3. Jelentésbeli névalkotás

A fejezetcímként megadott terminus, illetőleg a vele jelölt kategória névtani szakirodalmunkban nem fordul elő. Hiánya leginkább abból a szemléletből következik, amely a tulajdonnevet jelentés nélküli kategóriának tekintette. MARTINKÓ ismert tanulmányát (A tulajdonnév jelentéstanához: Pais-Eml. 189–95) követően ez a tétel már nemigen fogalmazódik meg a helynevekkel kapcsolatban, de napjainkig megjelent munkák sorát idézhetnénk, amelyekben – lappangva ugyan – jelen van ez a fajta megközelítés. Másként fogalmazva: a helynevek jelentéses voltának deklarálása mellett a konkrét névelemzésekben a jelentés – ha egyáltalán szerepel – legfeljebb az etimológiai jelentéssel azonos fogalomként jelenik meg.

Más oldalról viszont azt is látnunk kell, hogy a helynévkutatások homlokterében álló településnevek között mindig is kiemelt figyelemben részesültek azok a névtípusok, amelyek a jelentésbeli névalkotás körébe sorolhatók: a törzsnevek, a puszta személynevek, a szentek nevének helynévi használatára gondolhatunk elsősorban, de önálló tanulmányok születtek a víznevek településnévi előfordulásáról is. Az irodalmi hivatkozásoktól ez esetben, úgy gondolom, eltekinthetünk, hiszen a helységneveinkkel foglalkozó dolgozatok közül szinte egy sem tudta megkerülni a kérdést.

Az eredet, a változás tényének regisztrálásán túl a magyarázatok az átalakulás lélektani hátterének megvilágítására összpontosítanak, a nyelvi feltételekről ezekben csak ritkán esik szó. Mindezek alapján érthető az is, hogy a névtipológiák (sem a településneveké, sem a mikrotoponimáké) nem tekintik névkeletkezési kategóriának a jelentésbeli változásokat.

PAPP ISTVÁN nevezetes tanulmányában (A szóalkotás problémái: MNyj. 9: 3–31) a közszavak keletkezését áttekintve a jelentésbeli szóalkotást a külső és az alaki eszközökkel történő belső szóalkotási módok mellé állította. A jelentésbeli szóalkotás a szókincs gyarapodásának talán legfontosabb, leggyakoribb módja: ebben a nyelvi gazdaságosságra törekvés megnyilatkozását kell látnunk. A jelentésváltozás nyelvi okait kutatva hangsúlyozza KÁROLY SÁNDOR is, hogy abban „igen fontos szerepe van az ökonómiának: mivel a kifejeznivaló végtelen, a nyelvi eszköz meg véges, a beszélő egyén és a beszélő társadalom úgy gazdálkodik a nyelvi eszközökkel, hogy aránylag kevés jellel minél több kifejezhető legyen” (Jelentéstan 218).

A következőkben megkísérelem annak bizonyítását, hogy a jelentésbeli névalkotás a helynevek körében is igen jelentős. Ennek legáltalánosabb magyarázatát talán éppen abban kereshetjük, hogy magának a tulajdonnévi kategóriának a létét, kialakulását végső soron szintén a nyelvi gazdaságosság igen széles körben ható ereje indokolja.

Mielőtt rátérnénk a jelentésbeli névalkotás rendszerének, kategóriáinak taglalására, tekintsük át, milyen történeti jelentéstani fogalmakat használtak helynévkutatóink az elmúlt fél évszázad szakirodalmában!

A jelölésváltozás LŐRINCZE ismert dolgozatában (FöldÉl. 22): a jelöléstágulás, -szűkülés, -átvitel és -csere összefoglaló kategóriájaként fordul elő. KÁZMÉR útnév > dűlőnév és útnév > településnév változásokat jellemez a terminussal (Alsó- Szigetköz 15, 20). MEZŐ a mesterséges nevek egy jellegzetes csoportját sorolja ide: a kataszteri felmérés során „A mérnök dűlőfelosztást is végez, és az elhatárolt területeknek – ha nincs összefoglaló nevük – egyúttal nevet is ad, mégpedig a dűlő egyik jellegzetes részletének a nevét” (Hiv. 36). JUHÁSZ a tájhatárok módosulásának nyelvi tükrözéseként a tájnevek jelölési körének változásáról vagy jelentésmódosulásáról beszél (Tájn. 21).

A fentinél gyakrabban használt fogalom a jelöléstágulásé. Kevesen definiálják olyan egyszerűen, de pontosan, mint LŐRINCZE: jelöléstágulással „A név nemcsak az eredetileg jelölt, hanem a szomszédos területre is vonatkozik” (FöldÉl. 22). BENKŐ hasonló értelemben használja, fontosnak tartja azonban hangsúlyozni, hogy „A változás oka itt is az, hogy az eredeti név elavul” (Nyárádmente 49). INCZEFI fanév > területnév (Makó 45), KÁZMÉR építménynév > dűlőnév és épületnév > falurésznév változást említ e fogalom alá tartozóként (Alsó-Szigetköz 40). MEZŐ a jelölésváltozással azonos értelemben használja (Hiv. 37), KIRÁLY LAJOS – MEZŐhöz hasonlóan – a hivatalos névadói gyakorlatra vonatkoztatja a jelöléstágulást (NytudÉrt. 70. sz. 71). JUHÁSZ falunév > tájnév, illetőleg pataknév > tájnév változást nevez jelöléstágulásnak, illetőleg -bővülésnek (Tájn. 65, 99).

A jelöléstágulás fogalompárjaként álló jelölésszűkülés egyedül LŐRINCZÉnél fordul elő, olyan esetek megnevezésére, amelyekben „a név eredetileg nagyobb területet jelölt” (FöldÉl. 22). Magam a két jelenséget korábban úgy értelmeztem, hogy azok csak azonos objektumosztályba tartozó dolgok neveiben mehetnek végbe (MNyj. 23: 15).

