|
Az adattár elrendezése1. A szócikkek kialakításának elveiA szócikkek kialakítása jelentéstani, valamint névszerkezeti szempontok szerint történik. Azonos szócikkekbe az azonos jelentésű (ugyanarra a jelöltre vonatkozó), illetve - többnevűség esetében - a névkeletkezés szempontjából összetartozó, megegyező funkcionális szemléleten alapuló nevek adatai kerülnek. Az eltérő denotáció alapján a neveket külön szócikkbe, illetve ugyanazon szócikkben külön jelentés alá soroljuk be. Ha a különböző névformák denotatív azonosságát illetően kétség merülhet fel, külön címszó alá iktatjuk a neveket. Az azonos jelentésű, funkcionális és szerkezeti szempontból összetartozó nevek morfológiai változatait (az egymástól
legalább egy morfémányi különbséget mutató alakokat) a szócikken belül külön alcímszó alá soroljuk. A különböző névadási szemlélet alapján keletkezett szinonim jelentésű neveket külön szócikkekben tárgyaljuk. Ezek
összetartozás ára mindig utalunk (erről részletesebben lásd a 2.6. pontot). 2. A szócikkek felépítéseA címszót a jelentés meghatározása - azaz a név jelöltjének, denotátumának leírása - követi. Ez után áll a tulajdonképpeni adatközlő rész: az adatokat betűhíven, az oklevél pontos keltezésével és a Györffy munkájának megfelelő lapjára való hivatkozással közöljük. Ha az adott névalaknak több jelentése van (azaz több helyet jelöl), akkor a jelentések szerint csoportosítva állnak a
névadatok. Ez esetben az egyes jelentések időrendben követik egymást. A CD lemez egyesített adattárában az azonos
címszó alá sorolt, különböző vármegyékből való adatok a vármegyék szerinti betűrendben követik egymást. A köznévi és a tulajdonnévi jelleg elkülönítésére - mint fent jeleztük - a névtárban nem gondolhattunk. A szórványok jellege azonban szükségessé teszi, hogy bizonyos szavakat eleve köznévként tárgyaljunk. Ezek denotátumának megjelölése elmarad. Ilyen minden fanév, növénynév (bükkfa, fenyő, kökény), amelyek latin minősítése (például arbor) is jelzi közszói jellegüket. E szavak szócikkei sajátos felépítésűek, mivel a címszó mellett jelentésmeghatározás, azaz denotátumra utalás nem áll, de - a szóföldrajzi értékelhetőség végett - megadjuk annak a településnek a nevét, amelynek a határleírásában az adatok szerepelnek. Az önállóan használt földrajzi közneveket (például Bánya, Berek, Domb) lokalizálva, azaz az általuk megjelölt helyhez kapcsolva adjuk meg (ugyanúgy tehát, ahogy az egyértelműen helynévi szórványokat). Néha azonban (például a Bérc esetében Abaúj vármegyében) a jobb áttekinthetőség végett a faneveknél alkalmazott egyszerűsített közlési módot választottuk. A fentiekből következően vegyes szócikkek is előfordulhatnak, amelyek első részében a tulajdonnévi jelentések
szerepelnek, a végén pedig a közszói előfordulásokat soroljuk fel. Ilyenkor az utolsó részben Kn. jelölés után következnek
az adatok. 3. A címszók3.1. A címszók alakjaA címszók megválasztása - mint a nyelvtörténeti szótárakban általában - nem könnyű feladat. Két alapvető szempont érdemes kiemelésre: a történetiség és a területiség. Az alapkérdés leegyszerűsítve úgy vethető fel, hogy a címszók mennyiben tükröztessék a korabeli nyelvállapotot, illetve milyen mértékben legyenek tekintettel a korabeli feltehető területi eltérésekre. Újabb nyelvtörténeti szótárainkban (RMGl., SzT.) a mai magyar nyelvi állapot - mint olyan vonatkozási rendszer, amely a nyelvi változási folyamatok fő irányainak eredményeként jött létre - is szerepet játszik a címszó-megállapításban. Ebből adódik, hogy a jelentősebb időbeli és területi különbségeket mutató hangalakok is azonos címszó alá rendeződhetnek. Ezt a megoldást nemcsak gyakorlati