KIS TAMÁS
Az evolúciós gondolkodás a nyelvészetben
(Összefoglaló
áttekintés)
Előadás a
Debreceni Akadémiai Bizottság Nyelvészeti Munkabizottságának
„A nyelvtudomány újabb ágainak és irányzatainak bemutatása” sorozatában
(2003. december
3.)
Az evolúciós szemléletű nyelvészet néhány kérdését
felvillantani szándékozó előadásomat eredetileg Dobzhansky diktumának („A
biológiában minden csak az evolúció fényében nyer értelmet”) stílszerű
átalakításával terveztem kezdeni: A tudományként művelt nyelvészetben minden
csak az evolúció fényében nyer értelmet. Aztán ahogy telt az idő, arra
jutottam, hogy bár előadásom címe az evolúciós gondolkodás-t
hangsúlyozza, ezt a kérdéskört áttekintve jelentős részben kell szólnom a
születésekor Weinreich és Labov neve által fémjelzett szekuláris nyelvészetről
is (vö. Weinreich–Labov–Herzog 1968), amit — különös tekintettel a
magyarnyelvészetben uralkodó elméleti és terminológiai zűrzavarra — Sándor
Klára nyomán társasnyelvészetként fogok emlegetni. Mondhatnék persze csak
nyelvészet‑et, mint Labov tette, azt hangoztatván, hogy nem „létezhet
olyan sikeres nyelvészeti elmélet vagy gyakorlat, amely nem társas szemléletű”
(idézi Sándor 1999a: 141), de
ezzel akár azt az érzetet is kelthetném, mintha a társasnyelvészet és a rajta
kívül eső nyelvészetek aprócska eltérésektől eltekintve egy kategóriába
volnának sorolhatók, jóllehet ezek — hogy Thomas Kuhn paradigmaelméletének egyik
kulcsszavát használjam — összeegyeztethetetlenek, inkommenzurábilisak.
Használhatnám a szekuláris nyelvészetre a nálunk és világszerte elterjedt
szociolingvisztika terminust is. Ez „a megnevezés azonban olyan tág
jelentést vett mára föl, hogy valójában használhatatlan” (Sándor 2002a),
különösen Magyarországon, ahol a szociolingvisztika alá besorolnak
mindent, ami nem a sztenderd jelenének vagy múltjának a vizsgálatához kötődik.
Célszerű tehát a társasnyelvészet műszó használata, hogy a
módszerében és (ami ennél sokkal
fontosabb) elméletében is empirista, nem-privátnyelv szemléletű
nyelvészetet egyértelműen elkülönítsük minden más irányzattól.
A társasnyelvészet mint az evolúciós szemléletet
tudományfilozófiai elkötelezettségként és módszertani háttérként alkalmazó
nyelvtudományi paradigma — úgy vélem — létfontosságú a nyelvtudomány
jövője szempontjából: nemigen képzelhető el, hogy nélküle (s ezáltal az
evolúciós szemlélet szigorú és következetes alkalmazása nélkül) huszadik
századi válságából a nyelvészet kilábalhasson.
A huszadik századi nyelvészet válságá-ról nagyjából
harminc-negyven éve beszélnek. Az érintett nyelvészek szerint e válság lényege
az, hogy a nyelvészet nem képes megfelelni a tudomány követelményeinek, miből
következően nyelvészet nem tekinthető tudománynak. Jól jellemzik ezt a
megközelítést Szépe György szerkesztői előszavának első mondatai az 1973-ban
megjelent „A nyelvtudomány ma” című válogatásban: „A kötet címében
»nyelvtudomány« szerepel, ezenkívül azonban egyszer sem fordul elő benne ez a
szó: mindenütt »nyelvészetet« használunk. Az újabb tudományelméleti
vizsgálódások alapján ugyanis elég világosak annak kritériumai, hogy mi
tekinthető tudománynak, s mi nem. A nyelvvel kapcsolatos tudományos igényű
foglalkozást épp az jellemzi, hogy nagy erőfeszítéseket tesznek különféle
módokon ennek a tudományos státusnak az elérésére.” (Szépe 1973: 9).
A Szépe által „tudományelméleti vizsgálódások”-nak nevezett
okok a 20. század második felének nyelvészei számára elsősorban a módszerek
elégtelenségét jelentették, amelyek csak azért
kerülhettek elő mert különféle
(gyakran nyelvészeten kívüli) okok miatt számtalan olyan nyelvi jelenség
leírása vált szükségessé, amelyekkel a nyelvész nem tudott mit kezdeni.
Különösen igaz ez a nyelvi változatosságra, amelynek kezelésére a 20. századot
uraló strukturalista nyelvészeti paradigma tökéletesen alkalmatlannak
bizonyult. Szintén sokan hiányolták
a nyelvészeti módszerekből az
objektivitást, a mérhetőséget, a megismételhető kísérleteket, a
modellhasználatot: általában a természettudományok precizitását.