A jelölésátvitelt BENKŐ a jelöléstágulás továbbfolytatásának tartja: „A régi név itt már kizárólag az új területet jelöli” (Nyárádmente 49). Ugyanígy fordul elő LŐRINCZÉnél (FöldÉl. 22), míg KÁZMÉR, illetőleg JUHÁSZ a jelöléstágulás szinonim terminusaként használja (Alsó-Szigetköz 40, ill. Tájn. 69). INCZEFI jelentős mértékben bővíti a terminus fogalmi tartalmát: a névnek a szomszédos területre való átterjedése mellett itt említi azt a jelenséget is, hogy az áttelepülő lakosság magával viheti helyneveit, és újra felhasználhatja őket a névadásban (Makó 41–-2). Egy korábbi dolgozatomban a fenti értelmezéseknél jóval szűkebben definiáltam a jelölésátvitel fogalmát; csupán azokat a folyamatokat soroltam ide, amelyek során a közösség valamely tulajdonnévként funkcionáló helynevet más objektumosztály egyedének jelölésére is felhasznál (MNyj. 23: 15).

A jelöléscsere csak LŐRINCZÉnél fordul elő, olyan jelölésváltozások értelmezésére, amelyek során „két helynek a neve egymással felcserélődik” (FöldÉl. 22).

Jelentésbővülésről, illetve -szűkülésről mint a helynévi poliszémia keletkezésének egy-egy esetéről szól J. SOLTÉSZ, ismert példákkal jellemezve a folyamatokat: Anglia ’Nagy-Britannia’, Pest ’Budapest’, másrészt Amerika ’USA’ (Tulajdonnév 36).

A névátvitel terminus a helynevekre vonatkoztatva csak az elmúlt két évtized szakirodalmában fordul elő. J. SOLTÉSZ szerint „szűkebb értelemben akkor beszélhetünk névátvitelről, ha más fogalmi kategóriába tartozó egyedre viszik át a nevet” (Tulajdonnév 34), ide sorolja azonban a névköltöztetés eseteit is (uo., ill. i. m. 84). MEZŐ a településnév-alkotásnak azt a módját nevezi névátvitelnek, amikor egy ismertebb földrajzi objektum nevét viszik át egy településre (Hiv. 204). JUHÁSZ korábban említett terminusaival azonos értelemben a névátvitelt és a névátvonódást is használja (Tájn. 24, 65).

Az érintkezésen alapuló névátvitel, a metonímia, a fenti értelemben fordul elő J. SOLTÉSZnál (Tulajdonnév 35) és JUHÁSZnál (Tájn. 13, 15). Magam is használtam a terminust a jelentésbeli névalkotás kategóriájaként (MNyRét. 1: 441).

Az áttekintésből jó néhány tanulság adódik. Noha jelentéstani fogalmakkal a helynévkutatók elég szűk körének írásaiban találkozunk, a terminushasználat meglehetősen tarka képet mutat. A terminusok definiálásának, pontos fogalmi tartalmuk körülírásának, a körükbe sorolható jelenségek részletes áttekintésének feladatát az idézett munkák igen ritkán végzik el. Emiatt a terminológiában súlyos zavarok keletkeztek. Az egyes szerzők – gyakran egy-egy munkájukon belül is – következetlenül használják a szakkifejezéseket: azonos jelenséget más-más módon jelölnek, illetőleg egy-egy terminus eltérő dolgokat is takarhat. A terminológiában burjánzik a nemkívánatos szinonímia, illetőleg poliszémia.

A terminológiát jellemzi ugyanakkor egyfajta változás is. Korábban – a névtan önelvűsége hangsúlyozásának következményeként – megfigyelhető volt a tudományszak önálló kifejezéskészletének létrehozására való törekvés. Újabban a nyelvtudományi, jelentéstani terminusok adaptálása a jellemző. Közös vonása a szakirodalomnak, hogy a történeti jelentéstani kategóriákat csupán a tulajdonnevek, általában a helynevek jelentésbeli változásaira alkalmazzák. Mihelyt azonban új nézőpontot választunk, s a hangsúlyt az átalakulás eredményére, az új nevek kialakulására helyezzük át, rögtön feltűnik, hogy a jelentésbeli névalkotás folyamatában más tulajdonnévfajták és a közszók is részt vehetnek.

Az idézett munkák közötti különbségek az eltérő alapokra is visszavezethetők: szerzőik nem azonos módon értelmezik a tulajdonnév jelentését. Ebből is következik, hogy a név jelentésszerkezetének kérdésében kell alapvetően állást foglalnunk ahhoz, hogy a jelentésváltozásnak a helynévalkotásban betöltött szerepéről nyilatkozhassunk.

A tulajdonnév jelentésszerkezetét igen árnyaltan mutatta be J. SOLTÉSZ KATALIN (Tulajdonnév 24–33). Az önkényesség és a motiváltság, az információtartalom, a denotáció és a konnotáció, valamint az etimológiai jelentés egyidejűleg van jelen minden név jelentésében; bármelyik fogalom abszolutizálása torzításokhoz, fel nem oldható ellentmondásokhoz vezet: jól látható ez a nevekkel foglalkozó munkák egész sorában. A jelentés magvának a denotatív jelentést tarthatjuk, egyetértve J. SOLTÉSZ okfejtésével, amely szerint „A tulajdonnév denotációja egyedi, mivel denotátuma, a jelölt dolog is egyedi, ezért tovább nem általánosítható: a tulajdonnév jelentése tehát egybeesik a denotációval (...) Ha a tulajdonnév több egyedre vonatkozik, több denotációja, következésképpen több jelentése is van” (i. m. 29).

A név, mint minden nyelvi jel, a hangsor és a jelentés együttesének tekintendő. Ha tehát egy, a nyelvben létező – s természetesen adott jelentéssel vagy jelentésekkel rendelkező – hangsor új, helynévi jelentést (értsd: denotációt, azaz denotátumra vonatkozást) nyer, akkor ezzel új helynév születik. A helynevek keletkezését bemutató történeti helynévtipológiának az ilyen típusú folyamatokat természetesen tükröznie kell.

