BK1_7

A pécsi Budai Külváros telkei és házai – Bevezetés

Az e munka címében szereplő budai külváros elnevezés egy, már tulajdonképpen évszázada nem létező városrészét jelenti Pécsnek. Ugyanis 1864-ben a várost kerületekre osztották fel és ezzel a régi, történelmi, a különböző irányokba vezető főbb utak céljainak nevét viselő városrészekre való felosztás megszűnt. Ám a közhasználatban a mai napig is él a budai, szigeti, siklósi külváros neve. Sőt, még szaporodtak is az ilyen elnevezések, mint például az uránvárosnak nevezett, de hivatalosan Új-mecsekalja, a Kertváros. Mégis helyesebbnek látszott ez esetben a régi elnevezés használata, hiszen a kérdéses terület olyan korszakával kívánunk foglalkozni, amelyben ez az elnevezés volt a hivatalos. Ezenkívül a budai külváros északi és keleti irányban távolról sem terjedt oly nagy távolságra a fallal kerített Belvárostól, mint a jelenlegi, szinte Mecsekszabolcsig összefüggően elnyúló házrengeteg. Vagyis az elnevezés kifejezi, hogy a történelmi mag kialakulásának, fejlődésének vizsgálata a célja annak a kutató munkának, melynek eredményei nyertek összefoglalást a fenti címet viselő műben. Pécs fallal kerített részének, az egykori Belvárosnak – melyet mostanában, talán nem is egész helyesen, történelmi városmagként is szoktak említeni – ilyen irányú vizsgálata már megtörtént és 1978-ban jelent meg Pécs-belváros telkei és házai címmel. Szükségszerü volt, hogy a belváros után a budai külváros vizsgálatára kerüljön sor. A siklósi külváros – eltekintve néhány, az országút mellett épült fogadótól, majorságtól – csak a múlt század végén kezdett kialakulni, tehát várostörténetileg kicsi a súlya. A szigeti külváros erősen mezőgazdasági jellegű volt. Vizienergiája jelentéktelen, ezért csak két malom volt benne. Abból is az alsó, a balokányi malom /:a József Attila, Szendrey Júlia és Högyes Endre utcák által határolt tömb területén:/ már olykor víz nélkül maradt, mert a bálicsi völgyből jövő vizet sok esetben a kertek öntözésére felhasználták. Kézműves ipara is jelentéktelen. Csak néhány varga, bocskoros, asztalos, stb. képviselte. A budai külvárosban, bár a szöllőtermelés éppen olyan fontos és sok embert foglalkoztató volt, mint a szigeti külvárosban, a Tettye patak a maga, bár erősen ingadozó, de ennek ellenére jelentős vízhozamával és a rendelkezésre álló 120 méternyi szintkülönbség által nyújtott energia mennyiségével odavonzotta az energia és vízigényes iparokat. A malomipart, a kallókat, a posztósok, pokrócosok egykor jelentős számát. A tímárokat, a nagyszámú tabakot, kordoványost, a cserző-vargákat, a sarutásokat. Ami a vizsgált terület északi határát illeti, az évszázadok óta nem változott. A határt a Tettye patak forrása jelenti. Ha épült is a fölötte lévő hegyen néhány ház az utolsó évszázadban, belterületté sohasem vált. A nyugati határ, mely a belvárostól és a szigeti külvárostól elválasztja, a városfal és a Hunyadi János út. Kérdéses csupán a keleti határ megállapítása volt. Ennek megvonásánál a döntő érv az volt,

BK1_8

hogy a nagyarányú, kelet felé való terjeszkedés a 19-ik század végén kezdődött csak és a 20-ik században valósult meg. Mivel a belváros telkeinek kutatásánál is az 1856-ban hatálybalépett telekkönyv érvényességének vége – tehát az az időpont, amikor a személyre szóló telekjegyzőkönyvi rendszert a telekkönyvi betétrendszer váltotta fel – 1895 volt, itt is ezt az elvi alapot vettük figyelembe. Vagyis bekerült minden, ezen a területen volt beltelek, mely az 1856. évben a telekkönyvben szerepelt. Ez az időhatár azonban nem szigorú. Ugyanis már 1856-ban is voltak utcák, melyeknek kialakulása megkezdődött, de ez a folyamat esetleg csak évtizedek múlva fejeződött be. Hogy indokolatlan foghíjak ne maradjanak, a telekkönyv hatályosságának időtartama alatt ott létesült újabb beltelkek is besorolásra kerültek. A déli határként a Rákóczi út, 48-as tér, majd a üszögi vasút töltése szolgál. Hogy ez a fentiekben vázolt szempont miért bírt jelentőséggel, kitűnik, ha megvizsgáljuk a telekjegyzőkönyvi és telekkönyvi betéti rendszer közötti eltérést. Ez esetben látjuk, hogy az 1851-ben megkezdődött első – első, mert addig hazánkban telekkönyv nem volt – telekkönyv szerkesztési munkáit az Ausztriában érvényben volt telekkönyvi rendszer mintájára osztrák szakemberek végezték. A helyismeret és a nyelv ismeretének hiánya erősen éreztette hatását. A telekkönyv igen sok hibával volt terhelve, amit még az is fokozott, hogy ugyanakkor térkép sem állt rendelkezésre és kataszteri felmérés hiányában, még az ingatlanok térmértéke sem volt ismert. Emiatt a Duplatre-Quits féle térmértékeket vették figyelembe a szerkesztés kezdetén. De nyilván rájöttek azok hibás voltára és végül is lemondtak használatáról. Az első telekkönyvi rendszer elsőrendű célja az adóztatás megfelelő biztosítása, második pedig a magántulajdon védelme volt. Ennek megfelelően minden ingatlannal bíró személyről jegyzőkönyv készült, mely tartalmazta mindazon, bármilyen jellegű helyi ingatlan felsorolását, mely az illető tulajdonában volt. Amennyiben valaki újabb ingatlant szerzett, úgy az eladó jegyzőkönyvéről leírták és a vevő jegyzőkönyvére rávezették. De az is lehetséges volt, hogy valakinek ingatlanai több, a neve alatt szereplő jegyzőkönyvben szerepeltek. Jellegzetes példa volt erre Zsolnay Vilmos, kinek számos ingatlana vagy más személy tulajdonát képező ingatlanra vonatkozó jogai, egyidőben 8-10 jegyzőkönyvben voltak fellelhetők. Emiatt ingatlanviszonyai néha szinte áttekinthetetlenek. Ugyanezen jegyzőkönyvekbe vezették be az ingatlant terhelő szorgalmakat, vagy azt, hogy a tulajdonos valamilyen adósságáért fedezetül szolgál-e. A betétrendszernél a helyzet megfordult. Egy betét egy ingatlant tartalmazott és a betétre vezették rá, hogy az ingatlannal kapcsolatos jogok, vagy kötelezettségek kiket illetnek. Lényegében ez a rendszer van ma is érvényben, mert a bekövetkezett változások ugyan kivonták a bíróságok hatásköréből a telekkönyvi hivatalokat,

BK1_9

azokat megszüntették és teendőit a földhivatalok vették át, de a lényeg változatlan maradt. Fentiek következtében a mostani telekkönyvben, a betétekben feljegyzett adatokat már jelennek tekintjük és mivel az ingatlanok múltját kutatjuk, a kutatások lényegében a telekjegyzőkönyvek megszűnésével lezárúlnak. Ez azonban nem jelenti, hogy fontosabb esetekben ezt a határt át ne léphetnénk. Nem felesleges megemlíteni, hogy a telekkönyvezéskor ingatlan alatt mindenkor csak valamilyen földterületet értünk, de a reájuk emelt építmények csak a tulajdonos kívánságára kerültek bejegyzésre. Bár voltak ilyen kezdeményezések az 1856. évi telekkönyv szerkesztésének korai időszakában, amikor is bejegyezték, hogy a kérdéses telken hány bolt, lakószoba van – hiszen ezeket is lehetett volna adóztatni – de a telekkönyvbe ezek az adatok már nem kerültek be. Ez a kutatók szempontjából igen sajnálatos, mert a sok szempontból fontos lakóépületekre vonatkozó építési szabályzatos és engedélyezési kötelezettség csak egy fél évszázaddal későbben lépett életbe, még akkor is, ha voltak korábbi próbálkozások e téren. Az eddig elmondottak alapján rögzítettük a vizsgált városrész terület és a vizsgálatok időbeli határait. Ezeken belül a beltelkek, a közöttük lévő utcák, terek, közterületek állagában, használatában, nevében és jogviszonyaiban bekövetkezett változásokat igyekszünk felderíteni. De amennyiben mód van rá, úgy a telkeken emelt házak, vagy más létesítményekre vonatkozó adatokat is rögzítjük. Az eseménytörténet nem tartozik ugyan vizsgálódásunk körébe, mégis, ha valami fontosabbnak ítélt eseményre vonatkozó adat előkerült, azt ugyanúgy közöljük. A kutatott adatokat lényegében ugyanazok a források tartalmazzák, melyeket a belvárosi telkek kutatásával kapcsolatban használtunk. Városi összeírások, ingatlanokkal kapcsolatos fassió /:bevallások, bejelentések az ingatlan tulajdonos változásával kapcsolatban:/, peres ügyek, a városi tanácsülések jegyzőkönyvei, helytartótanácsi, vagy más rendelkezések. Ritkábban a helyi püspöki és káptalani levéltárak, az egykori hiteleshelyi levéltárból előkerült adatok. Későbben a helyi sajtóban megjelent cikkek, hírek. Kevés okmány az Országos Levéltárból. Térképek, részlet felmérések, melyeknek zömét a város mérnökei készítették. Telekkönyvek, a városi közigazgatás ügyiratai, számadásai. Egyes esetekben anyakönyvek is. Két jelentős eltérés azonban mutatkozott. Az egyik igen komoly nehézségeket okozott, a másik azonban előnyös volt. A belvárosi kutatásoknál az alapvető kiindulási forrás az 1722-ben készült, a Baranya megyei Levéltárban lévő Grundt-Buch Gemainer Stadt Fünfkirchen című, úgynevezett telekkönyv volt. Ez megadta a városfalon belül létezett minden telek főbb méreteit, megnevezte a tulajdonost, szomszédait égtájak szerint, az esetleg csatlakozó házikertet, a beépítettséget, a szomszédos utcák neveit.

