A szlengcsinálás trükkjei

Beszél ön lazául?

Míg egyes nyelvművelők és nyelvvédők a társadalmi értékvesztés jeleként és a magyar nyelv végveszedelembe jutásaként értékelik a közbeszéd "elszlengesedését", a beszélt nyelv kutatói a csacsogó felszínt és a grammatika, a nyelvi szerkezet megingathatatlanságát emlegetik. Valamint a már többször is baj nélkül tovatűnt divatokat. Esetleg éppenhogy a nyelv izgalmas életjeleit, spontán megújulási kísérleteit látják a viharosan változó és olykor több rétegben is jelentkező áramlatokban.

"A szleng legfőbb jellemzője, hogy átmeneti. Használatba jön, majd hamar elavul. Ugyanakkor ez a nyelv legkreatívabb, legjátékosabb formája... Kikacsint a nyelvből" ­ írja Nádasdy Ádám nyelvész a Modern Talking című tanulmánysorozatának szlengről szóló fejezetében. Sándor Klára, a Szegedi Egyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar magyar nyelvi tanszékének a nyelv fejlődésével, a nyelvi változások elméletével foglalkozó munkatársa ugyanakkor azt állítja, hogy a szlenghasználók a magyar nyelv szabályai, törvényszerűségei mentén alkotják meg saját bejáratú nyelvi fordulataikat. A már idézett a keresett szó: Nádasdy Ádám is úgy véli, hogy "a szleng döntően a szókincset érinti, a nyelvtant szinte soha". Kis Tamás szlengkutató, a Debreceni Tudományegyetem mely nyelvésze szerint egyébként nem is lehet tisztán tartalomban: "szlengben beszélni", mivel csak szlenggel megtűzdelt, szilárd struktúrájú beszéd létezik, amelynek fundamentuma a beszélő alapnyelve.

Igaz, vannak, akik már e szerkezet valamelyes megbomlására is találtak példát. Például azt az elmúlt évtizedben ­ főként a fiatalok körében ­ tapasztalható jelenséget, hogy a hasonlító tagmondat "mint" kötőszavát követően elhagyják a névelőt. "Tanulok, mint állat" avagy "Ráhajtott, mint atom" ­ hogy két lehetséges példát említsünk. A szokatlan jelenséget Nádasdy ­ egyelőre erősen feltételes módban ­ esetleg annak tulajdonítja, hogy manapság az iskolában gyakran nyaggatják azzal a tanulókat: ne használjanak névelőt a nevek (igaz, a tulajdonnevek) előtt. Talán ezt parodizálhatja az idézett szlengjelenség: "ha nem kell a névelő, hát tessék, tudunk mi a nélkül is beszélni. Szóval: »Kidobáljuk névelőt, mint gép«" ­ írja Nádasdy.

A szlenggel kapcsolatos örök neheztelés gyökere mindig is a kívülállók számára követhetetlen jelentés. Az ingerültség még inkább érthető, ha a szleng több rétege szinte egymásba érve él együtt a mindenki által használatos köznyelvvel. "Az a bunker láma nem vágta, mitől szaksz az egész..." ­ íme egy legeslegújabb kori "példabeszéd", melyben kétségtelenül legfeljebb a mondatrészek és a szófaji hovatartozás lehetnek felismerhetők az arról a bizonyos brosúráról lemaradtak számára. Segítségül: a fenti gondolat közlője azt panaszolja fel, hogy a példamondat bunkó (bunker), ráadásul beavatatlansága ellenére nagyképű alanya (láma) nem értette (vágta), miért is rossz (szaksz) a szóban forgó ügy. Ami átfordítva egy másik közeg, az éjszakai élet a kívülálló számára legalább ily nehezen érthető szlengjére ekként hangzana: "A kis gizda nem vette le, hogy unfrankó a cucc." Az első példamondat a számítógépes világhálón otthonosan mozgó generáció szlengszavaiból áll össze, és az angolul bénát, sérültet jelentő lame, lamer, illetve a szívást jelentő suck, sucks terminológiák magyarított változatait építette be a "bunkó" továbbfejlesztett változata és az új értelmezésben használt "vág" ige mellé. A második példában a "gizda" és a "cucc" etimológiai szempontból bizonytalan eredetű, és korántsem harmatfriss fordulat, ahogyan az olasz eredetű "frankó" is már szinte köznyelvesült, melynek jelentését a magyarban máskor is nagy kedvvel (és mindenféle szempontból helytelenül) használt német "un" fosztóképző fordítja épp az ellenkezőjére.

