A MAGYAR KATONAI SZLENG
II.
6. Mivel a katonai szleng szakszleng, szükséges néhány szót a katonai szaknyelvről9. jegyzet és egyúttal a szaknyelvekről10. jegyzet is szólni.
A szleng és a szaknyelvek egyik alapvető különbsége funkciójukból ered. A szaknyelvek szó- és kifejezéskészletét a köznyelv és/vagy a nyelvjárások szókincsének kiegészítéseként lehet felfogni. Egy adott szaknyelv műszava a szakma számára "színezéstől, mellékértelemtől mentesen, ideális esetben egyértelműen jelöli az ember külső és belső világának valamely valóságmetszetét" (DÁNIEL Á.: Nyr. 106: 340). A szaknyelv azokat a fogalmakat nevezi meg, amelyek a szakma gyakorlásában szükségesek, de a bázisnyelvben nincsenek meg, vagy fogalmi tartalmuk nem elég pontos. (Például a katonai szaknyelv az egyes lövegfajták lövedékeit külön-külön megnevezi, míg a köznyelv az "anakronisztikus" ágyúgolyó-t használja.)
A szaknyelvekkel szemben a szleng nem megnevez, hanem újranevez, azaz a már elnevezett dolgokat újabb és újabb nevekkel látja el minden látható "praktikus" ok nélkül (vö. KOVALOVSZKY: Valóság VI/5: 71; DEME, A beszéd és a nyelv. Bp., 19782. 156; TELEGDI, Bevezetés az általános nyelvészetbe. Bp., 19772. 180). Ez a nyelvi oldalról nehezen leírható ok, mint ahogy az előbbiekben megkíséreltem kifejteni, elsősorban a szleng érzelmi telítettsége, amit jól bizonyít az is, hogy a szlengszavaknak a normanyelvben vagy a nyelvjárásokban, illetőleg a szaknyelvekben érzelmileg, hangulatilag semleges megfelelőjük van (LIZANEC–HORVÁTH–TOKÁR, Bevezetés a nyelvtudományba. Kijev, 1986. 44). A szleng "szótúltermelése , az, hogy a szlengben egy-egy fogalom megnevezésére szinonimasorok jönnek létre, és hogy a szleng szókincse aránylag változékony (BONDALETOV, i. m. 72; BÁRCZI: MNyTK. 29. sz. 33; BENKŐ L., TörtNyAl. 232; VARSÁNYI: Nyr. 112: 142) szintén az erős érzelmi töltéssel magyarázható: "az érzelmileg erősebb jelentésű szó kiszorítja a kevésbé hatásost, mígnem a gyakori használat során maga is megkopik, és egy érzelmileg elevenebbnek ad helyet" (ZLINSZKY, i. m. 6). A szinonimasorok tagjaiként gyakran hasonló alakú szavak születnek, hisz képzéssel, játszi torzítással egy-egy szónak számtalan alakváltozata jöhet létre (PENT. 18).
A szaknyelvek és a szleng eltérő funkciójából következik – amint erre GRÉTSY L. rámutatott –, hogy a szaknyelveket a közérdekűség, a szlenget pedig a magánérdekűség jellemzi (MNyRét. 98; vö. ZLINSZKYnek az individuális és a szociális ösztönről írott véleményével: i. m. 4–5).
Az említett eltérések magyarázzák a csoportnyelvek két alapvető típusának a szóalkotásban tapasztalható különbségeit is. A szaknyelvek szavai szóteremtéssel, a szleng szavai pedig szókeletkezéssel jönnek létre. A szóteremtés tudatos alkotó folyamat, a létre jövő szó születésétől fogva betölti tervezett funkcióját. Ezzel szemben a szókeletkezés öntudatlan, spontán nyelvi folyamat: az egyén által kitalált szó csak akkor válik a nyelv részévé, ha azt a közösség is elfogadja, és elkezdi alkalmazni. (Erről írja BALASSA a katonai nyelv kapcsán, hogy "igen sok esetben még az egyéni nyelv hatása is megfigyelhető benne, amint a közösség nyelvének fejlődésében érvényesül : Nyr. 49: 76.) Eképpen az új szavak keletkezésének a szintje a szaknyelvekben a nyelvi, a szlengben pedig a beszédszint. (A csoportnyelvek eltérő szóalkotás módjaira már HAJDÚ MIHÁLY is felhívta a figyelmet: A csoportnyelvekről 34–5; vö. még PENT. 17 és KSZIL. 54).