A módszerek tökéletlenségének érzése újabb és újabb
(legalábbis látszólag újabb) elméleteket szült, amelyek azonban legfeljebb
leírásuk technikájában, formalizáltságában, felhasználhatóságuk területében
térnek el egymástól, de a módszerekre való nagy koncentrálás közepette még
azt az alapvető kérdést sem
vetik fel, hogy tulajdonképpen mi is kutatásaik tárgya, azaz hogy
mi a nyelv, és hogy ez a nyelvészet a nyelvet vizsgálja‑e egyáltalán. Így
aztán természetes, hogy ezekben a
nyelvészetekben nem következett be
még a beszédművek és a beszédtevékenység vizsgálatának
kettéválasztása sem (Szilágyi N. 1999).
Még ennél is súlyosabb gond — ha lehet —, hogy a huszadik
századi nyelvészeti irányzatok nyelvszemlélete alapjaiban változatlan maradt.
Ez a szemlélet a privát nyelv
felfogáson alapuló karteziánus
szemléletrendszerből ered, s mint ilyen az elme szimbolikus modelljének
mintájára az emberi nyelvet propozicionálisnak (a külvilág elemeire utalónak, logikai ítéleteket tartalmazónak)
értelmezi. E szerint a nyelvészet szerint a nyelv funkciója egyértelműen a
gondolatok cseréje elme és elme között. Mivel egész tágabb gondolatrendszere
is ezen az előfeltevésen nyugszik, nem csoda, ha az ilyennek előfeltételezett
nyelvet kutatásai során valóban ilyennek is látja — hiszen a nyelv
vizsgálatából eleve kizár mindent, ami megrendíthetné előfeltevéseit, vagy —
mint ahogy Sándor Klára kevésbé
elnézően megfogalmazza: ami rádöbbenthetné, hogy Micimackóként körbe jár
(Sándor 2002a).
A huszadik századi nyelvészet válságának elsődleges okai a
társasnyelvészet képviselői szerint alapvetően tudományfilozófiai és
nyelvelméleti jellegűek, és ez a válság elsősorban azoknak a (többnyire nem is
tudatosan) racionalista irányzatoknak köszönhető, amelyek „a nyelv
vizsgálatában nagyon sokáig (…) megelégedtek azzal, hogy a valódi, létező
nyelvhasználat helyett arról mondjanak véleményt, amit nyelvnek
tartanak” (Sándor 2001c: 85).
Sándor Klára, akit mai témánk kapcsán folyamatosan
idézhetnék, így ír erről: „A Saussure nevéhez kapcsolt strukturalizmus ki is
mondja, hogy nem érdekli, ami van (a parole sem, a parole-t
magába foglaló langage sem), csak
ami nincs (a langue); Chomsky
generatív iskolája csatlakozik ehhez az állásfoglaláshoz (az
ideális beszélő ideális hallgatóval használt,
potenciális nyelve,
kompetenciája érdekli). Ezeknek az irányzatoknak a nyelvszemlélete
lehetővé, sőt ésszerűvé tette azt az eljárást, hogy a saját elgondolásuknak
megfelelő nyelvet tekintsék a nyelvleírás alapjának: az említett iskolák a
nyelvet individuálisnak és homogénnek tartják. Ebből kiindulva természetesen
nincs kivetnivaló abban, ha a nyelvész saját nyelvi intuícióját azonosnak
tekinti a beszélőközösség más tagjainak nyelvi intuíciójával, a magyar nyelvet
pedig azonosnak tekinti azzal, amit ő magyar nyelvnek ismer — másképp
fogalmazva: nincs szüksége empirikus adatokra a nyelv leírásához.
Ez a nyelvszemlélet a nyelvet „gép”-nek tekinti:
hangsúlyozottan eszköz-nek, amelynek
feladata elsősorban vagy akár kizárólagosan
gondolatok közlése.”
(Sándor 2001c: 86).
E felfogás filozófiai és nyelvelméleti hátterét a
racionalizmusban, különösen a karteziánus tanokban fedezhetjük fel, és
végsősoron — mint Békés Vera „A hiányzó paradigma” című alapműve erre
részletesen rávilágít — a privát-nyelv koncepción alapul (Békés 1997).
A nyelv privát vagy nem-privát koncepciójának bevallott vagy
látens követése Békés Vera szerint jól elkülöníti a nyelvészet egymást
felváltó paradigmáit.
Mint talán már közismert, a Descartes filozófiájához
kapcsolt privát-nyelv koncepció a közös nyelvtől független, belső nyelv
létezésének elfogadásán alapul. Ez a privát nyelv az egyes individuumokon
belül működik, természeténél fogva magánjellegű, amelynek szavai olyasmire
vonatkoznak, amit csakis a beszélő személy tudhat: közvetlen saját (privát)
érzéseire. Ezt a nyelvet egy másik valaki nem is értheti, ezért logikusan
léteznie kell egy emberek közötti közvetítő nyelvnek is, amely az egyes
beszélőkön kívül helyezkedik el, amit mindenki egyformán idegen
nyelvként sajátít el. Az „individuális, privát gondolatokat, érzéseket —
ahhoz, hogy másokkal közölhetővé tegyük — először mindenképpen le kell
fordítanunk a közös nyelvre (anyanyelvünkre is). A másokkal közös nyelv éppen
ezért az igazán saját (közvetítetlen) gondolatokhoz képest másodlagos
(közvetítés eredményeként létrejövő), végsősoron mechanizmus-természetű
eszköz.” — írja Békés Vera.
