A kétrészes nevek alap- és bővítményrészének nyelvtani viszonyát a szintagmatikus elemzéssel mutathatjuk be. A két névrész közötti szintaktikai viszonyt a szerkesztésben felhasznált szerkezettípusok szerint lehet jellemezni. A közszói összetételeket funkcionális és alaki jellegzetességeik alapján mellé- és alárendelő (alanyi, tárgyas, határozós és jelzős) szerkezetekként szokás bemutatni. A helynevek szerkezeti, nyelvtani elemzését vállaló dolgozatok is joggal használják ezeket a kategóriákat, kiemelve közülük azokat, amelyek a helynevek között is megtalálhatók. Az eltérő szemléleti alap következtében az egyes szerzők természetesen más-más eredményre jutnak, még ha gyakran azonos fogalmakat is használnak. INCZEFI például az alanyos, tárgyas, határozós, jelzős és a mellérendelő viszonyt nem a névrészek mint szerkezeti egységek közti kapcsolatot értelmezi, hanem a nevekben megtalálható lexémák viszonyaként. Így szerepel nála az alanyi alárendelés példájaként az Ebásta, a tárgyas szerkezetűek között pedig a Kenyérváró (Makó 25). ZELLIGER ERZSÉBET a korai ómagyar szóösszetételi típusok elemzése során a tulajdonnevek szóalkotási módozatait is áttekinti. A helynevek grammatikai felépítéséről azt tartja, hogy ezek „lényegében ugyanolyan szerkezetűek, mint a közszavak és a személynevek” (MNyTNy. I, 540), eltérések legfeljebb az összetételi típusok arányában mutatkoznak. Az ómagyar nyelv szintagmatikus lehetőségeit kutatva helyesen mutatja be a Mézművelő (1302: Myzmieleu), Márcadó (1237–1240: Marcadou) típusú faluneveket a tárgyas szerkezetű összetett szavak között (i. m. 541). Névszerkezeti szempontból azonban – mint arra már utaltam – ezek egyrészes nevek: a település lakóinak foglalkozására utal a bennük kifejeződő névfunkció. Ezt tárgyas szerkezetű összetett szó jeleníti meg.
Dolgozatomban a szintagmatikus szerkesztést névrészek közötti viszonyként értelmezem, ugyanúgy, ahogy azt például – részben más terminológiával – BENKŐ LORÁNDnál (Nyárádmente 39–40) vagy J. SOLTÉSZ KATALINnál (Tulajdonnév 10–4) láthatjuk.
A névrészek szintaktikai viszonyának meghatározása szempontjából nem igazán fontos az a gyakran említett elméleti kérdés, hogy a több szóból álló helynevek szintagmáknak vagy összetételeknek tekinthetők-e inkább, esetleg ilyenek is, olyanok is vannak-e közöttük. Tudjuk jól, hogy a probléma megítélése a közszók körében is számtalan kérdést vet föl, s mind elvi szempontból, mind az egyes konkrét nyelvi jelenségeket illetően igen nehéz állást foglalni. Legutóbb ZELLIGER ERZSÉBET szólt a szószerkezet – összetettszó-előzmény – összetett szó elhatárolásának bizonytalanságáról (MNyTNy. I, 523). Igaz, a bennünket közelebbről érintő kérdésről úgy vélekedik, hogy „tulajdonnévi funkcióban a szoros szószerkezet rendszerint összetett szóvá válik” (i. h.), de a tulajdonnévi jelleg megítélésének elméleti és gyakorlati nehézségei eleve elbizonytalanítják ezt a megközelítést is.
A helynevek lexikális egységként funkcionálnak a nyelvben, bár helyesírásuk nem mindig tükrözi ezt (Csordaút – Laposi-rét – Szoboszlai út). A helyesírási különbség nyelvi különbséget a helynevek esetében nem takar: az egybe- és a különírás hagyományokon alapuló szabályozás kérdése, nem pedig a szintagmatizálódás – lexikalizálódás eltérő mértékének a kifejezője. Mivel a szintagmák és a szóösszetételek tagjainak szemantikai kapcsolattípusait azonos grammatikai eszközök fejezik ki, a szintagmatikus szerkesztettséget mutató nevek névrészeinek alaki-funkcionális viszonyának megítélését nem befolyásolja az, hogy összetételnek vagy szintagmának fogjuk-e föl őket.