BK1_10

Ezen adatokból azonosítani lehetett az 1722. év előtti fassiók tárgyát képező telkeket és azok változásait is. Követni lehetett a később bekövetkezett változásokat is, ha nem is hiánytalanul. Ugyanis egyes időszakok adatait tartalmazó iratok elvesztek, elpusztultak, emiatt sok esetben „lyukak” maradtak a kronológikus adatsorokban. Sajnos, a török uralom 1686-ik évi megszűnését követő negyed évszázad története ismeretlen maradt a kuruc harcok és az azt követő rácdúlás miatt. Még nehezítette, hogy az addig szabad város püspöki földesuraság alá került. A másik, az előnyös eltérés, az 1850-es évek első felére vonatkozik. Ugyanis 1851-ben kezdődtek meg a telekkönyv szerkesztési munkálatai. Ekkor a régi, a fassiókon alapult ingatlan forgalmat regisztráló rendszer megszünt, viszont a telekkönyv csak 1856-ban lépett életbe. Az ezen idő alatt bekövetkezett változások zömében ismeretlenek maradtak, mert a szerkesztési íratok hiányoztak. Később, a Pécs-belváros telkei és házainak megjelenése után, nagyrészt előkerültek és igy ezen adatokat a budai külváros vizsgálatánál már fel lehetett használni. Mint fentebb említettük, a belváros vizsgálatánál a kiindulási alap az 1722. évi telekkönyv volt. Ugyanennek csak a neve volt telekkönyv, mert sohasem folytatták tovább, így csak magas értékű összeírásnak tekinthetjük. Ugyanezt a módszert kivántuk alkalmazni a budai külváros esetében is. Ez azonban, sajnos, nem volt megvalósítható. A munka megkezdése után nehézségek merültek fel, ami a telekkönyv behatóbb vizsgálatát tette szükségessé. Ennek eredménye pedig az volt, hogy a telekkönyvnek budai külvárosra vonatkozó kötete nem eredeti, hanem csak valamivel későbben készített, de nem teljes másolat. Az akkor létezett beltelkeknek több mint egyharmad része hiányzik belőle. Az elmúlt években dr. Babics András és Fetter Antal is készítettek ezen telekkönyv alapján egy-egy városképet. Már ezeken feltűnő volt, hogy a legfontosabb útvonalak, melyek Buda és Siklós felől Pécsre vezettek, teljesen beépítetlenek. Nemcsak lakosság nem települt ezen utak mellé, hanem még beszálló vendéglők sem voltak, melyek a város kapuinak esti bezárása után érkezett utasoknak szállást adhattak volna. Egy 1736. február 13-iki adatból kitűnt, hogy a Kossuth Lajos utca 68 számú ház a telekkönyv felfektetésekor a 223-as számot kapta. Viszont a telekkönyvbe felvett telkek száma csak 135 volt, tehát legalább 88 telek hiányzik. A Kossuth Lajos utca 78 sz. telekről – a jó másfél évszázadon át létezett Kereszt fogadó telkéről -- 1735. március 21-én kiderült, hogy a telekkönyvbe felvéve nem lett annak idején. Tehát nem volt beltelek, ha ugyan már létezett akkor. Ez nem is volna meglepő, mert vele szemben ott, ahol a Felső balokány utca kiágazik a Felsővámház utcából, állt a Vörös Kereszt, melynek az volt a feladata, hogy a helység végére állítva megakadályozza a pestisjárvány behatolását. A fogadónak is nyílván emiatt lett a Kereszt a cégére.

BK1_11

A kereszt helyén még ma is ott áll – tudomásunk szerint – második utója. Bár a keresztet nyilván már a 17-ik század végén állították fel, a város vége még 1722-ben sem lehetett messze attól. Ilyen alapon feltehető, hogy a telekkönyvből hiányzó telkek száma száz körül van. A telekkönyvezési sorrend volt az oka annak, hogy éppen a legfontosabb útvonalak maradtak ki. A felvétel ugyanis a budai kaputól a városi sörfőzővel kezdődött. Onnan felment a Tettye völgyének nyugati oldalán a Tettye térig, a völgy másik oldalán jött le a Fűzfáson át az Alsóhavi és Márton utcába, majd a Könyök utcánál megszűnt. Éppen ott, ahol a budai és siklósi utakon lévő telkek felvétele kezdődött volna. Így a legkeletibb és a déli része a külvárosnak kimaradt. Egykorú, vagy időben közeli adatokból biztosan, vagy igen nagy valószínűséggel meg lehetett állapítani 86 telekről, hogy azok 1722-ben már beépített, vagy beépítésre váró beltelkek voltak. Ilyen alapon a budai külváros 1722. évi állapotáról már elfogadható helyszínrajzot lehetett készíteni. Mivel fentiek miatt az 1722-ik év kiindulásúl nem szolgálhatott, meg kellett forditani a kutatás időrendjét. Kindulási alapként az 1856. évi telekkönyvet kellett választani, mint megbízható bázist és időrendben, visszafelé haladva dolgozni fel az óriási adattömeget, melyet a belvárosnál kétszer nagyobb számú, különböző időpontokban létrejött beltelkekről szolgáltattak a források. Így a kutató nem azt látta, hogy a külváros fejlődik, terjed, új telkek, utcák keletkeznek, hanem az ellenkezőjét. Utcák zsugorodtak, házak eltűntek, telkek megszűntek, szöllőkké, szántóvá, bozótos hegyoldallá változtak át. Bár ez az út lényegesen rögösebb volt a tervezettnél, nem volt más választási lehetőség. Szerencsére az időközben előkerült, öt évet átfogó telekkönyvszerkesztési iratok tartalmazták azokat a változásokat is, melyeknek hiánya jelentős bizonytalanságokra vezethetett volna. A királyi kamarai tisztviselők által 1687-ben és 1695-ben készített összeírások a belváros állapotáról igen szomorú képet festettek. Alig maradt ép ház. A budai és szigeti külvárosokról meg sem emlékeznek. Nyilván azért, mert azok nem is léteztek. A kevés, kanyargó utca mentén csak égett romok voltak, melyeknek telkeit akkor Brandstattnak nevezték az eladások alkalmával. Pontosabban az 1695. évi összeírás utolsó tétele a budai külvárosra vonatkozik. Azt a „már csak romjaiban létező” török mecsetet említi meg egy nagy telekkel, melyen most az Ágoston tér és az Ágoston plébánia terül el. Ezt is csak azért, mert báró Kurz budai adminisztrátor felesége kapta meg tuladjonul. Az 1710 után jelentkező – tehát a törökök kivonulása után egy negyed századdal későbbi – adásvételek tárgya többnyire valamely, sokszor azonosíthatatlan Brandstatt, azaz égett hely. Sok az üres telek és kevés az eladott ház. Azért, mert az építkezéshez eleinte nemcsak a pénz, hanem az építkezni képes lakosság is hiányzott.

BK1_12

A főként nyugatról történt betelepítések folytán a lakosok száma nőni kezdett, tehát az elpusztult várost újjá kellett építeni, sőt bővítése is szükséges volt. Mivel a belvárosi telkek száma véges volt, és egyben drágák is, a városfalon kívül kellett letelepedniök. Nyilvánvaló, hogy a letelepedni kívánók, kik zömükben iparosok voltak, előnyben részesítették a budai külvárost az ott meglévő víz és vizi energia miatt. Ez volt az oka annak, hogy fejlődésében a budai külváros mindig megelőzte a szigeti külvárost. A terjeszkedéshez azonban hely is kellett. A kis beépített városrészt keleten szántóföldek és szöllők, északon szöllők, délen legelők és vizes rétek vették körül. Ezek a török időkben is változatlanul művelés alatt álltak és a távozásukkor bekövetkezett némi zökkenő után ismét művelés alá kerültek. Legfeljebb az volt a különbség, hogy a hódoltság korában nem azok a keresztények végezték a mezőgazdasági munkát, mint a törökök után. A terjeszkedés így csak a szántóföldek és a szöllők rovására történhetett. Hogy erről a terjeszkedésről szemléletesebb képet kaphassunk, négy térkép is készült. Az egyik a vizsgált terület 1965. évi állapotát mutatja. Olyan időpontot kellett választanunk, amikor a budai külváros egyes részei még nem váltak az újjáépítés áldozatává, az ott volt utcák és telkek nem enyésztek el felismerhetetlenül. Hiszen az Irányi Dániel tér keleti oldala, a Lánc, Harangöntő utcák, a Felsővámház, Felső és Alsó balokány, Farkas István utcák egyes részei már eltűntek, sőt már a Hunor Kesztyűgyár is bekebelezett a hajdani lakóházak, malmok és kordoványos műhelyek területéből egy darabot. A legősibb utcák egyike az Alsóhavi utcából is alig van valami, a Márton utca is fogyóban. Ezért az akkoriban elkészült kataszteri térkép az azon feltűntetett telkek, telekszámok és utcanevek alapján végeztük munkánkat. Ugyan azóta is történtek nem lényeges utcanév és házszám változások, talán valamilyen megmagyarázható indok alapján. Ezek közül csak egyet vettünk át. A Mindszent utcának a Sörház utcába történt beolvasztását. Ezt meg kellett tenni, mert ugyanott és ugyanakkor a Hunor Kesztyűgyár terjeszkedése is bekövetkezett. Ezen tényezők figyelmen kívül hagyása miatt a zavarossá vált helyzet az érhetőség rovására ment volna. De még történeti alapja is van. Előzőleg, már 1865-ben és 1913-ban megjelentek kataszteri felmérések alapján készült térképek, melyek ismertek és hozzáférhetők, tehát akit Pécs beépitettségi helyzete érdekli ezen időszakokkal kapcsolatban, módja van tájékozódni. Inkább arról kívánunk képet adni, hogy a török utáni semmiből mikor és hogyan alakult ki a budai külváros. Ezért készítettünk a kifejlődés időszakáról három térképet. Az elsőnek alapját a már tárgyalt 1722. évi telekkönyv képezi, mely hiányossága miatt kiegészítésre szorult. Emiatt a telekhatárokat kétféle módon jelöltük. A telekkönyvben leírt telkeket az ott megadott adatok alapján kiséreltük meg reprodukálni és az ugyanott használt sorszámokat kapták.