Ha viszont a fenti mondanivalót egy korábban dívó szlengváltozattal úgy öntenék formába, hogy "Ennek a zokninak nem esett le, hogy tök béna az ügy....", szinte bizonyosan már sokkal szélesebb körben értenék, miről is van szó. Itt ugyanis régebbi, ismertebb ­ és ez okból elfogadottabb ­ kifejezések építik a mondatot. Az amerikai Leonard Allen Szleng-szociológia című, 1994-ben megjelent tanulmányában azt írja, "ha a szlengszó vagy kifejezés eléggé hasznosnak vagy mulatságosnak bizonyul, akkor tovább terjedhet, amíg csak el nem ér egy igen széles közönséget, akik legalábbis értik a jelentését, s így általános szlenggé, az általános kultúra részévé válik". Ez lehet a magyarázat, hogy a "tök jó" szóhasználatot esetleg még el nem fogadók a mindennapi laza csevejben már nem félnének az "eszméletlen", az "oltári", netán olykor az "állati" kifejezéstől. Mint ahogyan manapság még a konszolidáltabb hölgyek körében sem "ciki" a férfit "hapsinak" szólítani, míg viszont a többi hölgyet egyszerűen "csajnak" nevezni, ami egyébként ­ ha tiszteletlen is ­ már szinte maga a szleng konzervativizmusa.

Mindezt persze lehet ­ már-már lejárt, fényüket vesztett szlengkifejezéseket használva ­ "csípni" avagy "rühellni", de nem árt emlékeztetni rá, hogy a 19. századi amerikai költő, Walt Whitman "a mindennapi élet költészetének" nevezte a szlenget. Lars-Gunnar Andersson és Peter Trudgill A szleng című, magyarul is megjelent tanulmányukban pedig a modorosság exhibicionizmusára hívják fel a figyelmet, mondván: "A szlengszavak célja gyakran az, hogy meglepőek, szórakoztatóak vagy megdöbbentőek legyenek. A lényeg, hogy kiemelkedjenek a hétköznapi kifejezések köréből."

No de hogyan és honnan? Hoffmann Ottó, a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarának tanára, az 1996-ban megjelent Mini-tini szótár szerzője szerint a legváltozatosabb szlengalakulatok kétségtelenül szóképzés és részleges vagy teljes jelentésáthelyezés útján jönnek létre. Például a pörögni igéből képezve az ezred eleji ifjúság kedvenc szavajárása lett a "pörgés", amely alatt többnyire az éjszakai "kiruccanásokat" (íme, egy ősszleng) kell érteni, de ha más élethelyzetet jelöl, akkor is mindenképp társul valamilyenfajta fokozott aktivitással.

A témakör egyik legnevesebb szakértője, az orosz Vlagyimír Jelisztratov szerint a "szleng a kultúraalkotás folyamatában részt vevők nyelve. Ezek az emberek alkalmazkodnak, próbálkoznak, van, amit ki-kitörölnek. Ezért a szleng ­ képletesen szólva ­ úgyis felfogható, mint az eljövendő kultúra piszkozata." Így járt például a kilencvenes évek elején még az imént említett "pörgés" elődjeként használt "zsezseg", "zsezsgés" is. Épp a minap szembesítette ezzel a nagyérdeműt a 32. Magyar Filmszemle közönségdíjas, a rendszerváltás idején játszódó, Moszkva tér című alkotása, amelynek érettségiző korú hősei e szó filmbeli használatával is hitelesítették az évtizeddel ezelőtti miliőt.