Melyek azok a szintagmatikus viszonyfajták, amelyek a magyar helynévrendszerben névalkotó szerepűek lehetnek, azaz névrészek összekapcsolásában szerepet játszhatnak? Abból adódóan, hogy a szintagmatikus kapcsolatot névrészek viszonyaként értelmezem, nem követhetem INCZEFI vagy ZELLIGER felfogását, amely szerint nem található olyan szempont, „amelynek alapján elkülöníthetők lennének az összetett közszavak és az összetett tulajdonnevek: ugyanazok az összetételi típusok találhatók mindkét kategóriában” (MNyTNy. I, 526). Alanyi és tárgyas viszony funkcionális névrészeket nem kapcsolhat össze. A szakmunkák eltérő terminológiáját, megközelítésbeli, szemléleti eltéréseit itt most figyelmen kívül hagyva, az eddigi kutatások alapján az alábbi típusok tárgyalása jöhet szóba:
A továbbiakban ezeket vizsgálom részletesebben.
A jelző alaki szegénysége: jelöletlensége, másrészt funkcionális gazdagsága: „megjelölheti az alaptagban (...) kifejezett fogalomnak minőségét, mennyiségét, birtokosát” (MMNy. 336) lehetővé teszi, hogy igen sokféle helynévalkotó szintagmatikus kapcsolatot e kategória alá soroljunk. A jelzős szerkezeteknek az a jellegzetessége, hogy transzformálhatók alany – állítmányi viszonnyá, illetőleg – történeti síkról közelítve –, hogy az alany – állítmányi viszonynak a mondatszint alá süllyedésével keletkeztek, a helynevek egy részére igazolhatónak tűnik: a Hosszú-dűlő valóban azt jelenti, hogy a ’dűlő hosszú’, a Gál-tag pedig azt, hogy ’a tag a Gálé’. Ez a kritérium nem igaz azonban a hagyományosan a jelzős szerkezetek közé sorolt olyan nevekre, mint az Ürge-domb, az Esztári út vagy a Rákóczi utca; ezek ugyanis más formákká alakíthatók át: ’a domb, ahol sok ürge él’, ’az út, amely Esztárba vezet’, ’az utca, amelyet Rákócziról neveztek el’. Ezek a helynevek nem a jelzős szerkezetekre emlékeztetnek, hanem inkább az úgynevezett jelentéstömörítő összetételekre. (Igaz, hogy ezek jelentése leginkább éppen a jelzős vagy a határozó és jelző kapcsolatából álló szerkezetekéhez hasonlít; vö. MMNy. 159.)
Több reménnyel kecsegtet a helyneveknek az egyes jelzőfajták alá történő besorolása. Legnehezebb dolgunk itt is a legáltalánosabban előforduló, legkevésbé specifikus, gazdag belső strukturáltságot is mutató jelzőfajtával, a minőségjelzővel van. E jelzőfajta általános definíciója valójában körülírja, hogy „a minőségjelző (...) a jelzett szó jelentését azáltal teszi teljesebbé, pontosabbá, hogy kifejezi a jelzett dolog külső vagy belső tulajdonságait (színét, ízét, alakját, nagyságát, anyagát stb.), különféle tulajdonságszerű körülményeit (állapotát, helyzetét, vmivel ellátott, vmivel el nem látott vagy vmitől megfosztott voltát, vkihez vagy vmihez való tartozását, a sorban elfoglalt helyét stb.)” (MMNyR. II, 265). Ez a szemantikai, funkcionális sokszínűség és az alaki jellemzők hiánya további bizonytalanságok forrásává válik a helynevek esetében.