BK1_13

A telekhatárokat folytonos vonallal rajzoltuk meg. Az adatok között szerepelt utcaneveket is beírtuk. A telekkönyvből kimaradt, de más forrásokból megismert telkeket, illetve azok valószínű kiterjedését szaggatott vonallal jelöltük meg és házszám helyett X-et használtunk. Az így alakult utcák akkori elnevezései azonban ismeretlenek maradtak. Fontosabb volt ennél, hogy a lehető leghitelesebb módon rögzítsünk térképen olyan dolgokat, melyek azóta megszűntek, vagy megváltoztak. Egyik legfontosabb ezek között a Tettye és a belőle kiágaztatott malomcsatornák. Úgy véljük, hogy a feltárt adatok alapján elég megbízhatóan be lehetett rajzolni ezeket. Nem vonatkozik ez a megállapítás a Tettye alsó folyására, az Ágoston tér alatti szakaszra. Ugyanis az általunk ismert folyási irány, meder nem természetes, hanem mesterséges. Ismerünk egy malomcsatornát, mely a Felsőmalom utca keleti oldalával párhuzamosan, a telkeken belül futott. Természetes, hogy amikor a város 1891-ben, a Tettye vízhozamára alapozva, megépítette új vízvezeték rendszerét, kisajátította a vízjogokat, megszűntek a malmok. Így a malomcsatorna is pusztulásnak indult és maradványai csak ásatások utján voltak itt-ott fellelhetők. De ekkor is azoknak csak legutolsó állapotát ismerhettük meg több-kevesebb megbízhatósággal. Ez a malomcsatorna az Ágoston tér alatt hirtelen kanyarral fordul nyugatra, majd a Sörház utcával párhuzamosra fordulva folyik a Felsőmalom utcát, a siklósi országutat követve le a Pécsi vízbe. Ezt az állapotot már Pécs első felmérője, Duplatre Antal is feltűnteti egy 1780-ban készült térképen és a betorkolásnál azt írta oda, „Wasser flus von Pulfer Stampff.” Vagyis vízfolyás a lőpormalomtól. Ám képtelenségnek látszik, hogy az ásatásoknál előkerült mederszelvényen le tudott volna folyni a pataknak egy nem is nagy eső utáni vízhozama. Egy tavaszi olvadás pedig a malmokat is elvitte volna. De ugyanezen térképen feltűnteti azt a ma még ismert vízfolyást, mely az Alsóhavi utcai bölcsőde fölött ágazik ki és erősen kelet felé fordulva, a Márton utca alsó szakaszán folyik le. Keresztezte a Kossuth Lajos utcát, majd egy gyaloghid alatt eltünve, az Irányi Dániel tér keleti háztelkei mögött futott le a Pécsi vízbe. Ma már föld alá helyezték ezeket a felszíni folyásokat, de még az elmúlt évtizedekből jól emlékezhetünk az ott lezúduló áradatra, mely olykor nem elég óvatos embereket magával ragadott, sőt egy gyermek bele is fulladt. Furcsa módon Duplatre térképén ez a csatorna csak a Temető utcáig tart. Ugyanezt mutatja Berks 1817. évi térképe is. Ami csak úgy volt lehetséges, hogy nem folyt benne állandóan víz, hanem csak esőzések idején vezette le azt a vízfelesleget, melyet a Felsőmalom utcai malomárok már nem tudott volna befogadni, a város alatti nagy közlegelőre és rétre. Itt azonban szükséges két tényt lerögzíteni. Az egyik, hogy mind a két fent ismertetett meder mesterséges, az elágazástól kezdve emberi munka eredménye és mindkettő, de különösen a keleti elhagyja a Tettye törmelékkúpját. Ez a rétegvonalas térképen jól megfigyelhető. A másik pedig az, hogy a 18-ik század első felében, az 1722. évi telekkönyvben sem történik említés a keleti ágról.

BK1_14

Igaz, hogy csak a rác templom terénél kellett volna megemlíteni, mint annak északkeleti határát. A még érintett néhány teleknél, mivel a telekkönyvből kimaradtak, említésükre sor sem kerülhetett. Így nem tudjuk biztosan, hogy a keleti ág a 18-ik század elején létezett-e, vagy sem. Mint térképünkön is látni, az Irányi Dániel tér még beépítetlen és teljes egészében vásártér volt. Nyugaton csak a város vendégfogadójának hosszú telke és a Felsőmalom utcai telkek hátsó vége, keleten pedig legelő, későbben kertek határolták. Ezért a városi iratokban se hagyott nyomot, amig telkesítésük meg nem történt. Már pedig kellett legyen a Tettyének természetes medre, melynek lefutása az adott terepviszonyok között, a meglehetősen egyenes és erős lejtőjű Tettye völgyből kizúduló víz hatására, nagyjából annak egyenes folytatásában kellett feküdjön. Ezt mutatja a törmelékkúp alakja is. Vagyis a természetes meder valahol a két ismert csatorna között lehetett. Nagyon érdekes ebből a szempontból Kárpáti Gábornak, a Janus Pannonius Muzeum régészének az 1977. VII. 28. és VIII. 3. között végzett leletmentő ásatása. A Felsőmalom utca 11 sz. telek keleti végén kívül besüllyedt a föld. Azonnal pinceomlásra gyanakodtak és aknamélyítők nekiláttak a feltárásnak. Az aknában a 7-ik méter alatt egy 130 cm. vastagságú réteg került elő, mely állatcsontokból, bőr- és szőrmaradványokból, háziszemétből, kerámia töredékekből – köztük még török, vagy törökös kerámia is – állott. Az aknaszelvény egykori patakmedret mutatott, melynek fenekén akkor is csordogált viz. Úgy vélte, hogy a meder feltöltése a 18-ik század közepe táján történhetett. Persze egy pont még nem bizonyít semmit. De önkéntelenül felmerül a kérdés, vajjon nem volt-e összefüggés a meder feltöltése és a keleti csatorna létesítése között. Ugyanis egy ilyen meder a Felsőmalom utca összes telkeit kettévágta. Ezért a tulajdonosoknak érdekük volt a meder megszüntetése. Ugyanakkor a városnak is érdeke volt, hogy a nagy kiterjedésü közlegelő vizet kapjon. Igaz, hogy a tanácsülési jegyzőkönyvekben nincs nyoma ennek. De ez, sajnos, nem bír különös jelentőséggel. Nemcsak azért, mert a jegyzőkönyvek közül elég sok hiányzik. Hanem a tapasztalat azt mutatta, hogy fontosabb dolgok történtek, aminek nincs nyoma a jegyzőkönyvekben, pedig esetenként iratok is szólnak róluk. Sok ügyet nyilván nem a zöld, hanem a fehér asztalnál vitattak meg. Feltünő, hogy amig a Tettye völgyi szakaszát ellepték a malmok, kallók, tímárok, tabakok, pokrócosok és ha ritkábban is, de az alsó szakaszon is voltak, addig a keleti ág mellett semmiféle víz, vagy energia igényes ipar nem települt. De tekintsük végig a városrész időbeni állapotán. A Tettye téren a törökök által épített lőpormalom helyét, alaprajzát és a hozzá vezető malomcsatornát sikerült megrajzolni hiteles adatok alapján. Szathmáry György püspök ugyanitt állott reneszánsz nyaralókastélyának – a Tettye névadójának – romjai jórészt még megvoltak.

BK1_15

Ez a törökök idejében derviskolostor, „tekke” volt és e szó elmagyarosodott alakja a Tettye, irták a hozzáértők. Kiderült, hogy a Mindenszentek temető a török kiűzésekor, tehát a törökök alatt is alakját, és kiterjedését illetően a maival azonos. Mivel pedig fel sem lehet tételezni, hogy ezt a temetőt a török időkben itt élt kevés keresztény készíthette volna, nyilvánvaló, hogy a templomai együtt középkori maradvány. Ez lehetett a középkori Pécs – legalábbis egyik – temetője. Ismerve a középkori egymásra temetkezést, bizonyos, hogy ez a temető sohasem telhetett meg és nem volt szükség új temető nyitására 1777-ig, amikor is Mária Terézia a temetkezéseket szabályozta. Közvetlenül a temető déli végénél, a kesztyűgyár mai területén sikerült megtalálni a török időkben itt misszióskodott jezsuiták utolsó házának telkét, mely a törökök után a város plébániája lett a Mindenszentek templomával, mint plébánia templommal és maradt is 1780-ig. A jezsuitákra vonatkozó adatokat Fricsy Ádám S.J. kutatta fel Rómában. Adatait az itt talált adatokkal egyeztetve derült világosság erre a kérdésre. A zidina szó szerbül nagy falat, nagy romot jelent. Itt Pécsett annak a középkori apácakolostornak romjait, melynek köveit felhasználták a dominikánusok belvárosi rendházuk építésénél. Maga ez a tény azért maradt ismert számunkra, mert Nesselrode püspök mindent elkövetett, hogy ebben a domonkosokat megakadályozza. Így erről több feljegyzés maradt. Eme apácazárda telkének körvonalai kielégítő pontossággal megrajzolhatók voltak. A fentebb felsoroltak voltak azok a tárgyi emlékek, melyek a középkorból, vagy a török hódoltság korából a budai külváros területén megmaradtak. De nem lehetetlen, hogy a rác templom, a Poturluk és a Balokány kezdetei is a törökkorba nyúlnak vissza. Hogy a rác templom és iskola mikor létesült, nem tudjuk. De mivel a másvallásuakat a városból kitiltó fogadalomtétel 1692. április 7-én volt, hogy a rácok, a pravoszlávok eme első, zavaros öt év alatt templomot és iskolát építettek volna, igen felfokozott vallás és tudomány-szomjra vallana. A Poturluk közkút volt a Vince utcában. Az adatok szerint igen jó minőségü vizét földalatti vezetéken kapta egy, a Havihegy oldalában foglalt forrásból, nagy bőséggel. Igaz, hogy csak 1744-ben bukkan fel ez a név a városi iratokban. De olyan adat sem került elő, amely arra utalna, hogy a város a török után foglalta volna a forrást, építette a földalatti vezetéket és kútházat. Ezután csak a vezeték és kútház ismételt javításáról, majd a vezeték megcsapolása útján nyert víznek a város sörfőzőjébe való levezetéséről olvasunk. De a Poturluk név török-szláv eredete és a földalatti vezeték inkább támogatni látszik azt a lehetőséget, hogy a kút és környékének neve, még a törökkorból maradt ránk.