szempontok indokolják (például hogy ne csak a szakemberek szűk köre tanulmányozhassa e munkákat), hanem a sokoldalú felhasználhatóságuk is ezt követeli meg: így például együvé kerülnek a hangtani, helyesírási változatok, a nyelvjárási formák stb. Címszóválasztásunk ilyen módon kapcsolódik a magyar szótárírás általános gyakorlatához (OklSz., TESz., ÚMTSz.) is. A címszó-megállapításban a nevek közszói elemei esetében a fentiek szerint jártunk el, ha e közszói elemek a mai magyar nyelvnek (akár a köznyelvnek, akár a nyelvjárásoknak) is részei. A nevek ezen elemeinek címszavasításában jórészt fent említett szótáraink konkrét megoldásaira is támaszkodhattunk. A névadat és a címszó között ilyen esetben mindig hangtani összefüggés mutatkozik, morfológiai eltérés az adatok és a címszók (illetve alcímszók) között nem lehetséges. A hangtani változások, amelyek a régi és a mai fomák közötti különbségeket okozták, nemcsak hangfejlődési tendenciák lehetnek, hanem ritkább hangváltozások is. Néhány példa a hangtani összefüggésekre: Tüisses-palag : Tövises-parlag, Setét-velgy : Sötét-völgy, Mortva : Morotva, Monyorós-berek : Mogyorós-berek, Rakatyás : Rekettyés. A fenti alapelvet a HA. döntően tulajdonneveket tárgyaló jellege miatt azonban nem lehet mindenütt érvényesíteni. A közszói elemeket nem tartalmazó helynevek címszavazásában - a morfológiai azonosság megtartásának követelménye mellett - a modern kori (általában mai) névalakot tekintjük irányadónak. Ennek megállapításában leginkább a FNESz. névanyagára és gyakorlatára támaszkodhattunk, de Györffy XIX. és XX. századi adatközléseit is felhasználtuk. A mai névformákat abban az esetben nem vettük csak figyelembe a címszók megállapításában, ha azok jelentősebb, több rétű, nem pusztán hangtani indíttatású változásokon mentek keresztül. A HA.-ban a címszók néhol alaktanilag régies formát mutatnak: például uta, kuta utótagokat emeltünk címszóvá, mivel e formák általánosnak látszanak e korban. Egységesen -e birtokos személyragos formákat használunk azonban a címszókban, noha a korban igen gyakori az -i változat is: Vrrewy : Úr réve. Ha olyan nem közszói elemekkel találkozunk a nevekben, amelyeknek nincs a későbbiekben helynévi folytatója, ezeket igyekeztünk analógiák és általános nyelvfejlődési tendenciák alapján címszavazni, ilyen módon mintegy kikövetkeztetett mai névalakokat létrehozva. A címszókat - mivel túlnyomó részben a mai köznyelvi elemekkel egyeznek meg - a ma érvényben levő helyesírási szabályok szerint írjuk. Azokat az alakokat, amelyek olvasatában, illetve címszóalakjának megállapításában teljesen tanácstalanok voltunk, kerek zárójelben, betűhív formában emeltük címszóvá: például Abaúj vm.-ben (Kukyly). A fentieknek megfelelő szabályok szerint használjuk a korabeli településneveket is: ezek említése a HA.-ban főleg a
jelentésmeghatározásokban történik, illetőleg a térképeken és a hozzájuk kapcsolódó listában fordulnak elő. Azt, hogy
emiatt néha eltérünk Györffy nyelvileg nem mindig következetes címszavazásától, a névtár nyelvtörténeti rendeltetése
magyarázza. A mikrotoponimák és a településnevek adatainak együttes tárgyalása a tervezett teljes helynévtárban, illetőleg
az elektronikus adatbázisban amúgy is szükségessé teszi az egységes szempontrendszer alkalmazását. Ennek megfelelően a
denotátumaik révén kapcsolatban levő, közös névelemet tartalmazó mikro- és településnevek megfelelő névrésze nem térhet
