a hős, aki szembeszállt a normann hódítókkal, megtorolta az igazságtalanságokat. Igaz lopott is, de mint a Grimm testvérek Négy fortélyos testvér című meséjében a jólelkű tolvaj fivér — csak a gazdagok pénzét vette el.

Ez a Robin Hood-féle, törvényen kívül élő mitikus alak lett aztán a modellje a kelet-európai betyárballadák főhőseinek, a szlovák Janošiknak, a magyar Rózsa Sándornak, a ruszin Alexa Dovbusnak stb.

Ezektől a nemes banditáktól, akik magukat szintén rablóknak, útonállóknak, betyároknak nevezték, ám akiket a „szegény nép felszabadítói”-ként nem kis népszerűség övezett, jelentősen különböztek azok az orosz forradalmárok, akik a „nép felszabadítóidként rablásokat, betöréseket és más köztörvényes bűncselekményeket követtek el. Lenin nemcsak beismerte, hogy a bolsevikok raboltak, de maga is közreműködött a rablások megszervezésében. Az egyik leghíresebb akciójukat a tifliszi postarablást, Sztálin közvetlen irányításával, Kamo Petroszjan, a később rejtélyes körülmények között eltűnt bolsevik hajtotta végre (Csalidze, 1977: 35, Hobsbawm, 1969: 159).

Az a világ, amellyel e könyvben ismerkedik majd meg az olvasó, számos kapcsolódási pont ellenére sem azonos az Eric Hobsbawm által leírt „nemes banditák” világával, sem Henry Fielding A néhai nagy Jonathan Wild úr élettörténete című regényében ábrázolt világgal. Nem azonos, mert a XX. századi orosz tolvajvilág, a blatnoj mir más történeti fejlődés eredményeként jött létre.

II.

A szabadon élő orosz tolvaj társulások kialakulásáról alig maradtak fenn hiteles források. Eredetüket kutatva, talán éppen a konkrét történeti adatok hiánya miatt fordította figyelmét Valerij Csalidze, a téma első monográfusa is a hallgatólagos megállapodás útján létrejött társulásokra, oroszul artyelekre. Véleménye szerint az orosz tolvajtársulások eredetét itt, az artyel formában kell keresni, hiszen ezeknek minden lényeges eleme ma is megtalálható a tolvaj társadalomban.

A XIII–XIV. században alakult és Oroszországban mindig oly népszerű társulások, akárcsak a nyugateurópai céhek, kezdetben az ellenséges támadások elleni közös védelemre szövetkezve jöttek létre, s tagjaik közé fogadtak bárkit, aki cselekvő módon részt kívánt venni a társulás életében. Ezek közé az ún. nyitott, vagy liberális artyelek közé tartoztak többek között a doni kozákok, akik a maguk választotta vezetőjükkel (atamánjukkal, sztarsinájukkal), s az árulóikat a „zsákba vele, vízbe vele” elve szerint büntető törvényeikkel már a XV. századtól jogegyenlőségben éltek.

Ugyanilyen nyitott társulást alkottak a munka- és koldusartyelek is, amelyek élén az artyel teljes jogú tagjai által választott sztaroszta, cehmisztr állt. Ő vezette a társulás ügyeit, ügyelt a rendre, gazdasági szerződéseket kötött stb.

A nyitott artyelek taglétszámát azonban gazdasági okokból később korlátozni kellett. így a koldusartyelbe csak bizonyos próbák sikeres teljesítése után vettek fel új tagokat, és a tagjelöltek kötelesek voltak az artyel teljes jogú tagjaitól szakmát tanulni és eredményesen levizsgázni. Az artyel gazdasági érdeke kívánta meg azt is, hogy a koldustársaságok felosszák egymás közt tevékenységük színterét. Nemegyszer véres verekedés után dőlt csak el, hogy egy-egy koldusartyel a város melyik részében működhetett. A koldusartyeleknek Oroszország-szerte igen sok fajtája létezett. Voltak állandó és ideiglenes artyelek. Kéregettek a Krisztus nevében könyörgő profi koldusok és a „műkedvelő” amatőrök. Az előbbiek közé sorolták a templom és a temető előtt koldulókat, a tarisznyás púposokat, a jeruzsálemi zarándokok csoportját, az állomások környékét megszálló „vasutasokat”, a házak ablakán „zörgetőket” stb. Krisztus nevében könyörögtek adományokért azok az énekes koldusok is, akik nemcsak Oroszország, hanem Bulgária, Szerbia, Galícia, Bukovina pravoszláv vallású szláv földjét járták. Eletüket — mint a legtöbb artyel életét — egyfajta ritualizáltság jellemezte. Sajátos rítusok között zajlott például a beavatás szertartása. Ennek során a koldusimádságok és a koldusnyelv ismeretéből levizsgázott tanulók a vizsgán jelen lévő bajtársak előtt ünnepélyesen meghajoltak és valamennyiüknek kezet csókoltak. Csak ezzel a furcsa ceremóniával szerezhették meg a jogot, hogy a többiek őket is egyenrangú tagoknak, bajtársaknak (tovariscsi) nevezzék. Az artyel törvényei ellen vétő tagokat testi fenyítéssel, hangszereik széttörésével vagy pénzbüntetéssel sújtották. Gyakran kellett a bűnösnek viaszt venni az artyel közös gyertyájához. A legsúlyosabb büntetésnek számított, s ez egyet jelentett az artyelból való kizárással, ha valakinek szétvágták a koldus tarisznyáját (torbáját).

A sok megszorító, korlátozó és szankcionáló intézkedés ellenére a koldusartyelek mégis nyitottak voltak, mert tagjaik bármikor kiléphettek a társulásból.

Voltak azonban zárt, a tagok részvételét erősen korlátozó társulások is, melyekben a rendet az erre a feladatra specializálódott személy vagy csoport kényszer alapján tartotta fenn. Ilyen zárt társulások, speciális hatalommal felruházott személyek által irányított szervezetek voltak az orosz tolvajartyelek, amelyeknek tagjai soha nem léphettek ki e szervezetekből.

Ezekről a szabadon élő tolvajartyelekről azonban meglehetősen későn, csak a múlt század közepéről, lótolvajartyelekként maradtak fenn adatok (Scserbina, 1882). Néhány soros feljegyzés említi azt is, hogy a pétervári tolvajartyeleket „körök”-ként (horod) emlegették a századfordulón, s ezek a „körök” meghatározott időben tolvajtanyákon (malina) gyülekeztek.

Jóval korábbiak és gazdagabbak viszont azok a feljegyzések, melyek a tolvajartyelek speciális fajtáira, a XVII. századból való börtönben és száműzetésben létrejött obscsinákra vonatkoznak. A népi terminológia szerint ugyanis a tagok szabad elhatározásából alakult társulásokon kívül artyelnek minősültek a kényszerű, zárt körülmények között alakult szervezetek is. A közösségi szellem, mely az orosz nép tevékenységének ma is szinte minden szféráját áthatja, a jól megszervezett rendben, a jogok és kötelességek egyenlő mértékű megoszlásában a tolvajartyeleken belül is megmutatkozott.

A börtönobscsinák ebből a szempontból tehát éppúgy az orosz élet sajátos megnyilatkozási formái voltak, mint az artyelek vagy a kozák falu.

A tolvajartyelek életének legnagyobb hatású erkölcsi alapelve az ún. kölcsönös kezesség, a betyárbecsület (krugovaja poruka) intézménye volt. Ennek értelmében az artyel felelősséggel tartozott minden egyes tagjának vállalt kötelezettségéért, melyet az artyel nevében tett, cserébe viszont minden tag felelősséggel tartozott az artyel kötelezettségvállalásáért. A börtön-obscsina ennek szellemében nemcsak irányította és büntette, hanem lehetőségeihez mérten segítette is a foglyokat. Ha kellett, megfelelő jogi tanácsokkal, új — sokszor hamistanúkkal, szökések megszervezésével támogatta az arra rászorulókat. Máskor új neveket és e nevek „valódiságát” igazoló személyeket szereztek a bíróság elé került elítélteknek. Néhány szibériai börtönben a frissen szabadultak egyszeri segélyt vehettek fel az obscsina pénztárából. A kényszermunkára ítélt foglyok életét egy-egy pár csizmával, kesztyűvel, bilincsalátéttel, élelmiszerrel igyekeztek könnyebbé tenni. Gyakran megesett, hogy a börtönobscsina gondoskodását nélkülöző foglyok pár napos kinti bolyongás után éhezve, fázva visszakéredzkedtek a börtönbe.

A jól megszervezett börtönobscsinák speciális hatalommal felruházott személyek, illetve saját önkormányzati szerveik útján gyakorolták a hatalmat. A legfontosabb önirányító szerv, a gyűlés (szhodka) állapította meg a közös kiadások nagyságát, ez hagyta jóvá a költségvetést, ellenőrizte a kasszát és gyakorolta a bírói hatalmat.