BK1_16

Hasonló a helyzet a Balokánnyal is. Az etimológusok szerint a balokána elszlávosodott török szó és vizes, sáros területet jelent. Az előkerült adatok szerint a balokányi tó helye egy legalább 200 x 150 méter terjedelmü gödör volt. De, ha megnézzük, hogy a Zsolnay utca milyen magasan van, nemcsak a Balokány, hanem előbb a teniszpályák, sőt a volt temető egy része fölött is, elképzelhető, hogy előzőleg ott is voltak ilyen gödrök. Évszázadokon át termelhették ott az agyagot téglaégetésre, vályogvetésre. A termelést csak akkor hagyták abba, amikor elfogyott az agyag és elérték a vízvezető réteget. Abból források fakadtak és a gödröt sártengerré változtatták. Ekkor új gödröt kezdtek. Mivel ez a vizes, sáros terület teljesen megfelel a balokánia szó jelentésének, érthető, hogy a név korábban jelentkezik, mint a tó. Ugyanis a város ott csak későbben létesített gátakkal körülvett vízmedencét a fenékből fakadó vizek összegyűjtésére és tárolására. A többi épület, létesítmény már mind a felszabadított város szorgos polgárai munkájának az eredménye. A két első létesítmény a budai külvárosban, melyeket a város épített, a sörfőző és a vesztőhely volt. Pontos építési időpontjukat nem ismerjük, mert az 1704. március 26-án történt rácdúláskor a városháza leégett és teljes iratanyaga elpusztult. Az adminisztráció lassan állt helyre. Így az első tanácsülési jegyzőkönyvek csak 1707-től vannak meg részben, de iratanyag alig van e korai időből. De későbbi közlések alapján Hodinka úgy véli, hogy a sörfőző 1695-ben már működött. A mai Sörház utca 4. szám telkén volt 1825-ig. A vesztőhely a sörfőzővel egykorú. Amit meg lehetett tudni létesítéséről és korai időszakáról, azt a Janus Pannonius Múzeum 1977. évi Évkönyvében megjelent közleményünkben megírtuk. A Kálváriát 1701-ben a jezsuiták létesítették, de csak 7 stációval. Majd 1712-ben állitották fel a három keresztet és növelték a stációk számát tizre. Még 1722 előtt épült meg az ágostonrendiek háza, de a mecsetnek katolikus templommá való átépítése csak későbben történt. Ebben az első időszakban csak a külváros magja, a mai Kossuth Lajos utca és az északra közvetlenül csatlakozó terület épült be. Kelet felé a kiépülőben lévő Orsolya utca határolta. A Sörház utca még ekkor nem létezett. Csak egy kocsiút volt. Nyugati oldalán a városfal árka húzódott. A keletin csak a sörfőző és közvetlenül felette két polgári telek volt. Onnan az Ágoston téren túl üres, a jezsuiták, ágostonosok és a város tulajdonát képező terület nyúlt északra. Az egykori apácazárda területe üres volt. Csak alatta és felette alakult a senki földjén néhány telek. Majd a malomárok mellett húzódott a malmok sora észak felé, egészen a Tettye térig, mely sort egy tucatnyi lakóház kisért. A Tettye patak túlsó oldalán csak egy malom volt. A malmok eleinte mind a püspök birtokába kerültek, csak később oszlottak meg a klérus különböző intézményei és magántulajdonosok között.

BK1_17

A malmokban és a malomárokban is keletkeztek nyilván károk a zavaros időkben, de azokat rendkívül gyorsan kijavították mert a felszabadító hadseregnek is szüksége volt lisztre. A Tettye túlsó oldalán volt malom lett később a káptalan malma. Ehhez vezetett a Mühl Weeg nevű út, mely mellett kialakulóban volt a mai Majtényi utca. A Felsőhavi utca alsó része mindkét oldalán már polgári telkekkel volt szegve, melyek a Márton utca – Alsóhavi utcával képeztek zárt egységet. Kelet felé, a Felsővámház utcát még csak tucatnyi ház jelezte. Ezután már csak a felső és alsó vámház, a város téglaégetője következett. A Felsőmalom utca mentén nem voltak kezdetben lakótelkek. Kertek, malmok, majorok, cserzővargák voltak ott. Így nézett ki a budai külváros 1722-ben. Fejlődését nemcsak a törökkori teljes pusztulás utáni újjáépítés nehezítette, hanem bizonyos, hogy az ott lakott rácok kiűzése miatti zavarok, majd az 1704. évi rácdúlás okozta károk is fékezték. A fentiekben a település magjaként jelzett területre a girbe-görbe utcák jellemzők. Abból a tényből, hogy ez a terület épült be először, arra következtetünk, hogy a török időkben, de talán még előttük is, az volt a budai külváros, ami a Kossuth Lajos utca és az Ady Endre utcák között feküdt. A nyúlványok csak az ipari rész és a majorságok voltak. Megemlítendő még, hogy azok az égett helyek, melyeket azonosítani sikerült, ugyancsak ezen a területen voltak. A következő térkép a szabad királyi városi rangra emelkedett Pécset igyekszik ábrázolni. Ebben az időszakban jelentős változások következtek be és a budai külváros területileg nagyot növekedett. Nagy esemény volt, hogy Klimó püspök – egyetem alapító szándékának megfelelően – 1770-ben a Tettye téri romok alatt emeletes, kettősjáratú papírmalmot építtetett. Alatta pokrócosok kallói dolgoztak. A malmok közül a püspöknek csak az maradt meg, amelyik a Gyuri út aljánál állt. A szemináriumé a Ferenc utcai malom, mely ma a Hunor Kesztyűgyár magjává lett. A Tettye völgy túlsó oldalán lévő, külön malomcsatornán ellátott, nagy malom lett a káptalané. Közvetlenül a káptalani malom alatt van a Poturluk. Petz Mátyás kőmüvesmestert 1753. október 26-án megbizta a tanács, hogy a kúthoz vezető csatorna hibás részét építse újra téglából, mely munkáért ölenként 5 forintot fizet, de a téglát a város adja. E javításkor Petz 6 ölet csinált meg 30 forintért, ami abban az időben nagy pénz volt. Házat lehetett venni érte. Majd 1774. I. 25-én szerződést kötött a város Agner Mihály ácsmesterrel, hogy a „Brünnen Quill”-től a „Putter Brünn”-höz vivő vezetéket csapolja meg a kút közelében és facsövekből építsen vezetéket a /mintegy 500 m-re lévő/ sörfőzőhöz. Ezért a munkáért fizet 340 forintot.

BK1_18

A csapolásnál építendő kútházért a város külön fizet. A Mindenszentek templomát Fonyó Sándor kanonok – aki akkor városplébános volt – tataroztatta az 1730-as években. Hozzá kórust és rá tornyocskát építtetett. Nyilván a két kripta is akkor készült. A templommal szemben lévő 15-19 számú házat Fölföldy Menyhért szászvári plébános megbízásából és pénzén megvásárolta Fonyó 103 körmöczi aranyért. Fölföldy szándéka az volt, hogy nyugdíjba vonul és ide jön. Halála után a házat a templom örökölje és deficientium, nyugdíjas papok otthona legyen. Berényi püspök a vonatkozó okiratot 1745. julius 22-én jóvá is hagyta. Fölföldy 1757-ben meghalt és a ház az összeírásokban mint a templom háza szerepelt. Ám, hogy mint papi otthon működötte-e, arra adatot nem találtunk, de a városi házösszeírásokban deficientium néven is említik. Mivel 1780-ban a város plébániatemploma a belvárosi templom lett, az itteni plébániára tovább nem volt szükség. A plébánia telkét a város, az új kegyúr négy területre bontva eladta. Ezek most a kesztyűgyár északi részét képezik. Mivel a felszabadítási okmány a városra bízta, hogy a városfalakat fenntartja vagy sem, a budai kaput 1786-ban eladta. Vele együtt eladott két nagy telket a városárokban. E két telek azonnal be is épült. Az ágostonrendiek temploma is elkészült. Hogy mikor, azt nem tudjuk. A mecset 1722-ben még rom volt. Mint templomot 1745-ben említik először. Oly módon épült, hogy a mecsethez szentélyt építettek, befedték és mellé harangtornyocskát emeltek. De ez a templomocska nem volt hosszú életü. A közelében volt cselédlakás és marhaistálló kigyulladt 1750-ben, leégtek, de velük együtt a templom és a harangtornyocska is. A nagy szélben még néhány közeli polgár háza is kigyulladt. Ezután újra építették. Eléje kórust, abba tornyot építettek. A templomot beboltozták. Ez nagyon lassan történhetett, mert 1769-ben egy varga még 200 forintot hagyományozott torony építésére. A rendház valamivel jobban járt. Ugyan kigyulladt, de nem égett le teljesen. Mikor, nem tudjuk. De 1745-ben egyik terciáriusuk engedélyt kapott a püspöktől, hogy az egyházmegye területén a „néhány éve” leégett rendház helyreállításához adományokat gyűjthessen. Az egykori rác templom terén a püspök „Fekete sas” cégér alatt beszálló vendéglőt létesített, mely 1786-ben még a püspöké volt, de 1790-ben már magánkézben találjuk. 1748-ban a város is megvette azt a házat, melyet csak bérelt eddig ugyanerre a célra, de 1786-ban el is adta. Ez a ház a Kossuth Lajos utca és a Irányi Dániel tér sarkán volt. Az új tulajdonos már cégér alatt mérte a bort. A „Római császár”-hoz volt címezve. A budai kapuval szemben hússzéket épített a város, úgy mint a két másik városrészben is tette, Mikor, azt nem tudjuk, de 1722-ben még nem volt meg. Első említésével csak 1763-ban találkozunk. De akkor már régi kellett legyen, mert 1789-ben újat kellett építeni.