Akadémiai nyelvtanunk a földrajzi neveket kijelölő jelzős szerkezetnek tekinti. Egyik típusában a jelző és a jelzett szó között a faj – egyed fogalmi kapcsolatot látja: Dengely-hegy (i. m. II, 273–5), a másik csoportban a jelző és a jelzett szó között fogalmi kapcsolat nincs, ezekben a tulajdonnévi jelző megkülönböztetésre szolgál: Trefort-kert, Petőfi híd (i. m. II, 275–6). BENKŐ LORÁND jóval korábban írott munkájában ezzel szemben csak minősítő jelzős szerkezetekről beszélt (Nyárádmente 39). J. SOLTÉSZ KATALIN igen előremutatóan választotta le a névalkotás alaki elemzéséről a tulajdonnevek, köztük a helynevek kijelölő jelzői használatát, amelyet a magyar nyelvre igen jellemzőnek tart (Pest város/a/, Bodri kutya) (Tulajdonnév 112–3). A minőségjelzős tulajdonnevek alakszerkezeti leírásában csak a meghatározó (determinatív) jelzős szerkezet fogalmat használja, amelyben a jelző legtöbbször megkülönböztető funkciójú (Sebes-Körös, Kinshasa-Kongó), de pusztán megszorító szerepű is lehet (Budapest-Kelenföld) (i. m. 10–1). DEME LÁSZLÓ legutóbb a negyedik névtudományi konferencián tartott előadásában a névterjedelemmel összefüggésben érintette a helynévi jelzős szerkezetek néhány kérdését (MNyTK. 183. sz. 282–6). HAJDÚ MIHÁLY pedig egy speciális helynévréteg vizsgálata kapcsán megjegyzi, hogy „A jelzős szintagma fajtája többnyire kijelölő jelző. Talán még akkor is kijelölő jelzőnek kell tekinteni az előtagot, ha az melléknév (Hosszú utca-), habár az ilyen esetek nagy többségében történetileg indokolt lenne a minősítő jelzős szerkezet” (NytudÉrt. 87. sz. 6).
A feltűnően eltérő besorolási kísérletek egyik oka mindenképpen a minőségjelzői kategória többféle belső felosztási lehetőségében keresendő. Ennél fontosabb talán az a körülmény, hogy a jelzőfajták elkülönítésére használt logikai fogalmi rendszer nemigen alkalmas a sajátos jelentésszerkezettel bíró helynevek jellemzésére. A minősítő jelző egyik fajtája a jelentéskört leszűkíti, a jelentéstartalmat viszont gazdagítja (megkülönböztető jelző); a minősítő jelző másik altípusa viszont csupán kiemeli a jelzett szó egy tulajdonságát (kiemelő jelző); míg a kijelölő jelző annyira leszűkíti a jelzett szó jelentéskörét, hogy csupán egy egyedre korlátozza (vö. MMNy. 337). A helynevek szerkezeti tagjainak, névrészeinek funkcionális viszonyait funkcionális-szemantikai elemzésünk korábban bemutatott kategóriái sokrétűbben, szemléletesebben képesek jellemezni, mintha ezt pusztán a jelentéskör-szűkítés, tulajdonságkiemelés fogalmakkal kísérelnénk meg elérni.
A mennyiségjelzős szerkezeteket nem választják el éles határok a minőségjelzős konstrukcióktól. Egyes nyelvtanok – összhangban azzal, hogy a számneveket a melléknevekhez sorolják – csupán a minőségjelző egyik altípusaként említik. J. SOLTÉSZ nem is tárgyal ilyen tulajdonnévtípust. BENKŐ számnévi jelzős szerkezetű helynevekről beszél, de az általa fölsorolt példák jórészt nem ide tartoznak, hiszen egyrészes nevek (Hathód, Negyvenölös) (Nyárádmente 39). A mennyiségjelzős szerkezetek léte nem tagadható, első eredeti szórványemlékünk, a Tihanyi Alapítólevél is tartalmaz már ilyeneket: harmuhig, harmu ferteu, a helynévtárakból pedig nagy számban gyűjthetők efféle nevek. A kategória tüzetesebb vizsgálatot igényel, e téren több kérdés is megválaszolásra vár (pl. milyen helyfajták nevében gyakoribb ez a típus, milyen névrészekkel kapcsolódnak össze leginkább, mely számnevek szerepelnek legtöbbször? stb.). Az elemzést azonban minden esetben óvatosan kell elvégeznünk, mivel a számnevet, illetőleg számnévi alakulatot tartalmazó helynevek gyakran különböző funkcionális, szerkezeti típusokba tartoznak. A sorszámnévi előtagúak például világosan minőségjelzős szerkezetek (Ötödik/tábla), a számok nevét tartalmazó nevek (Ötös/tábla) előtagja nem biztos, hogy a sorban elfoglalt helyet jelöli, sok esetben pedig csupán a névrész lexikális eleme a számnév (Két+út/köze).