A gazdasági ügyeket, a bevételek és kiadások nyilvántartását két választott tisztségviselő a sztaroszta és az írnok végezte. A sztaroszta, mint az obscsina feje, addig viselhette a hatalmát jelképező kötényt (fartuk), míg a közösség megbízott benne. A sztaroszta sok fontos ügyben egymaga határozott ugyan, de hatalma mégsem volt korlátlan. Döntéseiért az egész obscsina előtt vállalnia kellett a felelősséget. Akit egyszer erre a magas tisztségre jelöltek, a felkínált funkciót — mint az egyik legnagyobb megtiszteltetést — nem utasíthatta vissza.

A börtön- és száműzött obscsinák életét szigorú szabályok és törvények védték, közöttük a titoktartás feltétlen betartása volt a legfontosabb. Ennek megszegése, a besúgás („muzsikálás") a legszigorúbbat, a halálbüntetést vonta maga után.

A gazdasági és pénzügyi irányítást a börtönobscsina önkormányzati szervei végezték. Ezért külön pénztárat, sajátos elárusító-helyeket (majdan) és titkos üzleteket hoztak létre.

A mai, XX. századi orosz tolvajtársadalom gyökerei feltehetően ide, a XVII. századbeli tolvaj- és börtönartyelekhez nyúlnak vissza, hiszen ennek az archaikus társulási formának szinte minden lényeges szervezeti sajátossága ma is él. Ebből a szempontból tehát az orosz tolvajvilág a nyugat-európai tolvajcéhek, a középkori zsiványközösségek szervezeteivel mutat rokonságot; utóbbiak — akárcsak a többi, nem tradicionális módon szerveződött középkori társadalmi csoport — a civilizáció peremére szorulva is létrehozták a maguk tradicionális jellegű szokásait, szertartásait, sajátos kultúrájukat. S ez a kultúra Péter Burke szerint nem más, mint a közösen értelmezett jelentések, attitűdök, illetve az ezeket hordozó kifejezési formák rendszere.

Ezzel a Nyugat-Európában már felbomlott, de egészen más történeti fejlődés folytán Oroszországban máig is élő félelmetes világgal és kultúrával ismerkedhet meg most az olvasó.

LÁGEREK ÉS BLATNOJOK

Az 1917-es forradalom után a szovjet hatalom az addig illegalitásban lévő szervezett alvilág előtt „letette a fegyvert”. A bolsevikok — tévesen — azt gondolták, hogy a tulajdonviszonyok megváltoztatásával, illetve a korábban fennálló társadalmi rend szociális igazságtalanságainak felszámolásával megszűnnek majd azok az okok is, amelyek a bűnözést előidézték. Ezért nem győzték hangsúlyozni, hogy a visszaeső bűnözőket mint a munkásosztály „osztályrokonait” (szociálno-blizkije) bizalomban kell részesíteni és ki kell bennük alakítani a kulákok, az ellenforradalmárok elleni gyűlöletet (Szolzsenyicin, 1974: 421.). Az új „rokonok” azonban rövidesen keserves csalódást okoztak az államhatalomnak, mert szinte a börtönből való szabadulásuk pillanatában ismét rabolni, fosztogatni kezdtek.

Újbóli elkülönítésükre már nem a hagyományos büntetés-végrehajtási intézetekben, hanem a sztálini totalitárius diktatúra szimbólumaként ismert GULagon, a szovjet koncentrációs táborokban került sor.

Szovjet-Oroszországban az első koncentrációs táborokról az 1918. szeptember 5-én kiadott, az ún. vörös terrorról szóló dekrétum intézkedett. Ez a rendelet arra kötelezte a VCSK-t, hogy a fiatal szovjet államot védje meg az osztályellenségektől és koncentrációs táborokban izolálja azokat.

Hamarosan kiderült azonban, hogy a lakosság egyre nagyobb rétegei „veszélyesek” a rendszer számára, és az eleinte ideiglenesnek szánt koncentrációs táborok mellé mindig újabbakat létesítettek.

Az egyre szaporodó koncentrációs táborok 1922-től a GPU (Állami Politikai Felügyelőség), 1934-től pedig az NKVD (Belügyi Népbiztosság) alá tartoztak. Nevüket 1930-tól javító-munkatáborokra (iszpravityelno-trudovoj láger), 1956-tól javító-munkatelepre (voszpitátyelno-trudovája kolonyija) változtatták.

1918-tól ezekbe a lágerekbe zárta a szovjet hatalom a visszaeső köztörvényes bűnözőket, akiknek lágertársai évtizedeken keresztül a szovjet hatalom „soros” ellenségei lettek: fehér tisztek, egyházi személyek, a cári adminisztráció egykori tagjai, „a nép ellenségének” nevezett értelmiségiek, mérnökök, „régi” bolsevikok, politikai szervezkedésig el sem jutott munkások, kuláknak nevezett parasztok, akiknek a lágerekben egységesen „kájer”-ek (kontrrevoljucionyeri) vagy „politikai”-ak volt a gyűjtőnevük.

Ezekben a — több ezer embert befogadó — lágerekben az elítéltek átnevelése, a hivatalos propagandasajtó kedvenc szóhasználata szerint „átkovácsolás” (perekovka) folyt.

Az „átkovácsolás” egyébként nem jelentett mást, mint azt, hogy az elítéltek ingyen munkáját az irracionális népgazdasági tervek teljesítéséhez használták fel. Ilyen „átkovácsolás” folyt a Fehér-tengeri csatorna építésén is, ahol 1931 és 1933 között mintegy 250 ezer elítélt dolgozott, s közülük becslések szerint 100 ezer pusztult el az építkezés munkálatai során.

Folyt azonban a lágerekben egy másfajta „átkovácsolás” is, melyet nem a lágervezetőség, hanem a bűnözők folytattak a „politikaiakon”. A foglyok között ugyanis milliókra tehető azoknak a „politikai” elítélteknek a száma, akiknek dolgoztatására, megalázására, nemegyszer lemészárlására használta fel az „osztályrokonokat” a lágerek vezetősége, „így volt ez jobb a bűnözőknek” — írja a cinkos együttműködésről az egykor szintén „politikai” Szolzsenyicin. „így volt nyugodtabb a lágerfőnökség: nem kellett megerőltetni kezét (verések) és hangszálait, nem kellett részletekkel foglalkoznia, sőt még csak mutatkoznia sem kellett a zónában. Maga az elnyomás is így érvényesült jobban: a bűnözőkkel sokkal pimaszabbul, sokkal vadállatiasabb módon valósították meg azt.” (Szolzsenyicin 1974: 425)

A köztörvényes bűnözők és a „politikai” elítéltek kétpólusú lágerstruktúrájából alakult ki a javítómunkakolóniák és a börtönök napjainkban is meglévő hárompólusú struktúrája, melyben a tolvajok (vori), a muzsikok (muzsiki) és mocskosok (csuski) alkotnak hierarchikus felépítésű társadalmat.

E társadalom élén a tolvajok, a blatnojok állnak, kiknek világa (blatnoj mir, vorovszkoj mir) minden tekintetben a fennálló társadalom ellentéte és tagadása. Főhőse a blatnoj, a hivatásos bűnöző, a tolvajtársadalom tagja, aki a társadalmon kívül él és a maga sajátos törvényei szerint társaival együtt egy másik, „ellen”-világot alkot. A blatnoj, ellentétben a legtöbbször gazdag középosztálybeli maffiafőnökkel, aki nappal esetleg jónevű ügyvéd, éjjel viszont rettegett zsaroló, nem él kettős életet. Számára a bűnözés nem kenyérkereset, hanem életforma. A polgári társadalomba való bekerülés, a normális élet pedig nem cél, hanem megvetés tárgya.

A blatnoj nem egyszerű köztörvényes bűnöző, mert minden blatnoj köztörvényes ugyan, de nem minden köztörvényes blatnoj; azzá csak az lehet, akit blatnojjá fogadnak. (Rossi, 1987: 33)

Az elítéltek három, egymástól élesen elkülönülő, zárt csoportja (tolvajok, muzsikok, mocskosok) leginkább a kasztokhoz hasonlatos.

A különbség annyi közöttük, hogy míg a klasszikus kaszthoz tartozás mindig megváltoztathatatlan és örökletes, addig a lágerbeli kasztok esetében egyfajta „társadalmi mobilitás” figyelhető meg: néhányan felemelkednek, mások lesüllyednek (az utóbbi a gyakoribb).

A piramisszerűen elhelyezkedő kasztok, illetve csoportok tagjai igen különböző jogokkal és privilégiumokkal rendelkeznek. A piramis csúcsán helyezkednek el a bűnözővilág arisztokratái: a tolvajok (vori, ljugyi, cseloveki, blatnije), akik maguk is külön hierarchiát alkotnak. Nevükkel ellentétben nemcsak ők, a lopásért elítélt tolvajok, hanem a rablók, banditák és gyilkosok is ebbe a csoportba tartoznak. Létszámuk legfeljebb az elítéltek egy tizede, mégis szinte minden privilégiummal ők rendelkeznek. Ok oszthatják a ruhát és az élelmiszert, ők döntik el, hogy az újonnan érkezett elítélt a priccs alatt, a két priccs között, vagy a priccsen kapjon-e helyet.