Ennek megfelelően a jelentésbeli névalkotás kategóriájába a helynevek keletkezésének azon formáit sorolom, amelyek során a nyelv meglévő belső elemkészletét oly módon használják fel helynévként, hogy az új (helynévi) jelentés kialakulása az alaki szerkezet változása nélkül történik meg. A jelentésbeli névalkotásban – a helynév szófaji jellegéből adódóan – természetesen csak főnévi értékű lexikális elemek, köznevek és tulajdonnevek (személy- és helynevek) vehetnek részt. A jelentésbeli névalkotás tehát a belső névadás olyan formája, amelyben – az adott kifejezés helynévisége szempontjából – a nyelvi szerkesztés nem játszik szerepet, vagy (egyes formáiban) legfeljebb másodlagos jelentőségű.

A jelentésbeli szóalkotás – lényegi egysége ellenére – a közszók körében is összetett képet mutat. Ugyanígy többféle jelenséget kell e fogalomkörben tárgyalnunk a helynevekben is. A jelentésbeli helynévalkotás körébe az alábbi folyamatokat sorolom:

  1. jelentéshasadás
  2. jelentésbővülés vagy -szűkülés
  3. névátvitel: metonímia és metafora
  4. indukciós névadás
  5. névköltöztetés.

A jelentésbeli helynévalkotás – a felvetődő problémák szerteágazó volta miatt – a történeti névtipológia egyik középponti kategóriája. Jelenségeinek, rendszerének vizsgálata ezért általában is hozzásegít bennünket egy átfogó helynévelemzési modell megalkotásához.

3.1. Jelentéshasadás

A jelentéshasadás fogalmát tudomásom szerint terminus technicusként nem használták korábban a magyar névtani irodalomban. Pedig valójában alapvető kategóriaként szerepelt a helynevek keletkezéséről vallott különböző felfogásokban.

GOMBOCZ – bár a tulajdonnevet jelentés nélküli kategóriaként értelmezte – kialakulásukat a jelentésfejlődés sajátos eseteként (jelentés nélkülivé válásként) tartotta számon (Jelentéstan 44–9). Az a felfogás, amely a tulajdonnevek mögött föltétlenül és kizárólagosan közszói előzményeket lát, általános megközelítésnek számított az elmúlt fél évszázadban, sőt annak tartható még napjaink szakirodalmában is. E szemlélet a névelméleti általánosítás szintjén igen markánsan jelenik meg SEBESTYÉN ÁRPÁD gondolatmenetében: „A tulajdonnévvé válás (...) a nyelvi hasadás egy típusa. A hasadás a tulajdonnévvé váló szó vagy szószerkezet, szókapcsolat használatában következik be: az addig köznévi jelentésben, alkalmi funkcióban használt kifejezés egy adott nyelvi közösségben egyedjelölő szerepet is kap” (MNyj. 17: 167). A megállapítás – kihántva névszociológiai burkából – úgy értelmezhető, hogy bizonyos nyelvi formáknak a köznévi jelentése mellett új, tulajdonnévi értelme is kialakulhat egy-egy nyelvi közösségben. A helynevek keletkezésének ezt az útját reálisan létező folyamatnak tarthatjuk, ugyanakkor nem tekinthetjük kizárólagosnak: nevek ugyanis más módon is keletkezhetnek. A szintagmatikus és a morfematikai szerkesztéssel alkotott helynevek között – mint láttuk – számtalan olyan típus van, amelynek közszói előzményét nehéz lenne igazolnunk.

Azok az újabb névtani megközelítések, amelyeket SRÁMEK és KIVINIEMI munkásságával összefüggésben kifejtettem, s lényegében e munka alapelvévé is tettem, a helynevek keletkezésében a névrendszerben meglévő névmodellek hatását hangsúlyozzák. Ez az alapjaiban helyes, az elemzésben igen termékenynek bizonyuló szemlélet azonban szintén egyoldalúnak mutatkozik a bennünket itt foglalkoztató kérdés megközelítésében: nem tagadja ugyan a fokozatos tulajdonnevesülés lehetőségét, de nem is foglalkozik vele. Az Ér, Hegy típusú nevek keletkezési folyamatának elemzése, értelmezése a kutatók figyelmének határain kívülre kerül.

Amikor tehát a jelentéshasadás jelenségét a névkeletkezési folyamatok között elhelyezzük, egy meglehetősen kényes feladatot is vállalnunk kell: azt, hogy megkeressük az említett két, sok vonásában különböző névelméleti megközelítés érintkezési pontjait. Meglehet, hogy az ér > Ér típusú átalakulások névelméleti, nyelvelméleti összefüggésben súlyos kérdéseket is fölvetnek, s csak nem kevés ellentmondás vállalásával iktathatók be a nyelvi változások rendszerébe, ugyanúgy, mint a tulajdonnév > közszó módosulások (vö. FABÓ KINGA: NÉ. 4: 49–55), mégis, az ilyen típusú változások meglétét reálisan létező példák sora igazolja számunkra.

A jelentéshasadás fogalmának értelmezésekor le kell szögeznünk tehát, hogy az egyoldalú megközelítéseket nem fogadhatjuk el: sem a modellelmélet, sem a közszói előzményekre való visszavezethetőség tétele nem elégséges önmagában ahhoz, hogy a helynevek keletkezésének körülményeit megfelelően magyarázni tudjuk. A meglévő névrendszerek hatását döntően fontosnak tartom ugyan, de a névtípusokba való beillesztés, a névmintákhoz való igazodás nem zárja ki, hogy tulajdonnevek közszói előzmények fokozatos jelentésbeli átértékelődésével is keletkezzenek. Természetesen csak azok a nyelvi képződmények, szerkezetek mehetnek át ezen a változáson, amelyek a névszerűség funkcionális és alaki követelményeinek is megfelelnek. A Mogyorós/domb névvé válását megelőzhette ugyan a kifejezés olyan használata, hogy pl. felmegyek arra a kis mogyorós dombra, de helynévnek azért értékelhette ilyenkor a nyelvtudat, mert megfelelt annak a funkcionális (’hely [1], ahol bizonyos növény található [2]’) és lexikális (-s képzős növénynév – földrajzi köznév) modellnek, amely a helynevek széles körében megfigyelhető. Ezzel magyarázható, hogy e neveket kifogástalanul be lehet mutatni a szintagmatikus szerkesztéssel alkotott helynevek csoportjában: az alkalmazott leírási keretben a hangsúly ugyanis nem a lélektani helyzetre, hanem a nyelvi sajátosságokra került.