A birtokosjelzős szerkezetű helynevekre a legtöbb helynévtipológiai jellegű munkából bőségesen hozhatnánk példákat. Ennek egyik oka, hogy a terület birtoklásának ténye gyakran kifejeződik nevében is. Másik okként azt említhetjük, hogy a jelzős szerkezetek között egyedül itt találunk alaki eszközzel is megjelölhető szerkezettípust. INCZEFI GÉZA, akinek munkáiban nagy számban találunk jelölt és jelöletlen birtokos szerkezetként tárgyalt neveket, egy helyütt megjegyzi, hogy ez a típus nem különül el élesen a minőségjelzős összetételtől: az Igásugar, Lúcshát-féle nevek bármelyik fenti kategóriába besorolhatók (Makó 29). Figyelmet érdemel, hogy a birtokos jelzős nevek között BENKŐ is, J. SOLTÉSZ is kizárólag jelölt szerkezeteket említ meg (Nyárádmente 40; Tulajdonnév 11). HAJDÚ MIHÁLY a Hősök tere típusú nevekről azonban nem minden ok nélkül azt tartja, hogy „logikailag és történetileg nem tekinthetők birtokos szerkezetnek, hiszen a Hősök névelem éppen olyan meghatározó jelzője a tér közterületnek, mint a Kossuth tér (...) helynevekben a Kossuth (...) névelem” (MNy. 77: 110). A funkcionális hasonlóságot elismerve kétségtelen azonban a formai különbség is. Az ellentmondás feloldása nem a birtokos jelzős szerkezetek, s még csak nem is a jelzős szerkezetek belső típusainak pontosabb definiálásával, körvonalazásával oldható fel, hanem leírási rendszerünk fő kategóriáinak, a szemlélet alappilléreinek a visszaidézésével.
A helynevek rendszerszerű leírásában a közszók szisztémájához hasonlóan funkcionális és alaki szempontokat kell egyidejűleg érvényesíteni. Ezek közül nyilvánvalóan elsődleges a funkcionális-szemantikai háttér: a kifejezendő tartalom teremti meg a maga számára a kifejezési formákat, a funkcionális jegyeket hordozó, kifejező alaki eszközöket. Ezt az összefüggést más oldalról már érintettük a szerkezeti elemzés két szintje, a funkcionális-szemantikai és a lexikális-morfológiai analízis kapcsolatának a bemutatása során.
A magyar helynévrendszerben sajátos ellentmondást figyelhetünk meg: az igen sokféle szemantikai típust meglehetősen szegényes alaki eszközrendszer hordozza. A helynévi szerkezetek körében döntő többséget alkot a jelöletlenség. A jelöltség számban is, sokszínűségben is jóval szerényebb ennél: lényegében a birtokos személyrag és a határozóragos, viszonyszós szerkezetek használatára korlátozódik. A funkcionális és az alaki kategóriák között ráadásul kölcsönösen erőteljes meg nem felelések figyelhetők meg. A birtoklás ténye például kifejeződhet többféle alakszerkezeti formában is: Tóth/tag – Tóth+Pál/tagja – Uraság-i/tag. Másrészt azonos szerkezet (pl. személyt jelölő szó – földrajzi köznév) eltérő szemantikai tartalmakat hordozhat: Tóth/tag ’az övé’ – Kántor/tag ’használja’ – Kanász/köz ’ott lakik’. Jelölt alaki szerkezet is kifejezhet természetesen különféle funkciókat. A birtokos személyrag például a fentiek szerint lehet a birtoklás kifejezője, de jelölhet helyviszonyt: Mozi/utcája ’az utca, ahol a mozi van’, kifejezhet – INCZEFI terminusával (MNy. 63: 69) – részmeghatározást: Nádaskút/vége, vagy éppen lehet a Rákóczi/utcá-val egyező jellegű: Hősök/tere ’a hősökről elnevezett tér’.