A tolvajokat mindig a legjobb, az alsó priccs illeti meg. Néhány lágerben és javító-nevelő munkatelepen szabad kijárásuk van, de mindenütt élik a maguk szabad, független életét. A tolvajtörvény értelmében szigorúan tilos dolgozniuk. Az alacsonyabb kasztba tartozó muzsikoktól „adót” szednek, a mocskosok pedig mindenben kiszolgálják őket. Az elítéltek kenyérfejadagját nem, de csomagjaikat rendszeresen elveszik. Rangjukat, tekintélyüket fesztelen és kihívó viselkedésükkel minden adandó alkalommal igyekeznek kifejezésre juttatni.

A tolvaj hierarchia élén álló főtolvajt vagy törvényen-belüli-tolvajt (glavvor, avtorityét, régebben pahan) az éjszakai tolvajtanács (szhodka) választja. A tisztséget nem feltétlenül a fizikailag legerősebb tolvaj tölti be. A választásnál fontos szerepe van annak is, hogy a törvényen-belüli-tolvaj (vor v zakonye) jelöltek közül ki a leghatározottabb, ki tudja megszerezni a tanács résztvevőinek bizalmát. A főtolvaj hatalma szinte korlátlan, a rangját szabadulásáig megőrzi. A büntetésvégrehajtási parancsnokság, annak ellenére, hogy a tolvajhierarchia létét hivatalosan nem ismeri el, a főtolvaj véleményét minden fontos ügyben kikéri. Erre annál is inkább szüksége van, mert ha a főtolvaj nem ért egyet valamely önigazgatási posztra jelölt elítélt személyével, az el sem tudja látni a feladatát, ezért kár is őt kinevezni.

Mint a legtöbb tolvajnak, neki is van ragadványneve, de míg a többieket azon is szólítják és tegezik, a főtolvajt kereszt- és apai néven hívják és magázzák. Az ebédlőben néhány tolvajjal és brigádvezetővel külön asztalnál ülhet, a közös étkezésnél ő kapja a legjobb falatokat.

A főtolvaj igen szoros kapcsolatot alakít ki a tolvaj társadalom erőszakos vezetőivel, a törvényen-belüli-tolvaj okkal, akik a tolvaj törvények ismerői, betartói és betartatói (vor v zakonye). Néhány kriminalista szerint a törvényen belüli tolvajok a sztálini lágerekben tűntek fel először. Az 1930-as években a lágervezetőség közülük választotta ki a javító-munkatáborok brigádvezetőit, ők ellenőrizték a brigádtagok munkáját, a műszak befejezése után pedig kimutatást készítettek a brigád aznapi teljesítményéről, s ennek alapján állapították meg a brigádtagok fejadagját. A törvényenbelüli-tolvaj-brigádvezetők a norma teljesítése érdekében a „politikai” elítéltekkel szemben bármilyen „fenyítési” módszert alkalmazhattak. Bár a sztálini hatalom az ő körükben is szervezett tömeges kivégzéseket, a köztörvényesek jóval gyakrabban kaptak amnesztiát, mint a „politikai” elítéltek.

A törvényen-belüli-tolvaj titulus napjainkban formálissá lett. A „tekintélyért” (avtorityét) ugyanis minden tolvajnak külön meg kell küzdenie. Egyes adatok szerint a nyolcvanas években kb. húszezer „tekintélyes” tolvaj és ötszáz törvényen-belüli-tolvaj működött a Szovjetunióban.

Annak ellenére, hogy a főtolvaj t a törvényen-belüli-tolvajok közül választják, mégsem ők, hanem a hatalmukat biztosító segédek (glavsnir) és a tolvajbíróság (pravilka) ítéletvégrehajtói, „az alacsony homlokú, de keményöklű” harcosok (bojec) állnak a tolvaj hierarchia második fokán (Szamojlov, 1989: 155.).

Rangsorban a magukat mindig megvédő makacsok (krutoj), a tolvajokhoz nem tartozó, az alsó, sarokban lévő priccsen alvó sarkiak (uglovoj) következnek. Mögöttük az egyszerű vagy „gyalog” tolvajok és a „kölykök”, a tolvajtanulók (malolétok, pacán, podvorik) állnak, míg a hierarchia legalsó fokát a „csicskások” (sesztyorka) alkotják.

A tolvaj kölyök, tolvaj tanuló elnevezés nemcsak az életkorra utal, hanem arra is, hogy az illető tolvaj még keveset látott, keveset tapasztalt. Szolzsenyicin tolvajúttörőknek, Dyomin és Kabo tolvajkomszomolistáknak nevezik ezeket a leendő törvényen-belüli-tolvajokat, akiket — bár csak most tanulják a „szakmát” — máris a „reményteljes” tolvajok között tartanak számon. Jerjomin szerint sok fiatal számára a tolvajrendbe kerülés nem jelképes, hanem nagyon is egzisztenciális jelentőségű, hiszen egy részük csonka családból kerül ki, más részüket pedig kolóniára kerülésük után vér szerinti családjuk „írta le”.

A törvényen-belüli-tolvaj rangot csak igen körültekintő, alapos ellenőrzés, „belső vizsga” után kaphatják meg a „kölykök”. Ennek során számot kell adniuk egész múltjukról: hol és hány évet ültek korábban börtönben, kik voltak a barátaik, gyanúsíthatóak-e besúgással, részt vettek-e az elítéltek önkormányzati munkájában, az ún. kisegítő munkahelyeken (irodában, orvosi rendelőben stb.) vagy a zónában, a lágerben dolgoztak-e, voltak-e büntetve stb. A kapott vallomást a maguk titkos csatornáin a tolvajok természetesen ellenőrzik. Ezután a „kölyköknek” az őrszemélyzettel szemben tanúsított viselkedését figyelik (kellően kihívóak, elutasítóak-e). Ha ezt is megfelelőnek találták, akkor már kisebb feladatokat is kaphatnak: pl. az igavonóktól (rabotjaga) beszedhetik a tolvajadót (voroszkoje blago) és befizethetik a tolvajok segélypénztárába (obscsak). Ez a feladat természetesen megfelelő rábeszélőképességét és kellő határozottságot igényel. Máskor a büntetőzárkában ülő főtolvajnak és törvényen-belüli-tolvajnak kell élelmet, cigarettát, teát, meleg ruhát bejuttatni, s ez csak az őrök megvesztegetésével sikerülhet. Olykor ők hajtják végre a tolvajbíróság ítéletét, tehát ölniük is kell. Szerencsés esetben ez „csak” egy haldokló megkéselését jelenti. Ha mindezeket a feladatokat sikeresen teljesítették és börtönön kívüli életükön sem volt „sötét folt”, a tapasztalt törvényen-belüli-tolvajok a tolvajtanács elé viszik az ügyet, ahol döntenek arról, hogy a tolvaj rendbe fogadják-e a jelöltet. A befogadásról általában „helyi” szinten, a kolónián döntenek, de előfordul ún. össz-szövetségi befogadás is. Ekkor azonban már egy ismert törvényen-belüli-tolvaj ajánlása és kezessége is szükséges.

Abban az esetben, ha a legtekintélyesebb törvényen-belüli-tolvajok elkülönítőben vannak, írásban adhatják le voksukat: „befogadjuk” vagy „nem fogadjuk be”.

A többiek szóban nyilvánítanak véleményt: „Nem vagyunk ellene, ha tiszta a lelke”, „Isten segítse őt!”, „Örülök, hogy családunk fiatalokkal bővül!” stb. A „kölykök” ezek után ünnepélyesen leteszik a tolvajesküt.

A tolvajtársadalom középső, számában legnagyobb rétegét a köztörvényes bűncselekményekért, kisebb munkahelyi lopásért, spekulációért elítélt muzsikok alkotják. A tolvajok értékítélete szerint tulajdonképpen a „nem tolvajokhoz”, a frájerekhez kellene tartozniuk, azok közé, akiket Szolzsenyicin így jellemzett: „hogy mit jelent ez a szó frájer? A frájer azt jelenti, hogy általánosan emberi, olyasmi, ami minden normális emberben megvan. Éppen ez az általánosan emberi világ, a mi világunk az a maga erkölcsével, szokásaival, kapcsolataival, ami a leggyűlöletesebb a bűnözőnek (a ’blatnoj’-nak), ezt gúnyolja ki leginkább és ezzel állítja szembe a maga antiszociális, a társadalmat tagadó tolvajtársadalmát” (Szolzsenyicin, 1974, II.: 433.).

A büntetés-végrehajtási szervek mégsem a frájerekhez, hanem a profi bűnözőkhöz, a tolvaj társadalom tagjaihoz sorolják a muzsikokat.