A hasadás fogalmát szűkebben kell tehát értelmeznünk: a szintagmatikus szerkesztés mozzanatát felmutató neveket például nem sorolhatjuk ide. Jelentéshasadáson azt a névkeletkezési folyamatot értem, amikor puszta földrajzi köznévből – bármiféle formáns (lexéma, képző) hozzákapcsolása nélkül – helynév keletkezik. Ebben a változásban egy adott névközösségben a közszó általános fogalmi jelentése(i) mellé egyedjelölő, tulajdonnévi denotációja is kialakul: például az ér-nek ’a csermelynél is kisebb folyóvíz’ jelentése mellett megjelenik egy újabb értelme is: ’az a folyóvíz, amely X-nél ered, és Y-nál ömlik a Z vizébe’.

Jelentéshasadással – meghatározásunknak megfelelően – csak olyan nevek keletkezhetnek, amelyek alakilag földrajzi köznévvel azonosak. Más oldalról viszont természetesen nem minden egyrészes, földrajzi köznévből álló helynév alakult jelentéshasadás útján. Az ilyenek megjelenése lehet szerkezeti változás eredménye (Nagy-erdő > Erdő), de takarhat névátvitelt is (Séd ’patak’ → ’földterület’).

A névelemző munka közben azt tapasztalhatjuk, hogy talán a jelentéshasadással keletkezett nevekről a legnehezebb eldönteni, hogy köznévi vagy tulajdonnévi értékben használatosak-e. Helynévgyűjteményeink közzétevőinek az eljárása éppen az ilyen nevekben mutat jelentősebb eltérést: van, aki fölveszi, van, aki mellőzi a Legelő, Major típusú megnevezéseket. Itt ugyanis alaktani fogódzók nem segítik a gyűjtőt, a névszociológiai tényezőkkel pedig általában kevésbé van lehetőségük tisztába jönni a gyűjtés módszeréből adódóan. A kikérdezés formája is csak ritkán teremt olyan helyzeteket, amelyekben a nevek természetes mondatkörnyezetükben szerepelnének. Még nehezebb feladat a történeti adatok, elsősorban a térképes források ilyen elemeinek értékelése. A Kaszáló utalhat egyszerűen a terület művelési jellegére, de lehet tulajdonnév is. Bizonytalanságunknak emellett azonban van belső, nyelvi oka is: a jelentéshasadás történeti folyamat, az adott szó tulajdonnévi jelentésének kialakulása során nemcsak a nyelvleírónak, de a nyelvhasználónak is bizonytalan e tekintetben a nyelvtudata.

A fentiek alapján nem meglepő, hogy azok a szerzők, akik egyáltalán figyelembe veszik a helynevek között a puszta földrajzi köznévből alakult nevek típusát, meglehetős szkepszissel nyilatkoznak ezekről. „Földrajzi névvé válik a rendszeresen egy adott helyre vonatkoztatott közszó, ha más hasonló tárgyaktól való meg különböztetés céljából valamely jelző közelebbről meghatározza” írja BÁRCZI (Szók.2 147). Nem jelenti ez azonban a Hegy, Erdő típusú nevek tulajdonnévi értékének tagadását, hiszen ezek, mint másutt mondja „önmagukban nem okvetlenül földrajzi nevek, de állandó ráértéssel (...) azzá válhatnak” (uo.). Arra is utal, hogy milyen feltételek mellett következhet be az új, tulajdonnévi jelentés rögzülése. Ennek oka lehet a közszó kiavulása (uo.), a jelölt tájrészlet jellegének megváltozása (BÁRCZI, i. m. 145; KÁLMÁN, NV.4 111). A denotátum egyedülisége már nem ilyen egyértelműnek látszó kritérium. BÁRCZI szerint „ha egy erdőt bükkös-nek hívnak, és ez a környéknek valóban egyetlen bükkerdeje, sok szól amellett, hogy a szó még nem tekinthető földrajzi névnek” (i. h.). KÁLMÁN BÉLA tapasztalatai szerint viszont „Ha a község határában egyetlen hegy van csak, annak a neve lehet egyszerűen Hegy, ha azonban több is akad, akkor csak az egyik, rendszerint a településhez legközelebb eső viselheti az egyszerű nevet” (NV.4 111).

Mivel a szakirodalom rendszerszerűen nem vizsgálta a hasadásos nevek csoportját, s a rájuk vonatkozó megjegyzések is csak szórványosan fordulnak elő, célszerűnek látszik egy konkrét névkorpusz ezen rétegének elemzését elvégezni. Így egy viszonylag nagyobb terjedelmű névanyag áttekintése révén ellenőrizhető a fenti megállapítások általánosabb érvényessége, s rendszerében láttatható a hasadásos nevek csoportja. A vizsgálathoz JAKAB LÁSZLÓ-KÁLNÁSI ÁRPÁD „A Nyírbátori járás földrajzi nevei” (Nyírbátor, 1987) c. munkája szolgált alapul. A választást több szempont is indokolja: 1. a szócikkes elrendezés nagymértékben megkönnyíti az adatkezelést és -feldolgozást; 2. a mű szemléletbeli, módszerbeli egysége; 3. egyes gyűjtők, közzétevők gyakran szélsőségesen ítélik meg az egyrészes nevek tulajdonnévi jellegét, a JAKAB-KÁLNÁSI szerzőpáros e tekintetben a középutat választotta: az ilyen típusú nevekkel nem bántak túl szűkmarkúan, de nem is voltak korlátlanul liberálisak.