A szleng egyébként éppúgy követi a nyelvi divatot, ahogyan a mindennapi beszéd. Ma ­ a köznyelv vonzalmaihoz hasonlóan ­ az angol szavak magyarosításával operál. Így lesz valakinek valamilyen "fílingje". Így született meg a drogkultúrából kinőtt, egykor az illegális szerek hatásának első, euforikus pillanataira használatos "villanás" (flash) "flessel" változata ­ amit ma már akár egy meglepő, váratlan élmény hatása alá került "tiszta" polgártársra is rá lehet mondani. De ugyane nyelvi körből kerülnek ki az akár logikusnak tetsző, mégis meghökkentő asszociációk is. Egyike az ilyen legfrissebb kölcsönzött szavaknak az "etecsment", amely a szakangolban az elektronikus levelekhez csatolt számítógépes dokumentumot (attachment) jelentette ­ mostanság viszont idehaza a barátnőt (mint csatolt részt) is jelentheti, máris kiszorítva a rövid ideig egzisztáló, valamivel nyersebben macsós, mégis azonos logika mentén választott "oldalmotor", illetve "utánfutó" kifejezést.

De nem teljes az angol hegemónia: a merítés az érzékletesnek vélt kifejezések esetében igencsak széles körű. Így fogadtatott be (ismét) a lejárt "bulit" leváltó, japánoskodó ­ eredetileg egész mást jelentő ­ "banzáj", illetve a bármilyen folyadékfelvétel jelölésére hivatott, tótos hangzású "szlopál". Sőt, olykor a nyelvi játékban a hangzáson kívül már nincs is más tetten érhető logika. Feltehetőleg így alakult a sokáig a legmagasabb színvonal elismerésére használatos "király" szóhasználatból kisvártatva "sirály", ami manapság állítólag már csúszik is át a "zsiráfba". Ugyanerre a srófra jár az olaszul "viszlátot" jelentő ciaóból a hatvanas évek közepén honosított csaó, amit a "szervuszt" előbb "szevaszra", utóbb már csak "szasz"-szá is formáló szleng előbb "csá"-vá torzított, majd "cső"-re magyarított, később meg "csövi"-vé édesített. Mígnem aztán ebbe is beleunva "csőváz"-zá nemesítette, hogy mára ­ egyes mindig újító poéngyárosok visszanyúlva a "csá"-hoz ­ ránk szabadítsák a "csákányt".

A szóvegyülés (szaknyelven a kontamináció) szintén jelen van a szlengszavak képzésében. Így lett az O. K., azaz oké kifejezésből a lecsupaszított "okszi", majd mára, alaposan kitekerve: "oxigén". Ez egyébként már erősen rímel a szleng egy mondhatni archaikus szóképzési módjára, a szórövidítésre, szócsonkításra, de főként a kicsinyítő képzők használatára ­ Sándor Klára szavával: az "édibeszédre". Így lett nemrég a légy szíves! felszólításból az eléggé affektáló "légyszi", még inkább "lécci", az aranyosból "ari", a szituációból "szitu", üdítőitalból "üccsi" és a szuperből "szupi".

A mindezekbe való belenyugvást segítheti Péter Mihály nyelvész-filológus véleménye, aki A szleng és a költői nyelvhasználat című még 1980-ban a Nyelvművelés folyóiratban megjelent tanulmányában azt állítja, hogy a nép névtelen szlengkreáló fiai ­ legalábbis grammatikai szempontból ­ nem tesznek mást, mint sok költő. "A blama, kaja, szundi szavakat ugyanaz a nyelvi mechanizmus hozta létre, mint annak idején, a nyelvújítás korában ábránd, emlék, fohász és sok egyéb szavunkat, vagy a Babitstól használt zsémb-et és nyöször-t. Az elbambul, bepipul igék képzési modelljét Ady (megócskul, elrosszul) és Babits is (lilul, kibimbul) használta" ­ kapnak ily módon is szakmai védelmet a nyelv sokak kárhoztatta újítói.

Vajna Tamás

HVG - 2001/8. - 2001. februrár 24. - 74-77. oldal • HVG -Szellem