BK1_19

A balokány szóval a budai külvárosban, első alkalommal 1746-ban találkozunk. Gregorics Márton kereskedő ekkor tett ajánlatot a városnak, hogy hajlandó a Ballukanya-t kitisztítani, rendbenhozni és rétté alakítani, ha nyolc évre adómentesen megkapja. A szerződést meg is kötik. Csak a város számadásaiban jelentkezik, hogy a város 1758-59-ben rét körülsáncoltatását végeztette és vízlevezető árkot ásatott a Canalis-ig. Mint később kiderült, ezzel több célt kívántak elérni. A legfelső forrást foglaltatta a város a környékbeli lakosság ivóvíz ellátására és mosóhelyet létesített az asszonyok számára. A medence fenekén fakadó források vizét pedig összegyűjtötték a töltések között. Abban lehetett lovakat usztatni. A medence déli végén zsilipet készítettek. Ott szabályozhatták a tárolt víz mennyiségét. Ugyanott adtak vizet az alatta lévő nagy közlegelő állatai részére létesített marhaitatóhoz. A vízfelesleget pedig az árkon át engedték le a mai Pécsi vízbe. A medencében tárolt viz egyben tüz esetére szolgált tartalékul. Az egésznek felépítését későbbi térképekről jól ismerjük. A beltelek helyzet jelentősen megváltozott ebben az időszakban. A Tettye utcában a szöllők aljában lakótelkek alakultak, házak épültek. Az egykori apácazárda telke is beépült. Miután a dominikánusok 1725 és 1730 között elszállították onnan a rendházuk felepítéséhez szükséges követ, megengedték egyes polgároknak, hogy ott a romterületen haszonbér ellenében maguknak lakóházakat építhessenek. A telkek csak későbben alakultak ki. Ez meg is látszik a telkek alakján ma is. Látszik, hogy nem a telkekhez építették a házakat, hanem később osztozkodtak a területen, úgy ahogy lehetett. A város ebbe nem avatkozott bele. Az 1752. évi összeírás az ott épült tucatnyi házat úgy tartotta nyilván, hogy a domonkosok telkén épültek. Kiépült az egykori Mindszent utca, a mai Sörház utca északi fele is. Az utca alsó, déli részén az Ágoston tér alatt volt jezsuita ingatlant a város megvette a rend megszüntetését követően és már 1776-ban felparcelláztatta. Tehát a Sörház utca keleti, páros házsora kialakult. A Tettye völgy másik oldalán kezdett beépülni a Barátur környék. Bár a most Barátur nevet viselő utca csak egy árok volt, melynek északi oldalán a szöllők tövében, zömében ugynevezett „földalatti házak”, Domus sutbterraneae-k voltak. Az utolsót 1850-ben adták el 9 négyszögöles telekkel. Ezután – nyilván a terület alkalmatlansága miatt – üres, beépítetlen szakasz következett. Majd a teljesen kiépült Majtényi utca és felette néhány ház. Az Ady Endre utca már a Katalin utcáig ért. Az alatta lévő rész keveset fejlődött, mert csak a Katalin utca alakult ki, de annak telkei is szántóföldek voltak előbb. Úgy látszik, ott a Bengában nem is akarták a további terjeszkedést. A területen a város szántóföldjei voltak. Azokon a város temetőt kívánt létesíteni a megtelőben lévő Mindenszentek temető pótlására. Erre kényszerült a város a Helytartótanács 1777. szeptember 21-én kiadott rendelete miatt, mely elrendelte a sorba temetkezést és a megtelt temetők harminc éves pihentetését. A nem katolikus lakosok részére már egy részt, 61 ölnyi árokkal, el is különítettek, két arannyal ékes, corpusos keresztet is csináltattak 1786-ban.

BK1_20

De az új temető mégsem ott létesült. A Felsővámház utca elérte már a felső vámházat. Alatta benépesültek a Lánc, Harangöntő, Alsó és Felső balokány utcák egészen a Halász utcáig. Megjelentek az első házak az Irányi Dániel tér keleti oldalán, valamint a Zsolnay Vilmos utca elején is. A Felsőmalom utca majd minden telkén lakóházak is épültek, bár a malmok, tímárságok, posztóműhely továbbra is működtek. Ekkor, 1773-ban építette meg Pelikán József a 9. számú tímárházat, mely később Mágocser, Bömische Dörfl, Derfli néven ismert tánc- és mulatóhelye lett a németajkú polgárságnak. Ilyen volt a város, amikor nemesi rangra emelték, szabad királyi város lett. Önálló. Úgy látszik, ez nem ment valami könnyen. A városi adminisztráció féligmeddig csődöt mondott. Sok minden elmaradt dolgot későbben kellett pótolni. A közigazgatás addig magyar nyelve, nemesi voltának megfelelően, a latin lett. De nem minden tisztviselő lehetett az iskolában eminens, mert némely szövegezésük komoly fejtörést okozhat latin tanároknak is. Ám a legnagyobb bajok gazdasági jellegüek voltak. A megelőző időszakban a sok deputáció, az általuk Bécsbe vitt sok „ajándék”, a sok ideérkező minél fényesebb vendéglátása sok pénzbe került. De a legnagyobb tétel a püspökségnek fizetendő megváltási összeg volt. Az így felmerült kiadásokat csak kölcsönökből tudta fedezni, tehát a város teljesen el volt adósodva. A polgárok zöme igen szegény volt. Azokat nem lehetett terhelni. A város vagyona lényegében ingatlanokból állt. Tehát meg kellett kezdeni az eladásokat. Mire valamennyire rendbejöttek volna, kezdődtek a napoleoni háborúk a követő inflációval. A város állandóan tele volt katonasággal, hiszen a Generalathausból, a ma is meglévő Stock-házból irányították dél Dunántúl katonai ügyeit. Hiába hozott a sok katona sok pénzt a városba, a beszállásolás terhei, a parancsnokságok igényessége igen sokba került. Ezért a következő, 1828-ig terjedő időszak nem volt alkalmas a fejlődésre. A város anyagi helyzetét igazolni kellett annak megítélésére, vajjon képes-e megfelelni a szabad királyi városi rang követelményeinek. Emiatt az egész várost, annak közigazgatási területét 1777-ben felmérette a tanács Duplatre Antal hites földmérővel. El is készítette a város térképét és az ingatlan katasztert is. De ezekből nem maradt ránk semmi. Csak egyes részeiről készült másolatokat ismerünk. Nem tudjuk, hogy ezek pontos másolatai-e Duplatre térképének, vagy hiányosak. Tartalmazzák-e a másolás időpontjáig bekövetkezett változásokat, vagy sem. De talán a városi adminisztrációnak említett fogyatékosságai is hozzájárultak, hogy az ingatlanok körül zavarok mutatkoztak. Ezért 1784. február 13-án a tanácsülés ugy határozott, hogy szerződést köt Quits Ferenc hites földmérővel, – aki későb a városnak kiváló mérnöke lett – hogy elkészíti a Liber fundualis Urbarialis sive Catastri alapján az ingatlanok új jegyzékét, melyből minden birtokos ingatlana kimutatható legyen.

BK1_21

Ezért 200 forintot és hat öl tüzifát kap. El is készült a munka, de újabb térkép nélkül. Természetes, hogy az itt alkalmazott helyrajzi számok nem egyeznek azokkal, melyek Duplatre térképén voltak, tehát a megmaradt másolatokon is szerepelnek. Ráadásul ez a Quits féle munka is elveszett. De megmaradt egy kimutatás, mely az 1786/87. évre készült. Ez tartalmazza az összes beltelkeket. Feltünteti az ingatlan helyrajzi számát /:topografische nummer:/, házszámát, a tulajdonos nevét, a telek térmértékét, be van-e építve. Szerencsére ezt a kimutatást sokáig használták valamire, mert a legtöbb esetben az új tulajdonos nevét is beírták. Azért segített ez sokszor, mert az eladásokat nem mindig vallották be, hogy az átírási költséget megtakarítsák. A budai helytartótanács 1828-ban Regnicolaris conscriptio, országos összeirás készítését rendelte el. Ennek előkészítésére igen részletes végrehajtási utasítást is küldött az összeírásra kötelezetteknek. Az összeírás nincs meg Pécsett, de van egy nem hibátlan másolat a megyei levéltárban, mely az Országos Levéltárban lévő példányról készült. Igen értékes anyag. Ebből emeltük ki a munkánk tárgyához szükséges adatokat. Ez indokolja, hogy a város 1828. évi állapotáról készítettünk térképet. A következőkben az 1786. és 1828. évek között történt változásokat vesszük számba. Ebben az időszakban volt leggyorsabb ütemü a budai külváros bővülése. Ahol csak mód nyílt rá, a város parcellázott, hogy pénzhez jusson, de ugyanemiatt keveset is alkotott. Klimó püspök halála után az egyetem alapítási szándékának nem volt továbbvivője. A káptalannak kényelmetlenek voltak a mind gazdaságtalanabb papírgyártással járó gondok és ezért 1819-ben eladta a papírmalmot. A vevő, Spiesz városkapitány átadta a városnak és a város sörfőzője oda felköltözött. Fölötte emeletes házat épített. Alul istálló, kocsiszin, fent söröző, táncterem épült. A régi sörfőzőt pedig eladták. A papírmalom alatti kallókat a pokrócos céh vette meg. A Mindenszentek temető – mely a továbbiakban Ótemető, vagy alsó temető néven szerepel, – megtelvén, sürgősen intézkedni kellett. Valami okból a Felsővámház utcánál előkészített temetőt bérbe adták, mint szántót, majd eladták és a Tettye patak túlsó oldalán szándékoztak új temetőt nyítni. Bizottságot küldtek ki a kiszemelt hely – a káptalani malom feletti szilvás – vizsgálatára. A bizottság jelentését nem ismerjük. De valószinüleg azért, mert a sziklás altalaj miatt nem lehetett elég mély sirokat ásni, kedvezőtlen lehetett. Ezért a deficientium és a mai Ótemető utca között sorakozó Tettye utcai házak feletti szöllőket kisajátították. A Hatház utcáig terjedő részt megtartották, a felső részt eladták. Az így nyert területen 1792-ben elszentelték az új, vagy másik nevén felső temetőt és a temetkezés már ott is történt ezután.