el egymástól: Bölzse - Bölzse pataka (nem pedig a korabeli adatok alapján olvasható Belse pataka forma). 3.2. A latin nevek címszavazásaA címszók között olyanokat is találunk, amelyek nyelvi alakja vagy egyáltalán a magyar nyelvben való egykori használata is kérdéses lehet. Kétségtelen, hogy egyes etimológiailag áttetsző neveket a latin nyelvű oklevelekben lefordíthattak latinra. Azokat, amelyeknek van magyar megfelelője, az adott címszó alatt tüntetjük fel: Fekete-erdő. A latin formára utaló címszó mutat: Nigra silva. Azokat a magyar névnek akár csak kis valószínűséggel is tekinthető latin kifejezéseket, amelyekről azonban nincsenek
magyar nyelvű adataink, a névtárban címszóként felvesszük, s megkülönböztetésül a címszót szögletes zárójelbe tesszük:
[Gard-erdő], [Nagy-erdő] stb. Szögletes zárójelbe névrész is kerülhet: Barlang-[hegy]. Azokat a latin nyelvű alakokat,
amelyeket Györffy magyar formákkal azonosít, többnyire címszóvá emeltük. 3.3. Bizonytalan címszókA helynevek korabeli írásmódjából - különösen ha a névnek későbbi előfordulása nincsen - gyakran nem állapítható meg egyértelműen a korabeli kiejtésük, illetve ennek alapján címszóváltozatuk. Ilyenkor vagy variánsokban adjuk meg a címszót, vagy kérdőjellel utalunk a bizonytalanságára, illetve ezek kombinációját is használhatjuk. E tekintetben az alábbi típuseseteket tudjuk elkülöníteni: - Ejtésvariánsok feltételezése. Általában a fővariáns áll elöl, ezt tilde jel után követi a másik változat: Medves ~ Medvés, Sás ~ Sas, Ejcse ~ Écse. E jelölést használjuk akkor is, ha a variáció csak az egyik névelemre vonatkozik: Poznan ~ Pázmány mezeje. Bizonyos kétjegyű betűkkel jelölt mássalhangzók esetében a variánsok lehetőségére zárójellel utalunk: a Belec(s) pataka címszó azt mutatja tehát, hogy a név előtagjának Belec és Belecs alakja is feltehető. További példák: S(z)lemk, Nere(s)z, Van(y)ik szege, Tret(y)e-fő, Lip(p)ó. Zárójellel jelölhető a variáns az alábbi típusban is: Somogy(I)-Boldvafő. - Kérdőjelet alkalmazunk a címszóban, ha a név bizonytalan módon rekonstruálható: Ányás ?, Cibó ?, Apát-köz hida ?. A
kérdőjel az egyes névelemek után is állhat, jelezve az adott névrész, névelem értelmezési, olvasati nehézségeit: Csiger ?
kuta, Edelény ? foka. Ugyanígy jelezzük a kötőjeles írásmódú nevek elemeinek bizonytalanságát is: Holoró ? -haraszt. - Ha a címszóvá emelt változatok közül az egyik vagy mindkettő bizonytalan olvasatú, azt a variáns után tett kérdőjel
mutatja: Regla ~ Regula ?, Kenderez ~ Kenderes ?. A jelzés itt is állhat névelem után is: Fül ~ Fil ? -tó, Kies ? ~ Kis ?
-rét. 3.4. AlcímszókAlcímszók azokban a szócikkekben szerepelnek, amelyekben azonos jelentésű, a névkeletkezés szempontjából összetartozó, szerkezetileg is összefüggő neveket sorolunk közös címszó alá. Az ilyen összevont szócikkekben a címszóban megjelölt formától legalább egy morfémában eltérő változatokat soroljuk alcímszó alá. Több jelentéssel bíró névalakok esetében az alcímszó a megfelelő jelentésszám alatt szerepel. 4. A jelentésA jelentések megadása helynevek esetében a denotátum lexikonszerű leírásával történhet meg. E leírás azonban
adattárunkban a lehető legkevesebb információt tartalmazza, csupán azt, ami a név azonosításához feltétlenül szükséges. A
név jelöltjének pontos, részletező leírását nem tekintjük feladatunknak, hiszen ez a történeti földrajz illetékességi körébe
tartozik, nem pedig a nyelvtörténeti adattárakéba. A jelölt helyfajtájának megjelölése, valamint térbeli elhelyezése azonban
fontos feladat, hiszen ezek a nevek nyelvi értékelésében fontos tényezők. A definíciók ennek megfelelően típusszerűek. A CD lemez egyesített adattárában a jelentésmeghatározások természetszerűen tartalmazzák azt is, hogy a név jelöltje melyik vármegyében található. A nevek denotátumainak azonosítását az anyaghoz csatolt térképmellékletek is segítik (erről részletesebben lásd a 3.