A Nyírbátori járás 20 településén 568 olyan egyrészes név található, amely földrajzi köznévvel azonos alakú. Ha közülük kirekesztjük a névátvitel útján (48), illetve a szerkezeti változással (8) keletkezetteket, akkor azt mondhatjuk, hogy összesen 512 olyan név van a területen, ami nagy valószínűséggel hasadás útján keletkezett. (A megszorítás azt jelzi, hogy ezek között is lehetnek persze olyanok, amelyekről gazdagabb történeti adatolással kiderülne, hogy más módon alakultak ki.) Ez azt jelenti, hogy a járás 3890 tulajdonnévvel megjelölt helyének, objektumának 13%-a visel jelentéshasadás útján keletkezett nevet. Ez meglehetősen jelentős aránynak tűnik, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy-egy helynek több neve is lehet, sőt általában van is. Az ide tartozó nevek nagy száma is indokolja tehát, hogy kiemelten foglalkozzunk e névkeletkezési formával. Ennek ismeretében különösen feltűnő, hogy névtipológiáink szinte alig fordítottak figyelmet e névtípusra.

Ha a jelentéshasadással alakult neveknek a település méretéhez való viszonyát vesszük szemügyre, érdekes összefüggést tapasztalunk. A fent említett 13%-os átlagtól fölfelé és lefelé is jelentős eltérések mutatkoznak a hasadásos nevek arányában. Ennél lényegesen (5-15%-kal) magasabb értéket kisebb településeken (Nyírvasvári, Máriapócs, Nyírcsászári és Nyírderzs) találunk, alacsonyabbakat pedig éppen a nagyobbakon (Nyírbátor, Nyírbogát, Nyírgyulaj, Nyírgelse). A szélső értékek közti eltérés a 20%-ot is meghaladja. Ez azt jelenti, hogy a nagyobb településeken viszonylag kevesebb hasadással keletkezett név fordul elő (ami persze abszolút értékben akár nagyobb számot is jelenthet). Mivel a tendencia az átlag körüli, kisebb szóródást mutató településeken nem jelentkezik ilyen tisztán, célszerű a vizsgálatot ellenőrzésképpen olyan vidéken is megismételni, ahol a falvak területi különbsége jóval nagyobb. Ebből a célból a Pápai járás három kisebb (Vinár, Béb, Nóráp) és három nagyobb (Nemesszalók, Kup, Ugod) települését választottam ki. A vizsgálati eredmények egyértelműen igazolják a Nyírbátori járásban tapasztaltakat. A hasadásos név/objektumok száma százalékos mutató az aprófalvakban 27%, a nagyobbakban 14% körül van, igen csekély, +-1%-os szóródás mellett. A tendencia – úgy gondolom – a szakirodalomnak azzal a korábban már idézett megállapításával függ össze, hogy a településeken létező egyedüli objektumfajtákat gyakran elég pusztán földrajzi köznévvel megjelölni (vö. KÁLMÁN, NV.4 111). A kisebb területű helyeken az ilyenfajta egyedüliség nagyobb valószínűséggel fordulhat elő, nincs szükség a további differenciálásra. A vizsgálattal tehát objektív módon is igazolni tudtuk azt, amit a kutatók spekulatív úton valószínűnek véltek.

Más szempontból is bizonyítandónak látszik azonban a tétel. Vajon, ha az objektumfajták oldaláról vizsgáljuk meg a hasadásos nevek előfordulását, hasonló eredményre jutunk-e? A Nyírbátori járás 512 jelentéshasadással alakult nevét 227 földrajzi közszó alkotja. A szavak nevekben való ismétlődésének aránya (2,25 név/szó) a 20 településhez képest meglehetősen alacsonynak tűnik. Általánosításokra csak a gyakoribb előfordulásúak adnak lehetőséget. A legsűrűbben előfordulók valóban olyan helyeket jelölnek, amelyekből egy településen csak egy-egy szokott lenni: Temető (27), Belterület (15), Futballpálya (14), Dögtér (11), de a többi átlag fölötti előfordulású név közt is szép számmal vannak ilyenek: Csűröskert, Piactér, Téglaszín (8–8), Sportpálya (6), Csemetekert, Piac (5–5), Állomás, Dögtemető, Szeszgyár (4–4).

Az ide tartozó szókészlet jelentéscsoportjait vizsgálva arányát tekintve két réteg tűnik ki. Az egyik az építményeket jelölő szavaké: ebben a körben az objektumok egyedisége egyértelműen motiválja a névhasadásos kialakulást (Almatároló, Cédulaház, Dohánybeváltó). A másik csoport a terület növényzetére utal, döntően növénynév – -s képző szerkezetű köznévvel kifejezve. Erdőfajtát 22 szó jelöl (58 névben: Akácos, Fenyves, Nyáros stb.), míg az általánosabb jelentésű erdő csak 5 névben szerepel. Gyümölcsöst 8 szó is megnevezhet: Almás, Barackos, Szilvás stb., de maga a gyümölcsös egyetlen névben sem fordul elő. Azt állapíthatjuk meg tehát, hogy azok a földrajzi köznevek, amelyek speciálisabb jelentésűek, gyakrabban válnak hasadás útján helynévvé, mint az általánosabb fogalmi tartalommal rendelkezők. Egybevág e tapasztalatunkkal INCZEFInek az a megállapítása, amely szerint „a határneveket (sőt általában a földrajzi neveket) alkotó szókincs »szférájának« legfőbb jellegzetessége a viszonylag kis számú elvont fogalmat kifejező volta mellett az alárendelt, egyedi fogalmakon alapuló szókincs gazdagsága” (MNy. 69: 467).