A bűnözővilág legkitaszítottabb, legnyomorultabb tagjai a mocskosok (csusok, obizsennij). Ok a bőr- és nemibetegségekben szenvedők, a debilek, a homoszexualitásért, nemi erőszaktételért (OSZSZK Btk. 117. te.) elítélt civilek, a tolvajtörvényt megszegő, a kártyaadósságukat meg nem fizető, a társaik kenyérfejadagját ellopó „lesüllyesztett” (opuscsonnij) tolvajok. Halkan, szinte észrevétlenül járnak, rabként szolgálják a tolvajokat és azok minden szeszélyét alázatosan tűrik. Mindig sápadtak, testük tele van kék-zöld foltokkal, szemükben félelem és rettegés. Egész életüket végigéhezik.

Ugyancsak a mocskosok közé tartoznak a pidorok (pidor), a pederaszták. Velük még a muzsikok sem állnak szóba. A pidorok közt van a helyük a passzív homoszexuális szerep elfogadására kényszerített, megerőszakolt raboknak is. A pidorok nem ülhetnek asztalhoz, csak az étkezde sarkában húzhatják meg magukat, s mint a kutyák, külön edényből esznek (Szamojlov, 1990).

A kasztokra tagozódás jól megfigyelhető a közös programokon való megjelenés alkalmával is (gyűlések, tv-nézés). Legelöl, olykor fotelben, mindig a főtolvaj ül, lábánál a kísérete, a segédek és a harcosok. Tőlük kissé távolabbra, a hátuk mögött foglalnak helyet a fejesek (bugor = brigádvezető) és a sarkiak. Mögöttük az egyszerű tolvajok, alkalmi székeken pedig a muzsikok szoronganak. A szoba vagy a terem ajtajánál félénken és menekülésre készén a mocskosok állnak.

TÖRVÉNYEK, TÖRVÉNYSÉRTŐK, IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS

A tolvajvilág szigorú hierarchia szerint tagozódó társadalmát kötelező erővel bíró törvények szabályozzák. Dmitrij Lihacsov szerint, aki maga is a Szoloveci szigetek koncentrációs táboraiban raboskodott, a blatnojok külső szabadossága mögött valójában szigorú, a viselkedés legapróbb részleteire is kiterjedő szokások, szabályok, törvények rejlenek.

A tolvajtársadalom információs zártságának megőrzése érdekében az első és legfontosabb törvény a besúgásra, illetve annak feltétlen tiltására vonatkozik. Ugyancsak az információs zártság megőrzése miatt tilos a tolvajnak a hatóság előtt őszinte, beismerő vallomást tenni, bárkit (akár ellenségét is) feljelenteni. Tilos továbbá a hatalommal és annak képviselőivel való bármilyen együttműködés, érintkezés.

A hatalommal való együttműködést tiltó törvényt sértették meg a honvédő háború idején a németek ellen fegyvert fogó blatnojok. 1941-ben ugyanis a sztálini államhatalom arra szólította fel őket, hogy váltsák meg bűneiket és hazájuk védelmében ragadjanak fegyvert. Cserébe ezért elengedik majd büntetésüket. A felszólításnak sok ezer blatnoj tett eleget. Sokan közülük önkéntes fegyveres szolgálatra jelentkeztek, s egy-két hetes „kiképzés” után, három-öt tölténnyel indultak a frontra. A harcok befejezése után azonban már szó sem volt a megváltásról, a túlélőket visszairányították a lágerekbe. Az „elvhű”, a hatalommal való együttműködést következetesen elutasító ortodox és a „piroskák”-nak nevezett elfajzott tolvajok, a szukák között ekkor tört ki a véres szukaháború (szucsja vojna). Ha a szuka a tolvajok kezébe került, megölték, ha a tolvaj került a szukák kezébe választhatott: vagy elismeri az új, liberálisabb tolvajtörvényt, vagy megölik.

„Mikor a szukák Puskint a tábortűz fölött egy vasrácson sütögetni kezdték — írja egy »hithű« tolvaj haláláról egy volt lágerlakó —, odakiáltott az oldalt álló bámészkodóknak: Hé, frájerek! Mondjátok meg az embereknek (ti. a tolvajoknak), hogy tolvajként halok meg!” (Szinyavszkij, 1973).

A szukaháború végül az „elvhű” tolvajok vereségével végződött, mert az új tolvajtörvény már megengedte, hogy a blatnoj bizonyos esetekben állami kötelezettséget vállaljon. Ennek volt köszönhető, hogy a háború utáni években, amikor a lágerviszonyok amúgy is megromlottak, a blatnojok brigádvezetőkként és borbélyokként is dolgozhattak. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a következő évtizedekben ne újult volna ki többször is harc a „dogmatikusok” és a „reformátorok” között.

A tolvaj törvények szerint az igazi tolvajnak nem lehet sem családja, sem munkahelye. A zónában általában nem dolgozhat, és a zóna vagy a büntetőzárka építésében egyáltalán nem vehet részt. „Életemben nem emeltem nehezebbet a tolvajkulcsnál — szokták mondogatni —, te meg azt akarod, parancsnok, hogy vagonokat rakjak ki-be?”

Viták, konfliktusok esetén a tolvaj köteles a tolvajbírósághoz fordulni és annak ítéletét tudomásul venni. Köteles továbbá ismerni a tolvajnyelvet (fénya, blatnaja muzika), melynek használatán éppúgy ki lehet mutatni bizonyos primitív ősközösségi vonásokat, mint a magántulajdonhoz való viszonyukban. A tolvajok ugyanis nemcsak az idegen, hanem minden tulajdonnal szemben közömbösen viselkednek. Amijük van, amit loptak, nem igyekeznek megtartani, megőrizni, birtokolni, hanem azonnal továbbadják vagy felélik.

A tulajdon iránt érzett közömbösség tükröződik a nők iránti megvetésükben is. Saját tolvajfeleségüket (salava) gondolkodás nélkül átengedik rangosabb társaiknak. Erkölcsi kódexük szerint a nő nem szeretetet vagy szánalmat, hanem megvetést és verést érdemel. Mindez nem mond ellent az érzelgős és hazug anyakultuszuknak. Az anya a blatnojok számára afféle „szentek szentje”.

A tolvaj törvények a privát élet sok, látszólag jelentéktelen szféráját is szigorúan szabályozzák. Az ivással kapcsolatban a törvények csak az ítélőképesség mindenkori megőrzését írják elő, a kártyázásról viszont, mint a blatnojok egyik alaptevékenységéről, részletesen szólnak. E szerint a blatnojok csak akkor ülhetnek le játszani, ha van pénzük. A kártyaadósságot minden körülmények között meg kell fizetniük. Néha azonban játszhatnak „tét”-ben is. Ilyen „tét” lehet a játékos szeme, amit ha veszít, a nyertesek rögtön kinyomhatnak. Kártyázhatnak esetleg az „utolsó”-ban. A vesztesnek ilyenkor az „utolsóként” az ajtón belépő, a vonatra felszálló stb. embert kell megölnie. Játszhatnak a tolvajok „maguk alá”, s a vesztesek ilyenkor szükségleteiknek engedik át testüket (Szolzsenyicin, 1974: 429).

Ha egy tolvajt egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy a tolvajtársadalom tagjává fogadta, ez a tagság „örök” időre szól, s onnan kilépni nem lehet. Minden kilépésre irányuló kísérlet árulásnak számít, amit a tolvajtörvény — mint Vaszilij Suksin Vörös kányafa című filmjében — halállal büntet. Kivételes esetben a tolvajtanács „elbocsátó” határozatot is hozhat, kiengedheti a rendből egy tagját (Dyomin, 1981: 364).

A tolvajoknak saját bíróságaik (pravilka) és tanácsaik (tolkoviscse, szhodka) vannak, melyek a tolvaj „becsületkódex” és a hagyományok alapján működnek. A bíróságok ítéletei kíméletlenek és visszavonhatatlanul végrehajtandók akkor is, ha az elítélt nem érhető el éppen és egészen más lágerben van. A tolvajbíróság ítélete elől sokkal kevésbé lehet elmenekülni, mint a bűnüldöző szervek és a hivatalos felelősségrevonás elől.

A minden részletükben kidolgozott büntetésfajták alkalmazásánál a tolvajbíróság figyelembe veszi a bűnös vétségének nagyságát. Az első, igen enyhe fokozatú büntetést a tolvajtörvények megsértői még a helyszínen megkapják. Két-három harcos „Kezek!” figyelmeztetés után (védekezni nem szabad) ütni és rugdosni kezdi a törvényszegőt, aki ezután két-három napig az ágyat nyomja. Komolyabb büntetésnek számít, ha valakinek hokedlivel ütik a fejét. Ez a verés általában hosszan tartó pszichés megbetegedést okoz. A veseleverés (opuszkanyije pocsek) azt jelenti, hogy a kezénél fogva tartott elítéltet addig rugdossák, míg véreset nem vizei. Az ún. elfojtásnál (zaglusivanyije) ez a rugdosás és taposás addig tart, míg az illető el nem veszíti az eszméletét, s noha nem az a cél, hogy az áldozat meghaljon, mégis gyakran előfordul, hogy az „túl gyenge volt” és nem bírta ki a verést. A beáztatás (zamacsivanyije) gyilkosságot jelent, amit leggyakrabban úgy hajtanak végre, hogy — öngyilkosság látszatát keltve — az áldozatot egyszerűen felakasztják. A legsúlyosabb büntetés az ún. lassú halál (medlennaja szmerty). Akit ezzel a büntetéssel sújtanak, azt általában este kezdik el verni és csak reggel, az áldozat halálakor hagyják abba az ütlegelést.