BK1_22

Ám ez a temető nem sokáig tartott ki az új temetkezési szabályok következtében, mert 1822-ben megtelt. Emiatt az Ótemető kerítését a nyugati oldalon, ahol lakóházak álltak mellette, helyre kellett állítani és még abban az évben ott történt a temetkezés. Mivel József császár az ágostonos rendet is feloszlatta, a szabaddá vált rendház és templom 1789-től a budai külváros plébániája lett. Ezzel a Mindenszentek templom minden jelentőségét elvesztette és később, a több évszázados múlt után, még olyan időszaka is volt, amikor évente csak egyszer, Mindenszentek ünnepén volt benne mise. A szemináriumi és káptalani malmokat magánszemélyek vették meg. Ábel József takácsmester 1812-14-ben, jórészt saját pénzéből és gyűjtéséből megépítette a mai kálváriát. A Sörház utca 13 sz. házat megvette a város. Kitataroztatta triviális iskola céljaira. Ez lett a budai külváros első iskolája. A terjeszkedés felgyorsulását igen elősegítette, hogy a kiárúsított telkek zöme igen olcsó volt. Két telekrevalót eladott a város a Tettyén. Ezeken épült meg később a polgári lövölde, majd vendéglő. Kiárúsította az egész városfal menti árkot. Ebben az időszakban alakult ki az egész Vak Bottyán utca, sőt a Hunyadi János út eleje is. A Vak Bottyán utca északi házsora részére is adott el telkeket, de ezek sem voltak könnyen beépíthetők. Az építkezők annyira leásták a domb alját, hogy laposabb, beépíthető részt nyerjenek, hogy a városnak már be kellett tiltania ezt. A Sörház utca városfalmenti házsora is megépült. Így, mivel a keleti házsor már korábban megvolt, valóban utca lett. A Vince utcában is létrejött néhány telek. De a zöm mégis csak a kordoványosok műhelyei, a tabánok voltak, melyek csak akkor alakultak át lakótelkekké, amikor iparuknak már bealkonyult. A Vince utca kiöblösödésében a Poturluk kút mellett, a völgyfenéken 1806-ban vette meg Ulses üveges és Kniffer János a létesítendő fűrészmalom telkét, melyhez még polgári telkeket is csatoltak. Később, 1826-ban Kniffer tulajdonába került az egész. A Felsőhavi utca is megnyúlt néhány telekkel. Az Ady Endre utca csak néhány elszórt telekkel bővült. De a temetőterv megváltozása teret engedett az alatta történő terjeszkedésnek. A Bengában kialakult az Erzsébet utca felső fele és a Rudas László utca eleje is. Az Irányi Dániel tér is beépült teljes hosszában. Sőt. Mivel 1813-14-ben a Zsolnay Vilmos utca vonalán egyenes országút épült, az 1 sz. telek előtt állt nepomuki szent János szobrával ékes hidat délebbre kellett áthelyezni, miáltal a tér és az alsó telkek meghosszabbodtak. Az Alsó balokány utca és az országút között egy darab legelő maradt. Az országút kapott még egy hidat ott, ahol eléri a Balokányt. A Felsővámház utcáról, valamint az Alsó és Felső balokány utcákról vezeti le a csapadékizet az a névtelen köz, ahová ezt a hidat építették, melyet a „Szent Éva képe” díszített.

BK1_23

Az utolsó híd az alsó vámház előtt épült. Tüz támadt a Felső és Alsó balokány utcákban 1820. március 27-én. A Harangöntő utcától kifelé 104 ház, 96 istálló, vagyis jóformán minden leégett. A város tanácsa úgy vélte, azért volt a tűzvész olyan nagy kiterjedésü, mert a házak túl közel voltak egymáshoz. Hogy a házak sűrüségét fellazítsa, feldarabolta a házak és az új országút közötti legelőrészt és eladta ezeket a felettük lévő Alsó balokány utcai telkek tulajdonosainak. Így az Alsó balokány utca házainak ujjáépítése már az országút mentén történt és létrejött a mai Zsolnay utca. Hogy ezt a folyamatot befejezze, eladta az országút menti telkeket egészen az alsó vámházig. A déli oldalon ezt nem tehette meg, mert azt a területet a katonai szállítmányozás használta. Érdemes itt megemlíteni, hogy fentiekkel kapcsolatban a Harangöntő, Felső és Alsó balokány utcákat bővítették is. Elképzelhető, hogy milyenek voltak eredetileg. A balokányi víztároló annyira eliszaposodott és megrongálódott, hogy javítani és iszaptalanítani kellett. Ez azonban több mint 6000 forintba került volna. Mire a Választott község úgy határozott, hogy majd jobb idők jöttén fogják a munkát elvégezni. De számukra előnyös volt az a tervezgetés, mert Novák Simon városi mérnök részletes helyszínrajzot készített a víztároló – mert ekkor még sohasem nevezték tónak – egész gátrendszeréről, csatornákról, forrásokról és ennek ismeretében sikerült az egész „balokány problémát” tisztázni. A Felsőmalom utca is kialakult. Eladta a város a városárokban felosztott telkeket a Katalin köz kivételével. Ennek továbbra is az volt a feladata, hogy a Tímár utca felső végénél a csapadékvíz kijuthasson a városfalon át. A keleti oldalon kezdett kiépülni a barokk, klasszicista, romantikus házsor. Felépült a 11. és a 19 számú ház. Az utca felső végén a sörfőzőmester vendéglője állt az egykori budai kapu mellett. Szemben a Bárány fogadó, más nevén Lambel Wirths Haus. Az utca alsó végén a Vörös ökörhöz címzett fogadó, melyben még biliárd is volt. Külön kell szólnunk Pécs legrégibb, legkomolyabb és leghosszabb életü ipari üzeméről, a harangöntő műhelyről. Az első pécsi harangöntőmester Fischer János volt. A Lánc utcában lakott elég nagy telken, de műhelyét mégsem ott rendezte be. A Felső balokány utca és a Halász utca kereszteződése táján, a közlegelő szélén csoportosult cigányputrikon – ahol a hegedűsök, kovácsok, lakatosok laktak – túl, akkor nem lakott területen létesítette műhelyét. A mai Major utca 10 számú telken. Ez 1775-ben még puszta helyként szerepelt az iratokban, de 1778-ban már mint Harangöntő Ház jelentkezik. Fischer meghalt, de özvegyét elvette Veinperth Péter harangöntő és az üzem maradt. Maradt egészen 1816-ig, amikor Veinperth megvette a mai Irányi Dániel tér 11-13 szám alatt volt majorságot és műhelyét oda áttelepítette. Fenti módon jutott az üzemhez Rupprecht János Kristóf is, kitől fiai vették át és a kibővített profilu öntőde még ebben a században is sokáig működött.

BK1_24

Nem telek vonatkozású, de köztéri fontosságú volt, hogy 1804-ben történt először Pécsett hatósági utcanévadás. Ez természetesen az egész városra vonatkozott. A budai külvárosban harminc utca kapott nevet. Most már elegendő adat birtokában a budai külváros utcáinak névtörténete is elkészült. Ezen könyv második részében külön foglalkozunk az utcanevek történetével. Külön fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az 1828. évi állapotot bemutató helyszínrajzon egyes telkek határvonalait szaggatott vonalakkal rajzoltuk be. Például a Kossuth Lajos utca 59-61 számú teleknél. Azt kívántuk így jelezni, hogy ezek a telkek ebben az időben még önállóak voltak, de később beleolvadtak a rác templom teréről terjeszkedő Erreth tímárságba. Ezért a későbbi térképeken már csak a megnagyobbodott telek található és nem látható a kialakulás folyamata. Fokozottabb mértékben jelentkezik ez a Zsolnay gyár területén. Ugyan 1828-ban a kerámiaüzem még nem létezett, de ezután, elhúzódva időben jöttek létre ezek a telkek. Még jobban elhúzódva vásárolták meg ezeket a Zsolnayak. Hiszen a Felső balokány és Major utcák vége, valamint a Vámház már ebben a században olvadt bele ebbe telektömbbe. Mindezt térképen valahogy visszatükrözni egy ábrázolásba összevonva, csak a negyedik dimenzió, az idő kikapcsolásával lehetett. Ezeket a telkeket a későbbiekben azonban külön-külön tárgyaljuk. A telkekbe beírt és aláhúzott számokat az 1887. évi házszámozáskor kapták: rejtve ugyan, de még ma is léteznek ezek a számok. A megkülönböztethetőséget szolgálja a számok aláhúzása. Úgy véljük, ennyiben vázolhattuk ezen fél évszázad változásait a budai külvárosban. A következőkben a 19-ik század végéig történt változásokat tekintjük át. Jelentették a tanácsnak, hogy 1847-ben „Piatsek Antal a Tettyei Forásnak falát köröskörül egy öllel fölleb tsinálta”, hogy miért, az sajnos nem derült ki. Pedig ezzel legfeljebb a forrás hozamát csökkentették akkor, amikor amúgyis gyakoriak voltak a panaszok a vízhiány miatt. Alapjában változott meg a helyzet, amikor 1892-ben a város új vízvezeték rendszere megépült. Emiatt a Tettyével kapcsolatos összes jogokat a város kisajátitotta, a malmokat felvásárolta és majdnem mind le is bontotta. Ez volt a sorsa a papírmalomnak is, némi hányattatás után. A sörfőzés beszüntetése után nagy nehezen sikerült eladni Piatsek Józsefnek potom áron. Tőle vette meg Hüttner Keresztély és ismét megindította a papírgyártást. Még terjeszkedni is akart, mert megvette a várostól a püspöki nyaraló romjait is. De csődbe jutván, a nyaraló ismét a város tulajdonába került. A malom több kézen átjutva 1878-ban rövid életü keményítőgyárrá lett. Végül a város 1895-ben lebontatta és a még ma is látható alapmaradványokon kívül egyetlen emléke Klimó püspök kőbefaragott címere. Ez majd hetven évig a vízműnél hányódott, amíg végül az Egyetemi könyvtárba került. A püspöki nyaraló déli részét 1894-ben omlásveszély miatt lerobbantották.