pontot). 5. Az adatközlő rész
A szócikkek adatközlő része az alábbi információkat minden esetben tartalmazza: az adat keletkezési éve, betűhív formája, előfordulási helye Györffy munkájában. Ha az adat többször is előfordul, megadjuk az adatok számát, továbbá a név mellett esetleg előforduló latin nyelvű értelmezést és szükség szerint ómagyar kori olvasatát, azaz a föltehető korabeli kiejtését. 5.1. Az évszámA forrást tartalmazó oklevél keletkezési idejének meghatározásában átvettük Györffy datálását s az általa használt jelöléseket. E szerint /-lal jelezzük a másolatban fennmaradt, átírt okleveleket, feltüntetve a többszörös átírást is. Ha a többszörös átírás Györffy közlése szerint nincs részletezve, erre // utal. Ha a másolat az eredetivel azonos évben készült, arra - Györffytől eltérően - nem utalunk. A tartalmi átírást > jelzi, a hamis oklevelet + jel, a hamisságát tekintve gyanús okleveleket pedig +?. Ha az oklevél adatának a címszóhoz kötése bizonytalan, erre az oklevél évszáma előtt álló * utal. Az év nélküli oklevelek keletkezésének megállapítható ideje szögletes zárójelben [ ] áll. Nagyon bonyolult datálású, sokszoros átiratban fennmaradt oklevelek keletkezési idejére legfeljebb három évszám feltüntetésével utalunk. Másolatoknál a másodlagosságra utaló jel után az évszámból elhagyjuk az ezrest. 5.2. A nyelvi adatokA nyelvi adatok betűhív formában állnak. Mivel az egy szócikkbe (azon belül adott esetben egy-egy jelentés vagy alcímszó alá) sorolt adatok morfológiailag megegyeznek, bemutatásukat az írásváltozatok egyezése-különbözése alapján végezzük el. Az azonos írásmódú adatokhoz rendeljük hozzá az előfordulás évét és a forráshelyet. Az egyes formák az első előfordulásuknak megfelelő időrendben követik egymást. Ha az írásváltozatok egy oklevélen belül (és mindegyik forma csak ott) fordulnak elő, az évszámot követően ezek egymás után állnak, ~ jellel elválasztva. A romlott alakokra [*: ] jelzéssel utalunk. Györffy ilyen jellegű módosításait több helyen mi magunk is megtoldottuk. Ha egy nyelvi adat valamely évben (azaz többnyire egy bizonyos oklevélben) többször is előfordul, akkor az adat után álló rövidítéssel erre is utalunk, például a [3a] azt jelenti, hogy az adott névforma a kérdéses oklevélben háromszor szerepel. Ha egy adathoz több évszám is tartozik, azaz különböző oklevelekben azonos formában található meg, az egy-egy oklevélben való többszöri előfordulást az oklevél keletkezési éve után tüntetjük fel. A kétségkívül romlott alakokra többnyire közvetlenül az adat után, néha a szócikk végén utalunk. A csonkult adatokat is felvettük, s ezeket - bármely részük hiányzik is - a betűrend végén helyeztük el. 5.3. Az olvasatEgyes történeti adatok után szögletes zárójelben megadjuk a korabeli ejtést tükröztető formát. Nem adunk olvasatot abban az esetben, ha a helynév betűhív formája és a címszóvá emelt alak fonémaszerkezete nem mutat nagyobb eltérést. A magánhangzók zártsági fokbeli különbségét, valamint az illabiális rövid a-t - tekintettel a korai ómagyar kor helyesírási gyakorlatára - nem kíséreljük meg jelezni, még ott sem, ahol ez viszonylag egyértelmű lenne. Az olvasat fonologikus jellegű a tekintetben is, hogy nem veszi figyelembe a mássalhangzó-hasonulásokat. Nem vagy csak nagyon ritkán utalunk az n - ny, l - ly eltérésekre. Nem adunk olvasatot, ha a címszótól az alak ugyan jelentősebben különbözik, de a betűhív formából bárki számára könnyen kiolvasható, például Garadna: Grathna, Granna. A bizonytalan olvasati formákra az olvasat elé tett kérdőjellel utalunk. Az olvasati zárójelben csak a kérdőjel áll abban az esetben, ha az olvasat megállapíthatatlan vagy értelmezhetetlen, más adatoknak ellentmondó. Az olvasatok - a korai ómagyar kori hangjelölések bizonytalanságai és a korabeli magyar nyelv területi eltérései miatt - gyakran több változatban is megadhatók lennének. Olvasati változatokat azonban csak viszonylag ritkán adunk meg, ilyenkor többnyire az alakok közti tilde jelzi a vagylagosságot: [bursua ~ bursva], de kerek zárójelet is használunk ennek jelzésére, például [n(y)]. Az olvasat nemcsak az egész névre vonatkozhat, hanem annak egyetlen elemére is: Haaspatokfew [hás-]. 5.4. A latin nyelvű értelmezésHa az oklevél szövegében olyan - az esetek túlnyomó többségében latin nyelvű - szó szerepel, amely a helynév denotátumának fajtáját jelöli meg, az adat mellett rövidített formában azt is feltüntetjük (a rövidebb szavakat azonban nem rövidítettük). A rövidítéseket az itt mellékelt jegyzékben oldjuk fel, illetve közöljük ezeknek a szövegbeli előfordulásuknak megfelelő magyar jelentéseit is. Ha valamilyen nyelvi oknál fogva fontos lehet az adat pontos szövegkörnyezete is, az oklevélrészletet az eredeti formának megfelelően adjuk meg, például: antiquo meatu fl-i Ida, Holt Ida vocato; venit ad Szertora. Ha az értelmező szó magyar nyelvű, az mindig az eredeti szórendi helyén szerepel: potok Dubrokapathaka.