A sztálini lágerekben gyakori büntetésforma volt az ún. török faragás (zagyelaty turka) és az indiai módszer (ingyijszkij krant), melyek során a „vétkest” karóba húzták, illetve kettéfűrészelték. Ismerték a gégetömést (zatknuty hajló), amikor az áldozatot a padlóra fektették és a gégéjét vésővel verték át. Gyakori kivégzési módszer volt, hogy a tolvajok a legfelső priccsről ugráltak a megkötözött „bűnösre”, és így zúzták szét annak mellkasát (Szolzsenyicin, 1974. III: 432). Enyhébb büntetésnek számított a megvakítás, a végbél felforrósított fémdarabbal való „összeforrasztása” stb.

Elég sűrűn rendeztek a tolvajok éjszakai „zameszt”. A muzsikoknak és a mocskosoknak ilyenkor ki kellett ugrani az ágyukból és az ajtó előtt várakozó harcosoktól — ökölcsapások, késelés, hokedlilábakkal való ütlegelés formájában — hatalmas verést kaptak. A verés után a mocskosok és a muzsikok lemosták magukról a vért és visszamentek aludni. Mindezt azzal a „nevelési szándékkal” csinálták, hogy demonstrálják, „ki az úr a háznál”.

A tolvajbíróság ítélet-végrehajtóit korábban gladiátoroknak nevezték, ma hóhéroknak és harcosoknak. A hóhérok elsősorban a halálos ítéleteket hajtják végre, a harcosok pedig a nagy veréseket és az ún. lesüllyesztéseket (opuscsenyije) szervezik meg. Ezekről a lesüllyesztésekről a következőket mondta az egyik harcos: „Azt a feladatot kaptam, hogy az egyik tolvajt buktassam le, ezért úgy kellett intéznem, hogy az illető veszítsen a kártyán. Pénze viszont nem volt, nem tudta megfizetni az adósságát. Ezért megerőszakoltam. Mivel én csak „kölyök” vagyok, a tolvajra kezet emelnem nem szabad, a feladatot csak így tudtam végrehajtani.” (Jeromin, 1991.)

A „kölyök” által említett büntetésfajta, a lesüllyesztés, a tolvajoknál a legsúlyosabb erkölcsi és társadalmi következményeket vonja maga után és az mindig a tolvajkasztból való kizárással, és egy alacsonyabb kasztba helyezéssel jár együtt. Maga a procedúra voltaképpen sajátos szertartás, melynek során — mint hadseregben a tiszteket — a tolvajokat és a muzsikokat lefokozzák, kiközösítik. A nyilvánosság előtt zajló szertartáson a tolvajokat megfosztják fekete ruhájuktól és ócska kék vagy szürke színű göncöket adnak rájuk. A tolvajok muzsiksorba helyezése ezzel a rituális ruhacserével véget is ér. A mocskossá süllyesztés ennél jóval kegyetlenebb és megalázóbb procedúra, s általában a „lesüllyesztett” tolvaj vagy muzsik szimbolikus vagy valóságos megerőszakolásával fejeződik be (Maier, 1990. IV. 21.).

Még a közelmúltban is voltak olyan kolóniák, melyeket azért hoztak létre, hogy ott törjék meg a legnehezebben kezelhető bandavezéreket. Az egyik kolónián fénykép is készült egy ilyen „trónfosztás” eredményéről. A kép egy összekötözött lábú, rettegő bandavezért ábrázol — a priccs alatt fekve. Ez a fénykép volt a tárgyi bizonyíték arra, hogy a bandavezért lesüllyesztették.

Speciális lesüllyesztési módnak számít, ha a kiéheztetett tolvajok a mocskosoktól kapják meg a kenyérfejadagjukat, mert ha a kenyeret elfogadják, akkor automatikusan maguk is mocskosokká válnak.

Az ismertebb törvényen belüli tolvajok fölött általában a legmagasabb törvényhozó testület, a szabadlábon lévő törvényen belüli tolvajokból először 1946-ban Lvovban összehívott és a nyolcvanas évektől minden második évben „plenáris” ülést tartó tolvajkongresszus ítélkezhet. Ez a magas fórum vitatja meg az aktuális „politikai” helyzetet, dönt fontos személyi kérdésekben. Kivételes esetekben azonban, mint például 1988-ban, amikor a sajtóban „harangozták be” a bűnüldöző szervek újabb támadását a bűnözővilág ellen, összehívhatják a rendkívüli kongresszust is. Ha a tolvajkongresszus elé idézett törvényen belüli tolvajok nem tudják magukat tisztára mosni a testület előtt, az ítéletet, amely legtöbbször halálos, rögtön meghozzák és a helyszínen végre is hajtják. Előfordul, hogy a „trónfosztott” bandavezér közvetlenül az ítélethirdetés után öngyilkosságot követ el. Ha a „trónfosztott” éppen egy kolónián tölti a büntetését, a tolvajbíróság azonnal értesíti az „illetékeseket”, és az ítéletet ott hajtják végre. Ha a vétkest „csak” lesüllyesztésre ítélték, ezt a legrövidebb időn belül minden érintett tudomására hozzák.

RÍTUSOK, TABUK, HIEDELMEK

A blatnojoknak a tolvajtársadalomból való kizárása, lefokozása kapcsán szó volt már a tolvajok rituális ruhacseréjéről. A rítus, mint megszabott, hagyományos rendben végzett külső ténykedés, eljárás és szigorúan szabályozott viselkedési forma, minden ember alkotta szervezet életében fontos szerepet tölt be.

Jelentősége nemcsak a paraszti kultúrában, hanem a katonaságnál, oktatási intézményekben és a mindennapi életben is meghatározó, hiszen az emberek szeretik megadni egymás közti kapcsolataik formáját, szeretik a szertartásokat.

Különösen gazdag rítusviláguk van a primitív társadalmi mozgalmaknak, szervezeteknek, amelyeknek tagjai úgy érzik, hogy működésükhöz elengedhetetlenül hozzátartozik a külsőséges ceremóniák szigorú és aprólékos betartása is. E rítusok jelentősége elsősorban abban van, hogy a szervezet, illetve a mozgalom sok titkos szállal tudja tagjait magához kötni, például úgy, hogy más érvényes tabuk elleni vétségek elkövetésére kényszeríti őket.

Gazdag rítusvilága van a tolvajtársadalomnak is. A blatnojok életét a beavatástól a kizárásig szertartások egész hálója fogja át.

A sokféle szertartás között kiemelkedően fontos szerepük van azoknak az ún. átmeneti rítusoknak (rites de passage), melyek kész közösségi szerepek felkínálásával megkönnyítik a nehéz élethelyzetekből adódó krízisek elviselését. Fontos átmeneti rítusnak számít a beavatás és a ruhacsere is.

A beavatás (propiszka) szertartása a státusváltozást sűrítetten kifejező rítus, melynek három, egymástól jól elkülöníthető fázisa van. Az elsőben az újonc, mintegy kilépve korábbi életéből, új (ragadvány-) nevet kap (Zsebes Borja, Herceg, Párduc stb.). Ezt később az iránta támasztott követelmények teljesítése követi, melyeknek — a gyakran szintén rítusformát öltő — próbákon kell eleget tennie. A próbákat más társadalmi szervezetek rituális „náspángolásaihoz” hasonló, de annál jóval kegyetlenebb verés vezeti be.

A láger- vagy zárkatársak először törülközőből „répát sodornak”, és ezzel mérnek az újonc hátára harminc „répát”.

Később a „répára”, alumínium bögrét kötnek és így folytatják az ütlegelést. Ezt követi két „nyakas” (nyakszirten vágás) és két „csengős” (két tenyérrel egyszerre csapnak az újonc fülére, majd fejére). A zúgó fejű, vérző hátú avatandóval most „ravasz szomszéd”-ot és „kakas”-t játszatnak (pufajkából készített kényszerzubbonyt adnak rá, s a magatehetetlen újoncot tovább ütik). A rituális verés után minden újonccal meg akarják csókoltatni a küblit, s ha ezt megteszi, csak a mocskosok, a pidorok között lehet helye:

„…a szíve újra azt súgta Koljának, hogy nem szabad megcsókolni a küblit. De a tetőt már felnyitotta, nem volt visszaút. Háttal állt a »kölyköknek«, s lassan a küblitetőhöz hajolt, mintha az, mint valami kés, elvághatta volna a torkát. A kübli húgyszagot árasztott. A tető már ott volt előtte, s úgy közelítette hozzá az ajkát, mintha tüzes lenne és hozzáérve megégetné. A cellában csönd volt. Valamennyien megdermedtek, mintha most valami olyasmi történne, amitől a sorsuk függ. Kolja alig érintette ajkával a küblitetőt, és ahogy fölegyenesedett, a cellában kirobbant a hangzavar:

— Süldő! Kübli! Köcsög!” (Gabisev, 1991: 30).