Valójában akkor járunk el helyesen tehát, ha a szerkezeti elemzés funkcionális-szemantikai szintjén végezzük el a névrészek jelentésbeli kategorizálásának finom elkülönítéseket igénylő feladatát, s a szintagmatikus elemzésből teljességgel kiiktatjuk ezt a kérdéskört. A jelzős szerkezetek hagyományos kategóriái (kijelölő, minősítő stb.) szerinti elemzésre így valójában nincs szükségünk. E helyütt megelégedhetünk a jelzős szerkezetek jelöletlenségének és (birtokos személyraggal történő) jelöltségének elkülönítésével. A funkcionális-szemantikai típusok s a két alaktani kategória közötti összekapcsoló fonalak felfejtésére éppen ily módon nyílik jó lehetőségünk. Ez az összevetés természetesen bármelyik oldalról kiindulhat, s ez nem pusztán a nyelvleírás céljától függő kérdés, hanem a névrendszert élő módon szabályozó összefüggésrendszer: a szemantikai és az alaki-lexikális névmodellek hatása egyidejűleg van jelen a helynévrendszer új elemeinek kialakulásában s a régi rendszertagok változásában.
A jelzős szintagmák között külön meg kell említeni az úgynevezett hátravetett jelzős szerkezeteket. Ezek nem azonosíthatók a megfelelő közszói konstrukciókkal, mivel lényeges mondattani jellemzőben, a toldalékolás tekintetében különböznek azoktól. (Más oldalról sem szerencsés az értelmező fogalmának a helynevekre történő alkalmazása: több szerző az osztályjelölő szerepű földrajzi közneveknek ilyenféle szerepet tulajdonít.) Az ide sorolható névformák (Kőbánya-alsó ’vasútállomás’, Országúti első ’dűlő’, Kis-erdő keleti, Homok alja kelet) formailag hasonlók csupán, keletkezéstörténetük azonban minden bizonnyal többféle alakulásmódot mutat. Ezekre a történeti fejezetben térek ki.
A szakirodalmi források szembesítése során a jelzőkhöz hasonló módon e csoportban is a szemléleti kevertséget kell alapvetően kiszűrnünk. Leggyakrabban itt említenek minden olyan helynevet, amely alapalakjában (szótári alakjában) határozóragot vagy névutót tartalmaz. A továbbiakban definíciómnak megfelelően csak kétrészes neveket sorolok ide. A Csárdánál, Kertekalatt, Bitvántúl ~ Túlabitva típusú helyneveket egyrészesnek tekintem, s történetileg is más úton (morfematikai szerkesztéssel) létrejöttnek tartom. Ez az elkülönítés már a legkorábbi névmonográfiákban előfordul. BENKŐ a határozós összetételek között kizárólag olyanokat sorol fel, amelyeknek főtagja igenévi alakú: Gyeprejáró, Dijórahágó (Nyárádmente 40). J. SOLTÉSZ KATALIN a tulajdonnevekről írt monográfiájában több helyütt érinti a szokatlan alaki szerkezetű helyneveket. Később önálló tanulmányt is szentelt a kérdésnek (NÉ. 11: 73–82). Ebben külön csoportot képeznek a határozós szerkezetű helynevek. Példáit főleg a mikrotoponimákat tartalmazó írott forrásokban találta a szerző: Csapás az erdőre, Erdőbe út (i. m. 79). Ide tartoznak azok a nevek is, amelyeket korábbi munkájában a jelzői vagy értelmezői szerepű határozós szerkezetű nevek között tárgyalt, a jelzős szerkezetek alcsoportjaként: Csíkostó belöl a vasúton (Tulajdonnév 11). A jelzős szerkezeteknél kifejtettekből következően inkább azzal a megoldással érthetünk egyet, amely a szintagmatikus szerkezeteket az alaki jegyek alapján sorolja be, s a funkcionális elemzést („jelzői szerepű”) a szemantikai analízis körébe utalja.
A határozós szerkezetű helynevek csoportjában figyelmet kell fordítanunk a névrészek sorrendjére is. A fenti példák között vannak olyanok, amelyek névszerűbbek abban a tekintetben, hogy földrajzi köznévi főtagjuk a névben utótagként áll (Erdőbe út), illetőleg olyanok, amelyek fordított sorrendűek (Csapás az erdőre), s így a közszói szerkezeteknek inkább megfelelnek. Ilyen szokatlan szórendű helyneveket egyébként – mint korábban láttuk – a jelzős szerkezetek között is találunk.