BK1_25

Mikor a klasszicista városháza épült, a Választott község azt javasolta, hogy a kapubejáróját a lőpormalom köveivel „flastromozzák” ki. De ez már a lőpormalom vége volt, mert 1834-ben utolsó maradványai is eltüntek a város kocsiútjain. A Tettye tér 3-6 számú telkeket a Tettyei társaság vette meg, ám 1870-ben a Lövész egyleté lett. Lőházat, lőpályát építettek, de már másfél évtized után ezek idegen kézbe kerültek és megszüntek. A balokányihoz hasonló tűzvész érte a Barátur környéket 1894. II. 21-én. Hajnali 4 órakor egy pajta kigyulladt. Az akkor dühöngött nagy szél miatt a tűz gyorsan terjedt. A tűzvész áldozatául esett ekkor 56 lakóház, 33 istálló és 26 pajta. A keletkezett kár becsült értéke 16.790 pengőforint volt. Az Ó-temető igen hamar, már 1832-ben megtelt, ami főként az 1831. évi kolerajárványnak tudható be és sürgősen új temetőt kellett nyitni. Mivel az ősi helyen a Mindenszentek templomának közelében már nem volt hely, a Temető utca alatti közlegelő lett az új temetkezési hely. Az Ó és Új temető a szüneteltetési idő alatt sem maradt kihasználatlan. Egy 1838-as jelentés szerint a temetőkben a sírokat a lakosság elsimította, babot, borsót, kolompért vetett. Végül 1867-ben a város a püspök hozzájárulását kérte a temetők területének világi célú hasznosítására, amit meg is kapott. De az Ó-temető eladását kegyeleti okokból, a még élő sok hozzátartozó miatt elhalasztották és csak az Új temetőt adták el. A Mindenszentek temploma elárvúltan várta az idők múlását. Már a 20-ik század harmincas éveinek elején a pálosok próbáltak ott megtelepülni, de aztán a Magaslati úton építkeztek. Végül 1934-36-ban a Női Sarutlan Karmelita Rend épített ott magának kolostort. A temetőt illetően az változott, hogy az árok helyett a mai kőkerítést építették meg. Ezen kívül a déli végén kocsibehajtó kaput létesítettek, de a nagy szintkülönbség miatt a kerítést délebbre kellett áthelyezni. A Tettye utca és Vak Bottyán utca sarkán állott nepomuki szent János kutat és medencét, – melyen a vizvezetéknek a belvárost ellátó teljes vízmennyisége átfolyt – forgalom növekedése miatt át kellett helyezni észak felé. Ám amikor 1865-ben a Tettye utca 1. számú ház, a Czenger kaszárnya megépült, ismét útban volt. Végül is beépítették a medencét a házba, a szent szobrát pedig egy felette kialakított fülkében helyezték el. Így van ez ott még a mai napig is, szerencsére egy vasajtó védelme alatt. A lakosság számának növekedésével kevés lett az iskola. Ezért a Felsővámház utcában 1873-ban komoly, nagy, emeletes iskolát építettek. Ezzel együtt alakult ki a Farkas István utca is. A Sörház utcai régi iskolát polgári leányiskola céljára építették át 1885-ben. Még mindig kevés lévén az iskola, egy malmot vett meg a város az Ágoston téren és felépítette ugyancsak 1885-ben az akkori legnagyobb iskolaépületét. Ez kettős feladatot látott el. A földszinten óvoda, fent pedig elemi iskola volt.

BK1_26

Ekkor már az Ágoston rendház, illetve már plébánia is elvált a templomtól. Közöttük folyt át a Tettye, melynek medrét a templomtól kissé távolabbra helyezték át. A régi Sörház utcai sörfőző ismét üzembe került és maradt, amig Scholcz sörfőző meg nem építette modern sörgyárát a városon kívül. Eladta a város a mészárszékeket is. Megvette Hamerli János a Tettye völgyében a Vincze utcza 13-15 számú telket, egy kordoványos műhelyt és elkezdte benne a kesztyűbőr gyártását. Ez 1877-ben történt. De amikor 1899-ben végre szabályozták a Vince utcát, rájötek, hogy a város által megvett Kniffer fűrészmalom telkének nagyobb részét is elfoglalta. A kesztyűgyár csak ebben a században jött fel a völgyből a Ferenc utcába. A marhavásárt kitelepítették a városból és helyébe áthozták a Szent István térről a terményvásárt. Ezért lett a Marhatérből Vásártér. De a Római császárhoz címzett fogadó cégére is változott. Először szerényebben, csak a Hét választófejedelem cégére alatt húzódott meg, majd Hét fejedelem lett belőle, amit akár még magyarnak is lehetett értelmezni. Kitartott mellette, amíg csak Népbüfévé nem lett. A Vásártérre nyílt a kapuja az Első pécsi omnibusz társaságnak is. Végül a Vinkler bioszkop sátra adott jelentőséget a tér délnyugati sarkának. A hóhér házát a Citrom utcából valahová a balokányi temető területére telepítették ki. Amikor ott temetőt kellett csinálni, áthelyezték a vesztőhely közelében lévő kőfejtő elé. Majd mikor a vesztőhelyet 1843-ban lebontották és később a város első embere nem a bíró, hanem a polgármester lett, a hóhérház gyepmesteri telepként élt tovább. Mellette a dögnyúzóhellyel. Most Bokor utca 5 szám a címe. Mivel a város kelet felé túlnőtte a vámházakat, úgy a felső, mint az alsó vámházat eladták és helyettük a Felsővámház utcának a budai országútba való betorkolásánál építettek újat. Igaz, hogy a Balokány alatt, a basamalmi uton is kellett egyet építeni. A dinasztia alapítója, Zsolnay Miklós kereskedő megvette Piacsek Antal Felsővámház utca 80. számú telkét és az ott lévő téglaégetőjét 1851-ben. Ignác fiának adta, aki ott kőedénygyárt létesített. Mivel a gyárral gazdasági bajok voltak, átvette Zsolnay Vilmos 1864-ben és megvetette a mai gyár alapjait. Ehhez hely kellett. Megvásárolta a szomszédos telkeket, kerteket, házakat és mint térképünkön jól látható, kialakult a mai gyártelep. Bár ebben Zsolnay utódainak is volt részük. Még utolsó aktusként 1894-ben kérte a várostól, adja el neki a vesztőhely dombot a kőfejtővel és a gyepmesteri telepet. A város hajlandó is volt erre, ha kijelölt helyen új gyepmesteri telepet épít. Ezt meg is tette. A gyepmesteri telepet átépítette munkáslakásokká. Utódaira maradt, hogy a Major utcának a Zsolnay Vilmos utcába való betorkolását vagy 30 méterrel nyugatabbra tegyék és az így nyert területet is a gyárhoz csatolják. Ugyanez a sors érte a vámházat is. A város a jobb közlekedés érdekében a Felsővámház utca torkolatát helyezte át a vámháztól keletre és épített új vámházat.

BK1_27

Így kapcsolódhatott a vámház is a gyárhoz. Már csak az utca déli oldalán lévő egykori agyaggödröt kellett a gyárhoz csatolni, amire nagy szükség volt a vasúti leágazás, rakodóvágány létesíthetősége miatt. Már akkor meg akarták örökíteni Zsolnay Vilmos érdemeit és először a Föld utcát nevezték el róla. De későbben Perczel utcát akartak abból csinálni, de azt is meggondolták, végül is Vörösmarty utca lett belőle. A gazdasági bizottság azt javasolta a közgyűlésnek, hogy a Vesztőhely dombot nevezzék el Zsolnay ligetnek, a volt gyepmesteri telepet pedig Zsolnay majornak. Szerencsére egyiket sem fogadta el a közgyűlés. Végül az egykori vesztőhely fölött néhány méternyire épült fel a mauzóleum, mely fél évszázadon át őrizte háboritatlanul Zsolnay Vilmos földi maradványait. Jelentős változások történtek a Balokánynál. Hogy a tó hasznosítható legyen, ki kellett tisztítani. Erre Offenmüller Márton h. városi mérnök olcsó tervet készített. Körül kimélyítik a medret és középen a kiemelt agyagból szigetet emelnek. A bekerítő gátrendszer nem változik. A terv meg is valósult, és 1838-tól Vitéz Ferenc szűrszabómesternek bérbe is adták. A tó délkeleti részén uszodát, a szigeten báltermet és biliárdtermet épített. Változtak a bérlők, amig 1857-ben Engel Adolf vette bérbe a tavat. Olcsón, mert vállalta, hogy tölgyfából épít a tóba egy 14 x 8 öles úszómedencét kabinokkal, parkosít, majd 15 év múlva átadja a városnak minden ellenszolgáltatás nélkül. Ez meg is történt. Megalkotta az Albert Fő-Herczegről nevezett pécsi uszoda, és evvel legújabban összekötött testgyakorló intézetet. Ezután más bérlőknek adták ki, míg a faszerkezet annyira tönkre nem ment, hogy veszélyessé vált a használata. Ekkor a város egy hasonló medencét építtetett, szinte ugyanazon a helyen, de téglából és valamivel nagyobbat. De ez már nem volt a tóban. Ugyanis Pécs és Üszög pályaudvarokat összekötő vasút épitésekor levágták a tó és sziget déli végét. Az iszaptalanításból származó anyaggal feltöltötték ami a tó déli részéből még megmaradt. A keleti oldalon épült a medence, melyet még északról csatlakozó kisebb ingyenfürdővel toldottak meg. Elkészült 1887-ben és ez maradt a balokányi fürdő, amig 1933-ban meg nem építették a lelátós nagy medencét. Ami a budai külváros terjesztkedését illeti, ott súlypont eltolódás történt. Schneider Gáspár c. kanonok liceumi professzor szándéka volt szegény munkásokat olcsó lakáshoz, házhoz juttatni. Megvette 1847-ben a volt káptalani malmot a szilvással. Az Ady Endre utca végén, ahol a Marx út kiágazik, 1850-ben vett egy nagy telket. Majd 1856-ban azt az üres hegyoldalt, amely a Barátur környék és a Fűzfás között maradt. Végül is ide, az építkezésre legkevésbé alkalmas területre építette meg a Gáspár környéket. Épített ott 11 házat. Ezek közül nyolcat Zsolnay Vilmos vett meg 1887-ben. Így vált teljessé a Havihegy oldalának beépítettsége.