Az avatási szertartás tulajdonképpen próba, következő fázisában a jelöltnek különböző ravasz kérdésekre kell helyesen megfelelni:

Kérdés: Karó a seggedbe; vagy villa a szemedbe? (A kérdés komoly, mert most fog eldőlni, hogy az újonc pederaszta lesz, vagy elveszti a szemét. Csak a tapasztalt, öreg elítéltek tudják, hogy a helyes

Válasz: Villát a szemembe! (A zárkában ugyanis nincs villa.)

Kérdés: Seggbe, vagy eladod az anyád?

Válasz: Férfit seggbe nem baszom, az anyám meg nem eladó!

Kérdés: Kit fogsz verni, a zekét (sittest) vagy a medvét?

Válasz: Naná, hogy a medvét!

Kérdés: Meddig verjünk? Az első vérig vagy a kék foltig?

Válasz: Vérig (ti. az első karcolásig).

Kérdés: Ha tankkal mész, kit taposol el? A havert vagy az anyád?

Válasz: A havert (ma haver, holnap zsernyák).

Kérdés: (A klozeton egy újság, rajta egy tiszta kenyérdarab, az asztalon pedig koszos szappandarab.) Mit eszel meg, a kenyeret vagy a szappant?

Válasz: A szappant. (Ellenkező válasz esetén arra kényszerítik az újoncot, hogy az újságpapírral együtt egye meg a kenyeret, s így maga is mocskossá lesz. Ha viszont a szappant választja, békén hagyják, mert a szappan nagy érték a lágerben és jobban sajnálják, mint őt.)

Kérdés: Mi leszel? Repülő vagy mászó? Vigyázz, amit válaszolsz veled is könnyen megeshet!

Válasz: Repülő. (Ha ugyanis a jelölt a mászót választja, megparancsolják neki, hogy az orrával törölje fel a mocskos padlót, és ha ezt megteszi, mindenki rabszolgája lesz. A „repülő”-nek viszont legfeljebb bekötött szemmel kell a legfelső priccsről a padlóra ugrania — ahová a szertartásvezető korábban hegyes, éles tárgyakat helyezett. Ha a felavatandó újonc megtetszett a többieknek, akkor még röptében elkapják. Ha átlagosnak tartják, akkor csendben kiszedik alóla a hegyes tárgyakat. Ha az újonc gyáva vagy ostoba, hagyják hadd törje össze magát. Mindez természetesen az ő baja, mert ő vetette le magát a priccsről.)

Kérdés: A havert megmarta egy kígyó, ezért ki kell szívni a mérgét. Mit teszel?

Válasz: Hívok egy szopóst! (vafljor) (Hiszen a kezén vagy a lábán a „haver” magának is ki tudja szívni a sebét. Rossz válasz esetén a jelölt azonnal a pidorok közé kerül.) (Szamojlov: 1990.).

A próbák, melyek az újonc rátermettségét, alkalmasságát voltak hivatva megvizsgálni, ezzel véget is értek.

A tolvaj-jelölt „kölyök” a próbaidő letelte után újabb ceremónián vesz részt, ezt a korábban már említett szavazás („befogadjuk”, „ne fogadjuk be”) vezeti be, majd a jelölt ünnepélyes eskütétele következik: „Én, X. Y., tolvajéletre adtam a fejem. A tolvaj tanácson jelen lévő tolvajoknak esküszöm, hogy igazi tolvaj leszek és soha semmiféle zavaros ügyben nem működöm együtt a zsarukkal.” Megesküszik még, hogy semmilyen körülmények között, sem a kolónián, sem szabadon nem fog dolgozni, kijelenti: tisztában van vele, hogy a tolvaj törvény megszegéséért halál jár. A jelölt ezzel az ünnepélyes aktussal a tolvajtársadalom teljes jogú tagja lett.

Az avató, befogadó rítusok mellett igen gyakoriak a tolvajrendből kizáró, kiközösítő rítusok, mint amilyen a korábban említett lesüllyesztés is volt, s amely mindig a lefokozottak szimbolikus vagy valóságos megerőszakolásával jár együtt.

Különös figyelmet érdemelnek az öncsonkítással, öngyilkossági kísérletekkel és kannibalisztikus szeánszokkal kapcsolatos tolvajrítusok, melyek az élettel szemben érzett közömbösségnek, sőt megvetésnek sajátos megnyilatkozási formái. A tolvajok saját életüket, noha másokénál többre tartják, nem féltik. (Te halj meg ma, én meg holnap = Umri ti szegodnya, a ja umru zavtra.)

Nem szívesen, de ha kell, ölnek. Vállalják a „nedves ügyet” (mokroje gyelo). Az öngyilkosság, bár a börtönökben és a kolóniákon előfordul, a tolvajok körében ritka. Variam Salamov szerint rajongva tisztelt költő kedvencük, Szergej Jeszenyin öngyilkosságát a legműveltebb tolvajok is csak úgy tudták megmagyarázni, hogy a költő mégsem volt igazi tolvaj, csak afféle „lecsúszott alak”, akitől minden kitelik.

Igen gyakori viszont közöttük az öngyilkossági kísérlet. „Amikor felvágom az ereimet — mondja erről az egyik elítélt —, pihenek, megnyugszom. Olyan boldognak és szabadnak érzem magamat, mintha valami súlyt dobtam volna le a vállamról.”

Az elítéltek karját hegek egész rácsozata borítja, bizonyítékául annak, hogy ezek az emberek üvegekkel, törött cserepekkel, szögekkel, de néha saját fogaikkal is, sokszor felvágták, feltépték már ereiket. Az sem ritka, hogy demonstratív szándékkal, egyszerre több köztörvényes zárka lakója is felvágja ereit. Ilyenkor bordóvörös vértől latyakos az egész zárkapadló.

De más módon is kárt tesznek magukban. Felakasztják magukat valamilyen szögre, ágra, kampóra. Benzint locsolnak ruhájukra és meggyújtják magukat. Kezüket, lábukat présbe vagy motorfűrész alá dugják, levágják kézujjaikat, fülkagylóikat, orrukat. Bevarrják szemhéjaikat. Herezacskójukat a priccshez szögelik. Felmetszik a hasukat, üvegszemcséket szúrnak a tüdejükbe, porcukrot és celofánhamut lélegeznek be, hogy tályog keletkezzék rajta, valamilyen sebet vágnak magukon és golyóstollfestéket vagy a fogaikról levakart lepedéket dörzsölnek bele, s így elfertőződik. Ettől kezük vagy lábuk később megdagad, vérmérgezést kapnak, csontjaik rothadni kezdenek, sebeik üszkösödnek — és elkerülhetetlenné válik az amputáció. Természetesen „nyelnek” is. Kanalat és fogkefét, rugót vagy drótdarabot, tűt és dominókockákat, mindent, ami a kezük ügyébe kerül.

Ezek az öncsonkítások és benyelések egyrészt kétségtelenül rituális tiltakozások, hiszen, mint azt egy tolvaj meg is fogalmazta: „Csinálni kell valamit, és testem egy darabját kínzóim arcába dobni!”. Másrészt viszont e brutális gesztusokat a „jobb élet” (értsd: kórházi ellátás) eléréséhez vezető útként is felfoghatjuk (Marcsenko, 1969., Kuznyecov, 1973., Maier, 1991.).

Végső elkeseredés és vad tiltakozás feszül a tolvajok önmegsemmisítő, kannibalisztikus szertartásai mögött is. „Az egyik zárkában az elítéltek pengét szereztek — írja az egyik ilyen szeánszról Marcsenko — és néhány napon át papírt gyűjtögettek. Miután mindent előkészítettek, mindegyikük kivágott magából egy darab húst — volt, aki a hasából, volt, aki a lábából. Vérüket felfogták egy edénybe, beletették a húsdarabokat, papírból tüzet gyújtottak és főzni kezdték a húsukat. Amikor a börtönőrök észrevették, hogy mi készül, berontottak a zárkába. Az »étel” még nem volt kész, és az elítéltek sietve kikapkodták az edényből a húsdarabokat, s gyorsan a szájukba tömködték. Még az őrök is emlegették utóbb, milyen borzalmas látvány volt ez. Tudom, hogy nehéz elhinni a történteket. Később azonban magam is láttam e borzalmas lakoma résztvevőit, beszéltem is velük. A legérdekesebb az, hogy egyébként teljesen normális emberek voltak…

Megesett, hogy Panov kimetszett a testéből egy-egy darabot és odadobta az őröknek, néhányszor felmetszette a hasát, az ereit, több napos éhségsztrájkot tartott, mindenfélét benyelt stb. A kórházban felvágták a gyomrát, a hasát… mégis élve került ki a Vlagyimirkából.”