A határozós szerkezetű helynevek kétségkívül legnépesebb csoportja a -ra/-re + dűlő szerkezetű neveké (vö. J. SOLTÉSZ: NÉ. 11: 79). Ez a névfajta a dűlő földrajzi köznévi jellegéből következően ma egyértelműen kétrészesnek tekinthető: pl. Bitvára/dűlő a. m. ’szántóföld (1), amely a Bitva mellett fekszik (2)’. Ez azonban történeti fejlődés eredménye, a dűlő eredeti melléknévi igenévi használata ugyanis föltételezi a mellette álló földrajzi köznévi főtagot (föld, telek stb.). A mai nyelvtudat ki tudja ugyan egészíteni ezeket a szerkezeteket az elmaradt főtaggal, de sokkal inkább eleve főnévi utótagú összetételeknek értelmezi őket. Nem minden hasonló igenévben ment végbe persze a főnevesülés: a Töltésre nyúló és az Uzdi utra fekvő-félék hiányos szerkezetűnek tekinthetők, s így nem a kétrészes nevek között tárgyalandók. A nyelvi változásoknak a szinkróniában való állandó megnyilvánulásából adódóan kétségkívül vannak igen nehezen besorolható formák is: a Sédi útra járó típusú nevek járó eleme megindult a főnevesülés útján, így esetleg földrajzi köznévnek is tekinthető.
A határozós szerkezetből alakult nevek a magyar helynévrendszerben perifériális helyet foglalnak el. J. SOLTÉSZ KATALIN is szokatlanabbnak, ritkábbnak tartja ezeket, mint ahogyan például az indoeurópai nyelvekben előfordulnak. Ugyanakkor megjegyzi, hogy a mikrotoponímiában szép számmal akadnak ilyenek, főleg az írásbeli nevek között. Legnépesebb alcsoportja az X-re/dűlő típusú neveké; Baranya és Tolna megye 428 településének sok tízezer névadata között azonban csupán 125 ide tartozót talált a szerző (NÉ. 11: 79), ami azt mutatja, hogy csak minden harmadik-negyedik faluban fordul elő egy-egy ilyen név. A határozós szerkezetű helynevek tüzetesebb vizsgálata (területi elterjedésének, kronológiai rétegeinek, nyelvhasználati viszonyainak, alakszerkezeti és lexikális tulajdonságainak bemutatása) ebből adódóan még a fentinél is jóval nagyobb névanyag átrostálását teszi szükségessé.
A szakirodalom gyér számú utalásából arra következtethetünk, hogy igen speciális feltételek mellett, ritkán alkalmazott névalkotási mód a mellérendelés. BENKŐ népi nevek vizsgálata alapján nem minden alap nélkül állítja, hogy „a földrajzi nevek között csak alárendelő összetételek jelentkeznek” (Nyárádmente 39). J. SOLTÉSZ olyan mellérendelő szerkezetű neveket mutat be, amelyek „többnyire két vagy több város, terület stb. közigazgatási összevonása útján keletkeznek” (Tulajdonnév 13). Ezt MEZŐ is megerősíti: a települések egyesítésével, az eredeti településnevek összevonásával (Csejd-Tófalva) vagy kötőszós összekapcsolásával (Alsó-Ásgut és Felső-Ásgut) egyaránt alkothatnak hivatalos neveket (Hiv. 217). INCZEFI (Makó 33) és KÁZMÉR (Alsó-Szigetköz 69) is említ hasonló példákat. KÁZMÉR az ilyeneket nyelvi szempontból összefoglaló mellérendelő szerkezetnek tekinti, de megjegyzi, hogy „az új név beilleszkedik az alárendelő összetételek, illetve »névtani« szempontból a megkülönböztető elemmel rendelkező nevek közé” (uo.). Megjegyzése névszerkezeti tekintetben figyelemre méltó, hiszen a nevek szintagmatikus és funkcionális szerkezetének elkülönítése lappang szavai mögött, s említett példáira (Ásványráró, Vámosszabadi) igaz is. Ez azonban az előtagnak a közszói jelentéspárhuzamából adódó sajátos szemantikai átértelmezhetőségével is kapcsolatban áll. Az olyan nevekben, amelyekben az első névrész nem ilyen jellegű (Bakta/lórántháza), az átértékelődés kevésbé történhet meg. Még világosabb a mellérendelő jelleg az olyan állomásnevekben, mint amilyen például a Kál-Kápolna: itt a helyesírás is sugallja a mellérendelő névszerkezetet. Nagyon ritkán arra is találunk példát, hogy összeolvadt településeknek a népi névhasználatban is kialakulhatott mellérendelő szerkesztésű megnevezése (vö. MEZŐ–NÉMETH: Mátészalka címszavával).