5.5. ForrásadatokA nyelvi adatokra egyetlen forrás, Györffy műve alapján utalunk: az adatközlő részt követően zárójelben, Gy. rövidítéssel, illetve a kötetszám és a lapszám feltüntetésével közöljük azokat a helyeket, ahol a megfelelő adatok megtalálhatók. Ha egy forma több, különböző keltezésű oklevélben is előfordul, ezt az adatok előtt álló évszámok mutatják. A lapszámok - mivel egy-egy adat több helyen is előfordulhat Györffy munkájában - nem állhatnak megfelelésben az évszámokkal, ezért a lapszámokat mechanikusan, emelkedő sorrendben adjuk meg. A könnyebb visszakereshetőség végett az adatokban különösen gazdag szócikkekben az azonos lapon található több (esetenként különböző forrásokból való) adatra is gyakran utalhatunk a megfelelő lapszám után. A HA. használója ily módon szükség esetén minden egyes előfordulást könnyen vissza tud keresni a Györffy művében. 6. Utalások6.1. A szócikkekben alkalmazott utalásokAz adatok összefüggéseire utalásokkal hívjuk fel a figyelmet. A különböző szócikkekben lévő szinonimákra általában szövegesen utalunk. Lásd (L.) utalást használunk azonban akkor, ha az adatközlő részben egyértelmű a szinonímia jelzése (például alio nomine, vel). Utalásra a Vesd össze! (Vö.) formát is használjuk, elsősorban az adatok nyelvi összetartozásának jelzésére. Főleg azokban az esetekben alkalmazzuk ezt, ha az összetett név névrésze vagy néveleme egy másik, az adott név denotátumával is kapcsolatban álló névben megjelenik: például Szartos Vö. Aszú-Szartos, s ugyanígy: Aszú-Szartos Vö. Szartos. A szócikkekben nem feltétlenül utalunk minden lehetséges névösszefüggésre, ezeket hiánytalanul csupán egyetlen, minden hozzá kapcsolódó névnél megadott szócikk tartalmazza kötelezően. 6.2. Az utaló címszókAz utaló címszók felvétele ugyanazt a célt szolgálja, mint a szócikkben lévő utalásoké: a könnyebb tájékozódást. Utaló
címszóvá az alábbi eseteket emeltük: - Ha a szócikk címszava variánsokat közöl, a második helyen álló forma utalószóként is bekerül a betűrendbe: Fil ? -tó l. Fül-tó, Slemk l. Szlemk. Ha azonban a címszóvariánsok a betűrendben szorosan követik egymást, nem veszünk fel utaló címszót: Monc(s) tava, Van(y)ik szege. A kérdőjeles alakok után utalószóként is feltüntetjük a kérdőjelet, de a hivatkozásként álló név után elhagyjuk. - A többjelentésű nevek esetében a megfelelő jelentés száma is szerepel az utalásban: Meszes-patak l. Aranyas (2.). - A jelentősebb eltérést mutató hangtani variánsokat utaló címszóként is feltüntetjük: Bel(z)se-patak l. Bölzse-patak, Bil l. Bő, Csernavoda l. Csaronda. E variánsok is csak akkor szerepelnek utaló szóként, ha a megfelelő szócikk címszavát a betűrendben nem közvetlenül vagy viszonylag közel követik. Az utaló szavak lehetnek előtagként álló (közszói) névrészek is, s morfológiailag több alakra is történhet egyidejűleg utalás: Bikk- l. Bükk-, Fiz(es) l. Füz(es). - A latin nyelvű, magyar címszó alatt álló formákat is közöljük utalószóként: Nigra silva l. Fekete-erdő. Ilyenkor a magyar változat nem kerül [ ]-be. - A korai ómagyar kori magyar nyelvű megfelelővel nem rendelkező (ti. későbbről adatolható) magyar nevekre ugyanúgy latin nyelvű utaló címszóval utalunk. A magyar alak ilyenkor sem áll [ ]-ben. - Az alcímszókra csak akkor utalunk, ha az a szócikktől távolabb kerülne. |