Fenti megállapításunkat a földrajzi köznevek alaktani vizsgálata is megerősíti. A legnagyobb csoport az összetett szavaké, a 88 ide tartozó szó közül 73-nak a főtagja önmagában is földrajzi köznév, mégpedig olyan általános jelentéssel (föld, hely, kert, út, ház), hogy ebből adódóan önmagukban nem is fordulnak elő helynévben. A jelzői szerepű előtag azonban a hely funkciójának, növényzetének stb. a kifejezésével oly mértékben megszorítja az általános jelentést, hogy alkalmassá válik a tulajdonnévi szerepre. A névtudat ezeket kétrészes névnek tekinti: Fenyőerdő ’olyan erdő (1), amelyben fenyőfák nőnek (2)’, Dinnyeföld ’olyan föld (1), amelyben jól terem a dinnye (2)’, két funkcionális névrészt különít el bennük. Ettől függetlenül e nevek hasadással keletkezettnek tekintendők, mivel a beszélők nyelvi készletében „készen” megvannak a megfelelő közszavak (fenyőerdő, dinnyeföld), amelyekből hasadás útján kikristályosodhat a helynévi jelentés.

A másik nagy alaktani csoport a képzett neveké: a 82 szó közül 55 -s képzős. Ezek jelentésszerkezete az összetételekéhez nagyon hasonló, hiszen bennük a képző – funkciójából adódóan – a ’hely’ fogalmát reprezentálja. Így a Rekettyés ’olyan hely, ahol sok rekettyebokor nő’, a Bükkös ’olyan erdő, ahol főleg bükkfa nő’ formában értelmezhető. Ezeket is hasadással keletkezett, a kétrészesekhez igen közel álló neveknek tarthatjuk. A morfematikai szerkesztés útján, képzéssel alkotott helyneveknél már szóltam az e névfajtát érintő további kérdésekről.

A hasadásos helynevek között legkisebb a mai nyelvérzék számára tőszóként értékelhető földrajzi köznevek csoportja: ráadásul ennek csaknem felét azok az építményeket, épületeket jelölő szavak adják, amelyeknek a földrajzi köznevek közé való sorolása a legproblematikusabb (pl. lóré, múzeum), hiszen végül is minden helyhez kötött emberi létesítmény alkalmas hely megjelölésre is. (A kérdést részletesebben lásd a Helynévfajták c. fejezetben.) A maradék csoportban az általános, összefoglaló jelentésű szavak egészen gyéren vannak képviselve (halom, hegy, határ, rét, tag stb.), viszonylag nagyobb arányban csak a víznevek között vannak jelen (árok, ér, kanális, tó stb.).

A jelentéshasadás útján keletkezett helynevek névrendszertani helyzetére igen jól rávilágít annak vizsgálata, hogy milyen ezeknek a neveknek a szinonimáikhoz való viszonya. Ez a megközelítés történeti szempontból is eredményezhet érdekes következtetéseket, hiszen a szinonímia a helynevek esetében úgy is felfogható, mint a történeti változásoknak egy adott időmetszetbeni kivetítése.

A szinonimák közt a névpárok viszonya alapján három nagy csoport különíthető el. Az elsőben szinonim jelentésű köznevekből lett helynevek állnak egymás mellett, mint pl. Erdészlak – Erdészház, Fenyőerdő – Karácsonyfás, Feszület – Kereszt stb. (Érdemes megemlíteni, hogy igen ritkán van arra példa, hogy szinonim közszavak jelentéshasadással más-más objektum jelölőjévé váljanak egy névközösségen belül. Kétségtelenül ilyen azonban a Pápai járás két településén az Ér és a Séd: 48/96, 149 és 51/61, 109.) A közszók gyakran egyszerű szó – összetett szó megfelelést mutatnak: Állomás – Vasútállomás, Tároló – Almatároló, Gyár – Szeszgyár. Az összetett szóból alakult nevet – mint láttuk – hasadással keletkezettnek tarthatjuk, amely a kétrészes nevek közé illeszkedik be. A bővítményrésznek azonban általában semmiféle elhatároló, megszorító funkciója nincs, hiszen az adott névrendszerekben nem létezik másfajta állomás vagy tároló.

A másik szinonimatípusban a hasadásos név a megfelelő közszó bővítményrésszel összekapcsolt szintagmatikusan szerkesztett változatával áll szemben: Almás – Pernyési/almás, Rakottyás – Hosszú/rakottyás, Sziget – Ódok/sziget. Érdekes módon itt sem arról van szó, hogy több almás, rakottyás vagy sziget elkülönítése végett kellene létrehozni az adott szerkezeteket, hiszen ezekből az objektumfajtákból is jobbára csak egyet találunk a kérdéses településeken. Inkább csak a beszélők névérzéke az, ami az átalakulást motiválja: a helynévrendszer bázisát adó kétrészes neveket névszerűbbnek érzik, mint az egyrészeseket.

A szinonimapárok jó része szerkezeti változással alakult ki: annak eldöntése azonban, hogy kiegészülés vagy ellipszis történt-e, gyakran nehézségekbe ütközik. A Lapos – Lapos/dűlő, Csonkás – Csonkás/erdő, Tormás – Tormás/dűlő esetében ez igazából megoldhatatlan feladatot jelent számunkra. A névalakok történeti előfordulásai természetesen segíthetnek az elsődlegesség megítélésében. Gyakran magának a névnek a funkcionális szerkezete is irányadó lehet: a Major/tanya, a Rét/dűlő, a Telek/dűlő a szinonimájukként élő Major, Rét, Telek elsődleges nevekből alakultak ki. Az ellipszist bizonyossággal csak néhány névpárban tudjuk kimutatni, a kiegészülés jóval gyakoribb ennél. A Berek – Bereki/föld, Lucernás – Lucernási/dűlő, Tag – Tagi/dűlő névpárokban az egyrészes név az elsődleges, belőle mint tulajdonnévből alakult ki képzéses kiegészüléssel az összetett név, amelyeknek névszerkezete az alábbi módon írható le: ’az a tag, dűlő stb. (1), amelyet Bereknek, Lucernásnak stb. neveznek (2)’. (E folyamatokat részletesen a szerkezeti változásokról szóló fejezetben tárgyalom.) A kétrészes név kialakulásában ezúttal is a névmodell hatását láthatjuk. Ha a szinonim közszókból alakult hasadásos nevek valódi tulajdonnévi státusát valamennyire néha még kétségbe is vonhatjuk, a fenti csoport ilyen elemeinek értéke vitathatatlan számunkra, hiszen a megfelelő szerkezeti változásban ezek csak mint tulajdonnevek vehettek részt.