A mellérendelő nevek csoportjában olyan névfajtákat is szokás emlegetni, amelyek nem egyértelműen ott tárgyalandók. J. SOLTÉSZ példái között szerepel a Borsod-Abaúj-Zemplén (ti. megye) (i. m. 13). E névben valójában az első névrész mutat mellérendelő szerkesztést, így az általam alkalmazott névelemzésben nem sorolható e névtípusba. Ugyanilyen a ZELLIGERtől ide sorolt Kozmadamján, Fábiánsebestyén falunév (MNyTNy. I, 540; valamint NÉ. 13: 19). Az ugyanitt említett 1262-ből adatolt Lápsár sem valószínű, hogy mellérendelő helynév, hiszen a két tag nem feltétlenül egymás szinonimája (vö. TESz. sár 1. ’sáros folyóvíz’, 2. ’mocsár’, ill. láp 1. ’mocsár’), s így többféle funkcionális szerkezettel is leírható, pl. ’lápos területen átfolyó (1) patak (2)’. Ha pedig szinonimaként fogjuk fel a névrészeket, úgy történetileg inkább a szerkezeti változással, kiegészüléssel keletkezett nevek csoportjába tartozónak tekinthetjük.
Kétséges azoknak a neveknek a névtani státusa is, amelyeket J. SOLTÉSZ a Baranya és a Tolna megyei kötet kataszteri nevei közül említ: Kis kut és szabad főd, Csihar és Fűzfás stb. (NÉ. 11: 81). Ezek nemigen tekinthetők egy névnek, csupán a térképeken kerültek egymás mellé, kötőszóval összekapcsolva (vagy akár: elválasztva). Mivel a szóbeli használatban ezek nem élnek, toldalékolásukról – ami esetükben perdöntő lehetne – sem igen tudunk mit mondani, de A Csihar és Fűzfásban szántottam-féle névhasználati formák kevéssé képzelhetők el.
Tapasztalataim szerint igen ritkán a népi névadásban is találkozhatunk olyan mikrotoponimákkal, amelyek esetében fölvetődhet a mellérendelő jelleg gyanúja. A Veszprém megyei Tapolcafőn a Kalapács és a Döbrés dűlők egymással szomszédos részét Kalapácsdöbrés-nek nevezik (MNyj. 26–27: 112). A név emlékeztet ugyan a Budapest, Boglárlelle típusú településnevekre, funkcionális szerkezete alapján azonban inkább a tulajdonnévi előtagú jelzős szintagmák közé sorolható: ’a Döbrésnek az a része (1), amely a Kalapács mellett fekszik (2)’. Az előtag helyjelölő szerepét persze más nyelvi forma is kifejezhetné: Kalapácsradűlő/döbrés, Kalapácsi/döbrés, ez utóbbi szinonim névként él is a nyelvhasználatban.
A fentiektől eltérő típusú grammatikai szerkesztéssel alakult nevek az általam használt leírási rendszerben nincsenek. Hová sorolandók akkor azok a különös helynevek, amelyek a szakirodalomban „mondattöredékek” (INCZEFI, Makó 51–2), „mondatból alakult nevek” (J. SOLTÉSZ, Tulajdonnév 14), „mondatnév” (J. SOLTÉSZ: NÉ. 11: 78) terminusok alatt fordulnak elő? A Setovább/utca, Hoppmegállj/csárda és társaik felfogásom szerint olyan kétrészes nevek, amelyeknek második névrésze a hely fajtáját, az első pedig a hely valamilyen sajátosságát jelöli meg. A két névrész szintagmatikus szerkesztés útján került egymással szabályos jelzői viszonyba, különösségük nem a nyelvtani szerkezet jellegében rejlik, hanem abban, hogy jelzői szerepben nem az ebben a helyzetben tipikusan előforduló szófaj áll, hanem más szófajú szó vagy szerkezet, ugyanúgy, ahogy ez a közszói szintagmákban is előfordulhat: mitugrász figura, tessék-lássék intézkedés (MMNy. 340–1). Az effajta különlegességek bemutatására a névrészek lexikális-morfológiai elemzése során térhetünk ki.