A fenti ritualizált viselkedési formákon kívül a tolvajtársadalom identitásérzését bizonyos cselekvésekre, tárgyakra, szavakra irányuló tabuk és tilalmak is erősítik. Ezeknek a tabuknak a jó része ma már tökéletesen irracionális, hajdani jelentésüket senki sem ismeri. Az idők során azonban egyre megszokottabbak, érinthetetlenebbek s végül „szentek” lettek. Ilyen irracionális tabu például bizonyos színek használata. Tilos (zapadlo) a tolvajoknak piros színű ruhát hordani, és ugyanilyen színű szappantartót, fogkefét stb. tartani (mert a piros a szerintük a pederaszták színe). Tilos vörös csomagolású cigarettát szívni, még akkor is, ha másféle cigaretta nincs. A füstölt kolbászt, bár nem egészen vörös, általában a kJozetba dobják. Az őrök, akik nagyon jól ismerik az elítéltek tabuit, bosszúból azzal a kezükkel verik őket, amelyen vörös szalag van. A csapatparancsnokok pedig vörös szegélyű sapkában írják ki nekik büntetésüket.

Tilos a földre, padlóra leesett kanalat vagy tálat újból használni, még akkor is, ha azt később jól elmosták. Mindez nem vonatkozik a lágersapkára (pidorka), amit mosás után már lehet viselni. Tabunak alávetett tárgy az étkezés után megmaradt tenyér is, amit a szemétbe lehet, de a közös WC-be (tolcsok) tilos bedobni. Hasonlóképpen tilos bizonyos tabutárgyakat (fehérnemű, nadrág, párna, takaró stb.) elkártyázni. A tolvajok szerint az orális szexhez hasonlít, s ezért tilos csapról vizet inni. Tabu alatt állnak bizonyos szavak és személyek is. Tilos azt mondani: szpaszibo. A helyes köszönetnyilvánítás: blagodarju. Tilos a smasszert (cirik) nevén szólítani. Tilos az „anyázás”. A hagyományos három szavas káromkodásnál az anya szót a női vulva durva szinonimájával kell fölcserélni. Verekedésnél tilos megütni az ellenfelet ott, ahol az „anyám” feliratú tetoválása van.

Tabu alatt állnak még a következő szavak is: halál, gyilkosság. Helyettük nedves ügyet (mokroje gyelo) kell mondani. A megöl helyett a feldönt (zavality), a meghal helyett a meggörbül vagy leég (zagnutyszja), a nyomozó helyett a kopó (ljagas), a tolvaj megjelölésere, a zsulik helyett a vor használatos.

Egész gondolkodásukat az álmokban, előjelekben, jóslásokban való föltétlen hit jellemzi. Igen erős a kártyázáshoz mint a jóslás archaikus formájához való vonzódásuk. A jó kártyás, szerintük, egyben jó tolvaj is. A kártyaparti eredményéből pedig meg lehet tudni, hogyan sikerül a következő akciójuk.

Hiedelmeik (babonáik), mivel többnyire maguk is az alsóbb társadalmi rétegekből kerültek ki, igen gyakran megegyeznek a népi hiedelmekkel. A legismertebb tolvajhiedelmek a következők:

Ha viszket a tolvaj orra, vagy ő, vagy valamelyik társa meg fog halni.

Ha a füle ég, valaki pletykái róla, igyekszik őt „bemártani”.

Rossz jel, ha az erdőben dolgozó elítéltek baglyot látnak, mert vagy az elítéltek, vagy az őrök közül rövidesen megölnek valakit.

Ha a tolvaj felső ajka viszket, kellemetlen beszélgetésben lesz része, ha az alsó, akkor egészen biztos össze fog veszni valakivel.

Rossz előjelnek számít, ha a tolvajjal olyan asszony jön szembe, akinek üres vödör van a kezében, de nem hoz szerencsét az sem, ha az utcán pappal találkozik.

jó jel viszont, ha valakinek falevél kerül a levesébe, mert a tolvaj levelet vagy írásos értesítést kap.

Ha a tolvaj a lopás, betörés színhelyén (a küszöbön, a padlón) végzi el szükségét: a betörést vagy a lopást nem tudják földeríteni.

Régi tolvajhiedelem szerint az igazi tolvaj pénteken nem megy lopni. Különösen nem 13. számú házba, és soha nem megy át keresztgerendás oszlopok alatt.

Ha a tolvajt álmában kandúr vagy ragadozó (oroszlán, tigris stb.) támadja meg, valamilyen nagy baj szakad a nyakába.

Ha valaki ringlispíllel vagy hintával álmodik, hamarosan megverik.

Késsel, tőrrel, fejszével, pisztollyal álmodni a tolvajnak komoly kellemetlenséget jelent: „nagyidős” büntetést kap.

Baj lesz akkor is, ha valaki a testvérével álmodik, mert rövidesen valamilyen galibába keveredik.

Aki álmában meztelennek látja

magát, veszíteni fog a kártyán, esetleg megbetegszik és kórházba kerül.

Ha valaki álmában kihullott, véres fogat lát, hozzátartozói közül valaki rövidesen meg fog halni. Ha a fog nem véres, akkor csak kisebb kellemetlenségek érik.

Hússal álmodni betegséget jelent.

Rossz jel, ha valakit álmában halott anyja, apja hívja vagy kérdez tőle valamit.

Jó híreket, levelet kap az, aki álmában szeretkezik.

Hízelgő macskával álmodni nagy szerencse! Egészen bizonyos, hogy a tolvaj a kiszabható legkisebb büntetést kapja, esetleg bizonyíték hiányában felfüggesztik vagy végleg lezárják az eljárást.

Ha a tolvaj álmában lövést hall és erre felébred: jó hírt kap — amnesztiával szabadul.

Ha valaki álmában zavaros vizű folyón úszik át, bizonyosan bajba jut, ha viszont tiszta volt a folyó, jó híreket fog kapni. Ha az asztalról leesett tál vagy kanál karimája, illetve mélyedése a földön fölfelé áll, cukrot, teát, kenyeret stb. fog nyerni, ha viszont lefelé — veszít a kártyán (Lihacsov 1935., Maier 1991. IV. 21., Baldajev 1991. IV. 11.).

Hiedelmek közül figyelmet érdemel még a tetoválás eltávolításával kapcsolatos analógiás elképzelésük. E szerint ha valaki meg akar szabadulni tetoválásaitól, jól teszi, ha a tetovált testrészre friss galambhúst tesz. Mások szerint a detatuálás jóval eredményesebb lesz, ha az ábrát festék nélkül, tiszta tűvel „újra megcsinálják” majd friss verébhúst tesznek a tetoválás helyére.

A tolvajok, mint minden etnikum vagy etnikai csoport, sajátos etnocentrizmussal szemlélik a világot. E szemlélet egyik szembetűnő megnyilvánulása, hogy szerintük csakyd és rossz világ létezik. A jó világot természetesen ők, míg a rosszat az „idegenek”, a frájerek képviselik. Ezt a bináris oppozíciót, kétpólusú szembenállást tükrözi néhány szólásuk is: „A tél a tiétek, a nyár a miénk.” (Zima vasa — Ieto nase) vagyis: nyáron a tolvajok, télen a zsaruk az erősebbek. „A tolvajok és a zsaruk szembekötősdit játszanak.” (Urki i murki igrajut v zsurki) stb.

Külön említést érdemelnek a figyelmeztetést kifejező, ’vigyázz’, ’figyelj’, ’most’ stb. tartalmú jelzések, mint például:

zeksz — figyelj

tir', tic — a zsebes szól így a segítőtársának, miközben pénzt lop

cink — a falazónak adott jelzés

sa — csss! („Csendben!") (Lihacsov 1935.).

E példák meggyőzően bizonyítják, hogy az orosz tolvajvilág, mint bármilyen más nem tradicionális módon létrejött társadalmi csoport vagy intézmény, létrehozza a maga tradicionális jellegű szertartásait, rítusait, beszédaktusait, gazdag hiedelemvilágát. Mindezek pedig — talán tudat alatt — az e társadalmon belül uralkodó normatív kötelezettségekhez való alkalmazkodást szorgalmazzák és az adott közösséghez való tartozás érzését hangsúlyozzák, illetve erősítik.

KIS ZÓNA — NAGY ZÓNA

Az orosz tolvajtársadalom felbomlása

Az archaikus orosz tolvajtársadalom XX. század végéig tartó továbbélése olyan történelmi anakronizmus, amely szükségképpen felveti a kérdést: vajon mi lehet e történelmi kortévesztés oka?

A legfontosabb okot valószínűleg Oroszország ún. poroszutas fejlődésében kell keresni. Közelebbről: az orosz polgári fejlődés lassúságában, az áru- és pénzviszonyok fejletlenségében, az egész Elbától keletre fekvő térség félig feudális, félig kapitalista úton történő előrehaladásában. Ez az ellentmondásos fejlődés tette lehetővé, hogy az archaikus tolvajvilág, középkorias társadalmi intézményként napjainkig konzerválódni tudjon.