BK1_28

A Tettye, Vak Bottyán, Szöllő, és Mandula utcák által határolt terület a Petrovszky család majorja, kertje és szölleje volt. Eladták 1843-ban Teielsbauer – egykor Taifelspaur – Antalnak, aki az egészet felparcellázta. Még szomszédok is csatlakoztak hozzá és így alakultak ki a század végére az Antal, Mandula, Mihály, Szöllő, Derkovits és részben a Zöldfa és Ótemető utcák. A Mindenszenteknél volt Újtemetőt Zsolnay Vilmos vette meg 1867-ben. Majd 1882 és 1894 között felparcellázva eladta. Így keletkezett a Virág és Hatház utca, valamint a Zöldfa utca további része. A külváros többi részén komolyabb terjeszkedés a 19-ik században már nem volt. Fentiekben röviden vázoltuk az egyes fejlődési szakaszokban létesült fontosabb objektumok keletkezését, sorsát. Főbb vonásaiban igyekeztünk megrajzolni a külváros terjszkedésének irányait, a terjeszkedés mértékét, ha a terjeszkedésnek valami külön indoka is volt, annak ismertetését. Ez vonatkozik természetesen az utcanevek történetére is. E munkában csak ezek a bevezető szövegek olvasmányosak. Utánuk csak a száraz, dokumentált adatok következnek. De ez a két eltérő jellegű rész nem független egymástól. Ugyanis az adatokat kellett, nem utolsó sorban a térképek segítségével megfelelően csoportosítani, kellő kiválogatásuk után, hogy az elmondottakat azokból kiolvashassuk. Ebből következik az is, hogy valamely vizsgálódás céljára valamennyi vonatkozó adatot kiemeljük-e vagy csak egy részüket, az nem mindegy, mert jelentősen eltérő következtetésekre juthatunk. Előfordul az is, hogy ugyanarra vonatkozóan két eltérő, esetleg ellentmondó adat áll rendelkezésünkre. De feladatunk nem a forráskritika volt, hanem az, hogy lehetőleg minden anyagot rendelkezésre bocsássunk. A forráskritikát a felhasználónak kell elvégeznie. Mivel a jelen a multat igen sok esetben már elfedi, igen nagy súlyt fektettünk a rendelkezésre állt térképek felhasználására. Ebből szükségéppen következik, hogy az adatok felhasználásánál sem lehet a térképet mellőzni. Meg kell azonban emlékezni néhány, a kutatással kapcsolatos, majd a talált adatok feldolgozásával összefüggő dolgokról is. Már fentebb szó esett a telkek térmértékének hibás voltáról. A város első felmérése előtt – ami 1777-ben történt – egyáltalán nem adták meg négyszögölekben a telkek mértékét. Ha a város telket adott el, csak telek, vagy házhely eladásról szólt és csak az eladási árat adta meg pontosan. Későbben már megadták gyakrabban a telek hosszát és szélességét is az ár mellett. Ugyanez volt a helyzet a magánügyleteknél is. Csak a Duplatre féle felmérés, illetve annak Quits féle átdolgozása után jelentkeztek rendszeresen a négyszögölekben megadott tér mértékek, de ekkor sem egységes szellemben. A nagyobb telkek általában két részből, ahol a lakóház, pajta, istálló stb. álltak az udvarral, másik részük a házikert, konyhakert volt.

BK1_29

A nyilvántartásokban, összeírásokban hol az egész telek szerepelt, hol pedig csak a kert nélküli terület. Volt eset, amikor a házhely és a házikert területét külön-külön is megadták. De azt is mondhatnánk, hogy nem számított a megadás módszere, mert egyik sem felelt meg a valóságnak. Számos eset volt, hogy a város felméretett egy ingatlant, vagy magánosok tették ezt adás-vételkor, vagy örökösödési megosztáskor, de arra nem akadt példa, hogy a felmérés eredménye egyezett volna a teleknyilvántartásban szereplő adattal. Ám az sem igen fordult elő, hogy ilyen ellenőrző felmérés után a teleknyilvántartást kijavították volna. Számos eset akadt, amikor a telket megosztották, egy részét eladták, az eladást szabályosan bevallották, a telekhivatal a hivatalos házlevelet kiadta, de a csökkent területü telek továbbra is az eredeti térmértékkel szerepelt a későbbi összeírásokban. A perifériás részeken szinte rendszeres volt, hogy egy telkecske – szomszédok híján – egyszer csak növekedni kezdett és csak évtizedek, esetleg évszázadok multán derült ki, hogy jóval nagyobb az eredeti méretnél. Az ellenőrző méréseknél mutatkozó eltérések azonban nem 1 – 2 négyszögölesek voltak, hanem 10 – 20, esetleg 50 négyszögöl sem volt ritkaság. De furcsa módon a telkek általában nagyobbak voltak a valóságban, mint a nyilvántartásokban. A telekméretek ilyen felületes kezelésének oka lehetett a telkek olcsósága. Kivéve a legkiemelkedőbb fontosságú helyeket, mint a főutca, egy forintért 2 – 3 négyszögöl házhelyet lehetett venni. Vagyis egy négyszögöl ára megfelelt egy napszámos napi keresetének, de a perifériális területeken még alacsonyabb árak is jelentkeztek. Különösen a kőmüves és ácslegények voltak az ilyen parcellázásoknál gyakori telekvásárlók, akik maguk felhúztak rá egy házacskát hamarosan és így megoldották lakásproblémájukat. Még az 1856-ban megnyitott telekkönyv sem tette pontosabbá a telekügyeket. Oda már eleve csak a házikertek nagyságát vezették be. De azt is annak a méretnek megfelelően, mely a Duplatre kataszterben szerepelt. Azt is kerekítve, mert minden kert térmértéke nullával végződik. Idővel a kert mérete is változhatott. Ezért voltak esetek, amikor a kertet részletekben eladták és a mondjuk 50 négyszögöles kertből eladtak 2 – 3 40 négyszögöles házhelyet. Vagyis az adatok között előforduló telekméreteket nem szabad hitelesként elfogadni, bár többnyire valamelyes tájékoztató értékkel bírnak. De a nyilvántartás hibás volta mellett, merevségének a kutatás szempontjából előnye is volt. Az ilyen irányú kutatómunkának legfontosabb és legmunkaigényesebb része az azonosítás volt. Egy előkerült adásvételi, vagy más adatból megállapítani, hogy az melyik telekre vonatkozik. Ha a térmérték szerepelt az adatok között, mondjuk 137 négyszögöl, akkor első teendő volt egy lehetőleg közelebbi időből való öszszeírásból kikeresni a 137 négyszögöles telkeket, miáltal a kutatandó terület alaposan leszűkült, hiszen a létezett mondjuk 800 telekből, ilyen méretü legfeljebb négy-öt lehetett. Ez a munkát érdemlegesen meggyorsította.

BK1_30

Az 1880-as években helyszinelési eljárással korszerüsítették az 1865. évi kataszteri térképeket, azokat kiegészítették az időközben bekövetkezett változásokkal és a betétrendszer bevezetésekor a telekkönyvi hivatalokat térképpel látták el, egyben használatukra kötelezték is azokat, hogy a kataszteri térkép és a telekkönyv összhangját biztosítsák. A kutatott anyag három nyelvü. Magyar, német és latin. E három nyelv gyakorisága a kéziratos anyagban nagyjából egyharmad-egyharmad. Meglepő, hogy szláv nyelvü anyaggal csak a magánokiratok között találkozhatunk, mint a végrendeletek, örökösödési, adásvételi ügyek. A magyar nyelvű anyagból a neveket betü szerint vettük át, még akkor is, ha az elírás nyilvánvalónak tünt. Ez vonatkozik úgy a családnévre, mint a keresztnévre. Ha az anyagot jelentősen rövidíteni kellett – a terjedelem lehető csökkentése érdekében – úgy azt mai átfogalmazásban tettük, de egy-egy jellegzetes szót, vagy elnevezést igyekeztünk beleépíteni. Ha valami jelentősebbnek tünő ügyről volt szó, törekedtünk legalább részben idézni, vagy idézetszerüen rövidíteni a talált anyagot a maga hibáival, helyesírásával együtt. Az idegennyelvű anyagból a családneveket vettük betü szerint át. A keresztneveket – ha lehetett – mai használati alakjukban. Ha nincs magyar megfelelője, úgy azt is betü szerint. A foglalkozást, a mesterségek nevét is fordítottuk, ám lehet, hogy nem a mai használt alakot, hanem az egykorú magyar megfelelőt alkalmaztuk. Az egyéb szöveget értelemszerű fordításban használtuk, de nem mindig hiánytalanul, mert egyes részeket, mint a tárgyhoz szorosan nem tartozókat kihagytunk. Ha úgy éreztük, hogy a közlés hitelesebb, biztosabb, akkor egyes kifejezéseket, vagy részleteket idéztünk az eredeti nyelven. Sok esetben okozott problémát a városi iratokban a „konyhalatinság” ami egyes szövegrészeket szinte lefordíthatatlanná tett. Legfeljebb a körülmények ismerete, vagy későbbi események nyújthattak segítséget a helyes értelmezéshez. De még rosszabb volt a helyzet sok esetben a német szövegeknél, különösen a 18-ik század anyagában, mivel mindenki a saját tájszólása szerint és a kiejtése szerinti „helyesirással” ír. Már pedig ennek sokfélesége érthető, hiszen köztudott, hogy a német nyelvterület milyen sok részéről érkeztek a bevándorlók a 17-19-ik században. Meglepő volt a szláv anyagban, hogy a sokác, bosnyák nemzetiség-nevekkel egyszer sem találkoztunk az iratokban, éppen úgy, mint a zidina szóval. A 18-ik század elején rácokat, később már csak horvátokat említenek. Akadt azonban meglepetés a magyarban is. Mint például a sarutás mesterségnév. Nem akadt olyan szakirodalmi anyag, mely megmagyarázta volna, pedig még saját céhet is akartak maguknak. Szerencsére a velük kapcsolatos pereskedés egy negyed századig tartott és ezalatt kiderült, hogy nem mások, mint a magyar vargák, vagy más néven fehér vargák, kik elszakadtak a velük egy céhben volt rác, vagy piros vargáktól. Akkor ez lett a helyi nevük. De az is meglepetés volt, hogy a

BK1_31

19-ik század közepetáján a bőrkikészítéssel foglalkozó mestereket, a kordoványosokat, tabakokat, tímárokat, még olyan nagy manufaktura tulajdonost is, mint a Höffler volt, szatócsokat kezdtek említeni az iratokban, a hivatalos kimutatásokban. Talán fel sem tünt volna, ha a Vince utcában, ahol akkor még jóformán senki sem lakot, nem jelentkezett volna egyszerre majd tucatnyi szatócs. Ezekről aztán a nevek azonosítása alapján sikerült megállapítani, hogy addig tabakok voltak. De ez a név csak rövid ideig élt. Érdeklődtünk ezzel kapcsolatban más megyék levéltárainál is, de válaszaik szerint ezen nevekkel ott nem találkoztak. A példákban említettek ugyan nem képezik e munka tárgyát, de az anyagban előfordulnak. Az érthetőség miatt helyesnek véltük az ilyen lehetőségeket is megemlíteni. A vizsgált ingatlanok, létesítmények között akadtak olyanok is, melyeknek létrejötte, létüknek egyes szakaszai az átkutatott iratanyagból nem voltak tisztázhatók. Ha fontosabbakról volt szó, mint egy egyszerü lakótelekről, mélyebb kutatásokra volt szükség. Ilyenek voltak a temetők, a lőpormalom, a Poturluk, a Balokány és még néhány más része is a budai külvárosnak. Ilyenkor egészen idegen anyagokban található egyes említések, vonatkozások világosságot deríthettek és derítettek is a homályos pontokra. Az ilyen anyagok felkutatása, hozzáférhetősége terén sokszor és igen nagy segítséget nyújtott Móró Mária főlevéltáros, kinek ezuton is köszönetet mondunk fáradozásáért és a nyújtott önzetlen segítségért.

Madas József