Különbséget tehetünk a szleng és a szaknyelv között eredetüket tekintve is. A szaknyelvek létrejötte a társadalmi munkamegosztásból következő szakmai szükséglet eredménye (SZENDE T., A szó válsága. Bp., 1979. 221–3), a szleng pedig – akárcsak a zsargon (vö. uo. 223–4) – a társadalom hatalmi struktúrájának következménye (vö. TOLCSVAI NAGY G., Nyelvhasználat és erkölcs: Hitel II [1989]/2: 54–5).
A zsargon az én értelmezésem szerint nem csoportnyelv, hanem a társadalmi hierarchiában elhelyezkedő csoportok olyan tudatos vagy öntudatlan nyelvhasználata, amely a társadalmi csoport, réteg tagjainak elzárkózási (Nyelvtan–stílus–szónoklás. Szerk. TERESTYÉNI F. Bp., 1960. 244) vagy az idetörekvő bekerülési szándékait szolgálja (SZENDE: uo.), azaz a zsargont használó személy a nyelvhasználatával (is) bizonyítani kívánja, hogy a csoport normarendszerének birtokában van. A zsargon használatával általában nem a kommunikáció a cél, hanem a társadalmi hierarchiában elfoglalt (elfoglalni kívánt) hely prezentálása. Ez oly módon történik, hogy a zsargonban beszélő a nyelvet nem a konkrét beszédszituációnak, hanem az általa képviselt csoport követelményeinek megfelelően használja, azaz ahogy PENTTINEN fogalmaz: a zsargon csak a beszélőnek szolgál, és fittyet hány a hallgatóra (i. m. 13).
A zsargonnal szemben a szleng az "egyenlőség nyelve , ahogy az ellene és mellette felhozott érvek mondják: nem tiszteli a tekintélyt (TOLCSVAI NAGY G., i. h. 55), "demokratikus természetesség, az egyenrangúság közvetlensége" jellemzi (Mai magyar nyelvünk. Szerk. GRÉTSY L. Bp., 1976. 93; vö. még KOVALOVSZKY: Valóság VI/5: 67–71). A szlengnek erre a jellemzőjére céloz PARTRIDGE is, aki szerint a szleng használatának okai közt szerepe van annak is, hogy a szleng megkönnyíti a társadalmi érintkezést, és jelzi a barátságot vagy a beszélők közti viszony intimitását (Slang To-day and Yesterday 6; magyarul: ERDŐS: Nyr. 112: 144). Walt Whitman megfogalmazása szerint "a szleng a beszédben a szabadság élő bizonyítéka" (id. PARTRIDGE, i. m. 18).
Jegyzetek:
9. A katonai szaknyelv hatalmas szakirodalmából csak néhány alaposabb bibliográfiára utalnék itt: SÁGI I:. MNyTK. 18. sz. 26–7; A magyar stilisztika útja. Szerk. SZATHMÁRI I. Bp., 1961. 612–3; A magyar szaknyelvkutatás bibliográfiája. Szerk. CSÖRÖGI I.–NAGY F. Bp., 1980. (NytudDolg. 31. sz.). A mai katonai szaknyelv legteljesebb gyűjteménye a Katonai lexikon (Főszerk. DAMÓ L. Bp., 1985). – [VISSZA a szöveghez]
10. "Kétségtelen, hogy a szaknyelv jó összefoglaló neve azoknak a csoportnyelveknek, amelyek foglalkozásokhoz kötődnek, illetőleg egyik meghatározójuk a szakmai azonosság. A diák, katonai, vadász, horgász, futball, kártya, tánc, tánczene vagy más iránt érdeklődő, rajongó csoport nyelve már nehezebben foglalható össze ugyanezzel a műszóval. Végeredményben azonban minden terminus technicus konvenció kérdése, s nyugodtan nevezhetjük a foglalkozási, foglalatossági, valami iránt vonzódási stb. alapon elkülönülő, helyesebben tömörülő csoportok nyelvét szaknyelvnek" (HAJDÚ M., A csoportnyelvekről 18–9). – [VISSZA a szöveghez]