A szakirodalomnak még két megállapítását tartozunk választott korpuszunkon megvizsgálni. Az egyik az, amely szerint a közszó elavulása, a szókincsből való kiesése – azaz a belőle alakult helynév etimológiai áttetszőségének megszűnése – elősegíti a tulajdonnévvé válást. Anyagunkban találunk ugyan ilyen példákat (bödön, csere, csonkás, dagasz, eresztvény, fiatalos, gánás, nyilas), de olyan csekély számban, hogy ezek alapján semmiképpen sem tarthatjuk a jelenséget a névhasadás lényeges feltételei közé sorolandónak.

Egy másik, szintén korábban idézett megállapítás szerint a tulajdonnévi rögzülést elősegítheti a jelölt tájrészlet jellegének megváltozása is. Ez úgy is értelmezhető, hogy a mai nyelvtudat számára áttetsző etimológiájú név információtartalma történeti értékűvé vált: a Csűröskert ma szántóföld, a Diós-ban nem nőnek diófák, a Kastély ma már iskola. A jelenséget elég nagy arányban megfigyelhetjük, hiszen a Nyírbátori járás hasadásos nevei közül minden hatodikról megjegyzik a szerzők, hogy – a történeti források vagy adatközlőik emlékezete szerint – lényegesen megváltozott denotátumuk jellege. Az pedig, hogy az információtartalom történetivé – azaz a szinkróniában zavaróvá – válása nem érinti az adott nevek státusát, azt mutatja, hogy egyrészességük ellenére is szilárd helyük van a névrendszerben.

3.2. Jelentésbővülés vagy -szűkülés

A helynevek denotátumainak egyedi jellege általában nem értelmezhető úgy, mint ahogyan azt más tulajdonnévcsoportokban megvalósulni látjuk. A Szabó János vagy a Riska hangsorok denotatív jelentései közül egy-egy mindig teljes pontossággal definiálható: az adott személy vagy állat ugyanis abszolút értelemben egyedi, a környezetétől jól elkülöníthető individuum.

Nem így van ez a helyeket jelölő szavakkal. A Kőris-hegy jelentése jól meghatározható ugyan (’a Bakony legmagasabb, 704 m magas pontja’), de vajon ki tudná pontosan megmondani, hol húzódnak a határai, meddig tart a hegy lába, hol kezdődik egy más név jelölte terület? Ilyenfajta elméleti körülhatárolhatóságra persze a gyakorlatban nincs is szükségünk, a helynevek helyes használatához elég ismernünk a jelentésük magvát adó denotatív jelentésüket. Ez pedig – éppúgy mint a közszók esetében a fogalmi absztrakciós jelentésszint – csak a lényegesebb, az identifikáláshoz, az azonosításhoz feltétlenül szükséges jelentésmozzanatokat tartalmazza. A jelentés egyéb elemei más jelentésrétegekbe (pl. az információtartalom vagy az etimológiai jelentés körébe) tartoznak.

A változás oldaláról közelítve hasonló kérdések vetődnek fel. A Debrecen helynévnek például legalább két jelentése van: 1. ’Hajdú-Bihar megye székhelye’ (teljes közigazgatási határát beleértve), 2. ’ennek a településnek a belterülete’ (így pl. Pallag, Kismacs stb. nem tartozik bele a jelentésbe). A 2. jelentésben különösen feltűnő, hogy a jelölési kör állandóan bővül ugyan (ti. újabb és újabb dűlőket, réteket, kertségeket parcelláznak ki és építenek be), mégsem mondhatjuk azt, hogy a szó denotatív jelentése, azaz egyáltalán a jelentése, megváltozott volna. Ha a Kereszt-dűlő-höz hozzászántanak egy darabot a mellette fekvő rétből, ez ugyanígy nem érinti a szó jelentését. Nehéz lenne elképzelni olyan névrendszert, amelyben a jelentésváltozás megtörténte után a név ily módon kialakult új jelentése (’55 kat. h. terület’) együtt létezne a régivel (’50 kat. h. terület’).

A helynevek denotátumainak olyan változásai, amelyek a denotatív jelentést nem érintik, természetesen nem vehetők figyelembe a nyelvi leírás, a történeti tipológia keretében. Nem tagadhatjuk persze, hogy másfajta vizsgálatokban (pl. a helytörténetírásban) ezek a körülmények is fontosak lehetnek.

A helynevek nemcsak abban különböznek más tulajdonnévfajtáktól, hogy denotátumaikat csak ritkán tudjuk teljes pontossággal elkülöníteni környezetüktől, azaz egy másik név jelölte helytől, hanem abban is, hogy sajátos alá-fölé rendeltségi viszonyban állnak egymással. Mindez az ember sajátos térszemléletéből következik: egy adott helyet csak más helyekhez való viszonyában tudunk meghatározni, definiálni. Ebben az összefüggésben a rész – egész viszonyoknak jelentős szerepe van, mégpedig úgy, hogy ilyen szemléleti alapon az ember igen gazdagon strukturálja a lokális viszonyokat, többszintű, összetett, hierarchikus rendszert alakít ki tájékozódásának segítésére.