Továbbélésének volt azonban egy másik, nem kevésbé fontos oka is, és ez a sztálini kényszermunkatáborokkal, illetve a „szociálisrokonok” meglehetősen dicstelen szerepével függött össze. A sztálini GULag ugyanis, ahol a tolvajtársadalom együttműködött az államhatalommal, évtizedekig késleltette, akadályozta a tolvaj társadalom felbomlásának folyamatát.

Mivel pedig a sztálini GULag-rendszer, ha más formában és más néven, de lényegében ma is él, hiszen az OGPU (a Szovjetunió Egyesített Politikai Főhatósága) „nevelési módszerét”, az elítéltek kényszermunkával történő „átkovácsolását” Oroszországban ma is alkalmazzák, ezért a volt Szovjetunióban a tolvaj-világ ma is létezik.

Gyárak, üzemek, kiemelt nagyberuházások igazgatói, általában az infrastruktúra fejlesztésének rovására, jórészt ma is az elítéltek olcsó munkaerejét veszik igénybe. A Fehér-tengeri csatorna hat évtizeddel ezelőtt megkezdett építése szimbolikusan ma is folyik…

Mindezt jól tükrözi az a tény, hogy az MVD (Belügyminisztérium) az ország egyik legnagyobb ipari minisztériuma is volt, s mint ilyen az elmúlt harminc évben közel 60 millió embert tartott fogva és dolgoztatott a különböző kényszermunkatelepeken és lágerekben (Szoversenno szekretno 1993).

Ennek a 60 millió, börtönfalak és szögesdrótok között megfordult embernek a sorsa természetesen nemcsak gazdasági vagy kriminalisztikai kérdés. Nemcsak arról van szó, hogy a GULagot megjárt emberek jó részének olyan nyomorúságos körülmények között kellett élnie a 80-as évek végén (napi élelmiszernormájuk 50-60 kopek volt), hogy egy esetleges pótfejadag reményében sokan szándékosan fertőzték meg magukat tuberkulózissal, vagy alkalmazták az öncsonkítás egyéb módozatait. Nem is szólva arról, hány „fehér fejkendős” női elítélt raboskodik ma is 35, 40, sőt 45 éve egy-egy kolónián (Ogonyok 1990/27.).

A kérdés sokkal inkább az, hogy a börtönöket és kényszermunkatáborokat megjárt milliók, akiket részben a szovjet kényszermunka-szisztéma, részben a bűnözővilág morálisan és mentálisan is mélyre süllyesztett, milyen pusztító erőt jelentenek az egész társadalomra. Ennek a főleg erkölcsi pusztításnak Oroszországra nézve bizonyos értelemben borzalmasabb következményei vannak, mint amilyen az „Ötvenhárom hideg nyará”-nak volt. (Berija, hogy destabilizálja az ország helyzetét, szabadon engedte a köztörvényes bűnözőket. A frissen szabadult elítéltek irtózatos vérengzést vittek végbe. Ekkor Berija ismét visszaállította a halálbüntetést, „megvédte” a bűnözőktől a békés lakosságot.) A lágerbe került elítélteknek, ha életben akarnak maradni, új nyelvet, új szokásokat, új törvényeket, sajátos lágermentalitást kell elsajátítaniuk, amit aztán a lágerből kikerülvén kivisznek magukkal a hétköznapi életbe is. Ez a lágermentalitás, lágerszubkultúra szinte mindenütt megtalálható. Ott van a hadseregben és az egyetemeken, a kolhozokban és a gyárakban, a pályaudvarokon és a fürdőkben. Ott van a hivatal megalázó packázásaiban, a kulturális leépülés, az erkölcsi lealacsonyodás számos megnyilatkozásaiban.

Egy olyan országban azonban, ahol minden családból börtönben ült vagy legalábbis ülhetett volna valaki, az ilyen mentalitás természetesnek tűnik. Ezért jelentenek az orosz társadalom szinte minden rétegének közös élményt Leonyid Utyoszov, Vlagyimir Viszockij, Juz Aleskovszkij tolvajdallá folklorizálódott versei, a Mihail Sufutyinszkij által énekelt tolvajdalok, ezért oly népszerűek a sztálini GULag politikai elítéltjeinek fájdalmas szépségű dalai, ezért hatolhatott be és lehetett szerves része a szovjet társadalom mindennapjainak a lágervilág.

A szovjet lágerstruktúra, a maga sajátos kasztrendszerével és intézményeivel, hierarchikus felépítésű társadalmával sok tekintetben a „kinti” hivatalos világhoz és hatalmi szervezeteihez hasonló. Erre több kutató is felhívta már a figyelmet. Kabo, aki 1949–1954 között maga is lágerben raboskodott, ősközösségi társadalmakat kutató antropológusként, a szovjet lágerstruktúra modelljét a sztálini totalitárius társadalomban véli megtalálni. A „kis zóna” (a láger) és a „nagy zóna” (a szovjet társadalom) belső felépítésének, társadalmi strukturáltságának bizonyos analógiáját egyébként maguk a tolvajok is hamar felismerték.

Szerintük olyan főnökök, mint

amilyenek a „nagy zónában” vannak (főtitkár, KB- és PB-tagok) náluk a „kis zónában” is megtalálhatók. Utóbbiak az „első ötösfogat” tagjai, a legtapasztaltabb, legtekintélyesebb tolvajok, akiknek az utasításait a többiek minden körülmények között elfogadják és vakon teljesítik. A „nagy zóna” KB-je alá van rendelve a PB-nek és a főtitkárnak. A „kis zónában” a KB-t a bandavezérek helyettesítik. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsához hasonló szerv a „kis zónában” is van, tagjait a brigádvezetőkből választják.

Az SZKP rendszeresen ülésezett, kongresszusokat tartott és különböző határozatokat hozott. Kétévenként ugyanígy megtartja a kongresszusait a tolvaj társadalom is.

A főtitkároknak és a PB-tagoknak biztonsági emberei, testőrei voltak. A „kis zónában” ugyanezt a szerepet a csicskások látják el. Az SZKP, mondják a tolvajok, könyörtelenül kizsákmányolta a dolgozókat, elszedte javaikat és ezen élősködött. A bandavezérek ugyanígy kényszerítik a muzsikokat, hogy helyettük dolgozzanak. Az SZKP-nak szervezeti szabályzata volt, a tolvajoknak saját törvényeik vannak. Az SZKP területi, kerületi bizottságok, pártirodák útján gyakorolta a hatalmát. A tolvajoknak ugyanígy megvannak a maguk „tolvajcsaládjai”, amelyek különböző rangú vezetőkből, „harcosokból” és „szolgákból” állnak. A kommunisták hatalomra jutása után a „nagy zónában” gyakran kemény ideológiai harcot hirdettek és állandóan az „osztályharc fokozódását” emlegették. Egymás után rendezték meg a „nép ellenségeinek” pereit. Természetesen a tolvajtársadalomban is folyik hatalmi és ideológiai harc. Nemegyszer előfordult, hogy a Krasznojarszkból, Irkutszkból, Novoszibirszkből érkező tolvaj vezérek ideológiai okokra hivatkozva, véres erőszakkal akarták átvenni a moszkvai tolvajvezetéstől a hatalmat. Az „osztályellenséget” (értsd: az elfajzott, elkorcsosodott tolvajokat) pedig a szukaháború során ők is könyörtelenül lemészárolták. A tolvajok véleménye szerint mind a kinti, mind a benti zóna egy hatalmas piramisszerű építményhez hasonlítható, amit csak a félelem és a rettegés tart egyben. E nélkül a félelem nélkül sem a pártvezetők, sem a tolvajok nem tudnák megtartani hatalmukat. Azt pedig, aki már nem fél és szabadulni akar a rendszertől, itt is, ott is meg kell ölni.

A tolvaj társadalom a saját létét a „nagy zónában” kétségtelenül meglévő kontroverziával igyekszik igazolni. Hiszen, mint mondják, ott kinn a „nagy zónában” is lopnak, csalnak, lopásra, csalásra épül az egész társadalom.

A két zónának alapcélját tekintve, valóban van közös vonása. Annyiban, amennyiben mindkettő szeretné megőrizni és minden ellenlábasával szemben érvényesíteni hatalmát. A „kis zónának”, a tolvajtársadalomnak zárt, totális jellegének megszűntével, ez egyre kevésbé sikerül.

Vagy éppen a totalitárius államhatalommal való összejátszás jelentette számára a túlélés egyedüli lehetőségét?

Akárhogy is nézzük, a véget nem kerülheti el. A Nyugat-Európában már száz éve végbement folyamat, a tolvajcéhek modern alvilági szervezetekké való átalakulása, a volt Szovjetunióban is elkezdődött, napjainkra pedig ijesztő méreteket öltött. Mindez nem jelenti azt, hogy a tolvajvilág mára, a kilencvenes évek elejére eltűnt volna. A lágerekben és a kolóniákon ma is megtalálható. Véglegesen feltehetően csak ezekkel együtt fog eltűnni.

(1992)

(Kovács Ákos–Sztrés Erzsébet, Az orosz tolvajvilág és művészete. Budapest, 1994. 11–48.)