Ezt a szemléletet maguk a helynevek is tükrözik. Lokális kapcsolataik elsősorban jelentésükben fejeződnek ki, a nevek nyelvi szerkezete ilyen szempontból esetleges: előfordul, hogy a Sédi-dűlő két tábláját Alsó- és Felső-Sédi-dűlő-nek nevezik, de az is lehet, hogy a részeit Tüskés-nek és Kenderes-nek hívják. A beszélők tudatában a helynevek egyfajta hierarchikus rendet alkotnak, s hogy egy hely megjelölésére éppen milyen tulajdonnevet választanak – azaz a hierarchia mely szintjéhez folyamodnak –, azt jórészt a beszédhelyzet szabja meg.

A helynevek hierarchikus jellegének figyelembevétele termékeny szempontnak bizonyul a jelentésváltozások leírásában. Megfigyelésem szerint az új helynévi jelentés kialakulásában a változások minimális mértéke a hierarchia egyes szintjei közötti elmozdulás lehet. Ennek során például egy kisebb terület neve összefoglaló határrésznévvé válhat vagy fordítva. A folyamatot csak azonos osztályba tartozó denotátumok nevei között értelmezem, a más fajtájú helyek neveinek hasonló változását (pl. víznév → határnév) a metonímia jelenségeként tárgyalom, mivel a két típus között lényegi különbségek mutatkoznak.

Jelentésbővülésnek, illetőleg -szűkülésnek tehát azt a névalkotási folyamatot nevezem, amelynek során egy helynévnek a meglévő mellé újabb jelentése is kialakul, s ezek azonos fogalmi osztályba tartozó denotátumokra vonatkoznak. A névalkotásnak ezt a típusát is igen nehéz vizsgálni, mivel a helynevek denotatív jelentésére, illetve ennek változásaira helynévtáraink alig fordítanak figyelmet. Különösen feltűnő ez a történeti adatok közlésében. A szinkrón névanyag azonban itt is segítségünkre lehet: bizonyos nyelvi kettősségek, névpárok megléte jelentésbővülési vagy -szűkülési folyamatokra enged következtetni.

Egyik korábbi dolgozatomban (MNyj. 26–27: 103–14) egy elpusztult település helynévrendszerének változásait mutattam be. A Döbrés helynévben gazdag adatolással sikerült vázolnom a mai nyelvhasználat történeti hátterét: az első jelentés (’nagyobb határrész’) történetileg is elsődleges a másodikhoz (’a Döbrés 1. egy kisebb területe’) képest. A jelentésszűkülést két tényező magyarázza: az egykori falu elpusztulása, másrészt pedig más helyneveknek (Bogács, Kalapács) a névhierarchiában való elmozdulása. Ezeket korábban ugyanis a Döbrés 1. részeinek tekintették, ma a Döbrés 2.-vel azonos szinten találhatók. A Bogács és a Kalapács denotatív jelentése változatlan maradt, a Döbrés-é viszont átalakult. A régi és az új szisztémát, a változást az alábbi ábrával szemléltethetjük:

A jelentésbővülésre is találunk példát. A penészleki Ráta dűlőnév az utóbbi években nagyobb területre vonatkozik, ide számítják a Gyilkos-t és a Bürkös-t is (Nyírbátor 362). A Ráta első jelentése ’kisebb földterület’ mellé létrejött tehát egy másik is: ’nagyobb határrész’. Ezt így ábrázolhatjuk:

Hasonló változásokra más adatok is utalnak (i. m. 82; REUTER, Hosszúhetény 12, 23, 33).

Mind a szűkülés, mind a bővülés folyamatában a két jelentés egymás melletti léte időleges, átmeneti állapotot tükröz általában. A gyűjtők gyakran éppen az elsődleges jelentés elhalása révén figyelnek fel a jelenségre. Az ide sorolható ismertebb példák (Pest, Anglia, Amerika) ugyanakkor azt bizonyítják, hogy ez az átmenetiség hosszabb ideig is fönnállhat, sőt, az egyik jelentés elavulása nem föltétlen velejárója az ilyen jelentésváltozásoknak.

A jelentésbővülés és -szűkülés, mint láttuk, közvetlenül a nevek hierarchikus rendjére gyakorol hatásokat, ennek azonban nem lebecsülendők a névrendszertani következményei sem. A jelentésbővülés gyakran nevek kihalásával jár együtt. REUTER az Ádámirtás és a Bükkös név kapcsán megjegyzi, hogy ezeket a neveket alig ismerik, mert az adott területeket inkább a Bárdos névvel illetik (i. m. 12, 23). A nevek kiesése természetesen már névrendszertani kérdés. Más a helyzet a jelentésszűkülések esetében. A korábban idézett dolgozatomban azt állapíthattam meg, hogy míg összefoglaló határnévként használták a Döbrés-t, belőle, felhasználásával igen sok helynevet alkottak. Az új jelentés kialakulása után a vele egyenrangú Bogács és Kalapács névbokra nőtt meg számottevően. A névhierarchiában való elmozdulások jelentős névrendszertani hatásokat fejthetnek ki, mivel a hierarchia más-más szintjén lévő nevek különböző aktivitással vesznek részt az új nevek létrehozásában.

MEZŐ ANDRÁS (Hiv. 36) és KIRÁLY LAJOS (NytudÉrt. 70. sz. 71) a térképezési gyakorlatból említ hasonló jelenséget: a térképekre kisebb területek megnevezései kerülnek nagyobb határrészek összefoglaló neveként. Természetesen ezeket a névadási formákat is a jelentésbővülés (esetleg a jelentésszűkülés) körébe sorolandóknak tekintem. Ugyanakkor – bár ilyen eljárást gyakran alkalmazhattak –, mint láttuk, nem egyedüli formája ez a jelentésváltozásoknak: a népi névadásban is megfigyelhetők hasonlók. A nevek különböző nyelvrétegbeli (írott, hivatalos élőbeszédbeli, köznapi) használatának egymásra hatása pedig erősítheti a jelentésbővülés, illetőleg -szűkülés tendenciáját.