Ezt a privát-nyelv koncepciót fedezhetjük fel a 19. századi
újgrammatikusok óta a legtöbb huszadik századi irányzatban is a
strukturalizmustól a posztgeneratív nyelvészetekig. Ezek az irányzatok a
nyelvet mint az emberen kívül, az egyes beszélőktől függetlenül létező, önálló, absztrakt entitást kezelik, azaz
úgy tesznek, mintha a nyelv valamiféle önmagában létező dolog lenne, amelynek
helye legjobb esetben is a nagy közösségi elmében, a kollektív tudatban van.
Ezzel szemben a társasnyelvészet mint empirista,
antikarteziánus és naturalista tudomány nem hisz az önállóan létező nyelvben:
véleménye szerint a nyelv csak a beszélőkben helyezkedhet el. Ráadásul a nyelv
gyaníthatóan nem is valami, hanem valahogyan. Épp ezért —
mondhatjuk Szilágyi N. Sándorral együtt — valójában a nyelvész nem is a
nyelvet vizsgálja, hanem az embereket, „azt a fajta viselkedésüket
tanulmányozza, mikor éppen szót értenek egymással” (Szilágyi N. 1999).
Szemben például a generatív nyelvészettel (amely „egy teljesen homogén
beszélőközösség ideális beszélőjével–hallgatójával foglalkozik, aki
tökéletesen tudja nyelvét, és akit nem befolyásolnak az olyan grammatikai szempontból érdektelen
körülmények, mint az emlékezet korlátai, a figyelem és érdeklődés
elterelődése, és aki nem követ el hibákat”: Chomsky 1965; magyarul idézi:
Wardhaugh 1995: 10–1), a társasnyelvészek számára természetes, hogy „Mivel a humán tudományok mind a Homo sapiens
valamilyen társas viselkedésével foglalkoznak (…), az ember ilyen vagy olyan
viselkedését nem írhatják le egy
ember viselkedéseként abszolút módon, hanem mindig csak úgy, hogy hogyan
viselkedik egyik ember a másik relációjában. Hogy a beszélő miért csinálja
azt, amit éppen csinál, azt csak a hallgató viszonylatában lehet megérteni”
(Szilágyi N. 1999).
Összefoglalásul Sándor Klára megfogalmazásában a
következőket mondhatjuk a társasnyelvészetről:
Ez a nyelvelmélet azt kutatja, hogy milyen funkciói és
milyen sajátosságai vannak az emberi nyelvnek, s főként a nyelvhasználatnak
mint az emberi viselkedés egyik legjellemzőbb formájának.
Ezt csak úgy lehet megtenni, ha a nyelvvel kapcsolatos
valamennyi szerveződési szintet figyelembe vesszük. A neurológiait, mert a
nyelv egyetlen helyen „van” valójában (fizikailag) jelen, az agyban, így az
agy tulajdonságai, mint a feltételt adó szint tulajdonságai, meghatározzák a
nyelv lehetséges tulajdonságait is. Figyelembe kell venni a nyelvi rendszer
szintjét — ez az a szerveződési szint, amellyel a klasszikus nyelvészeti
értelmezésben foglalkoznak. És figyelembe kell venni a nyelvi rendszer
„fölötti” szinteket, az elmét, a társas csoportot a maga biologikumával és
kultúrájával, valamint a társadalmat. Ezek a szintek kölcsönhatásban vannak a
nyelvvel, ezért e felfogás szerint a nyelvészetnek figyelembe kell vennie
pszichológiai, etológiai, antropológiai és szociológiai ismereteket is, ha
érvényes kijelentéseket akar megfogalmazni a nyelvről.
Mindezt az evolúciós szemlélet (mint tudományfilozófiai
elkötelezettség és mint módszertani háttér) fogja össze koherens egésszé,
működőképességét pedig a mesterségesintelligencia-kutatás ellenőrzi.
Ez a fajta nyelvelmélet empirikus adatokon alapul, valódi
emberek valódi nyelvi viselkedését vizsgálja, így természetes, hogy a nyelvész
szembesül azokkal a társadalmi gondokkal is, amelyek a nyelvben is
leképeződnek, vagy esetleg éppen a nyelvhasználati eltérésekre vezethetők
vissza.
* * *
Röviden összefoglalva a társasnyelvészettel kapcsolatos
legfontosabb kérdéseket, egy lépéssel közelebb kerültünk az evolúciós
szemlélet tárgyalásához. Mielőtt azonban az evolúciós gondolkodásnak és a nyelvészetnek az eddigieknél tisztábban látszó
kapcsolatára, továbbá ennek következményeire térnék (bár természetesen eddig is erről volt
szó), azt kell tisztáznunk, hogy miért a társasnyelvészet szemlélete szükséges
ahhoz, hogy az evolúciós gondolatokat a nyelvészetbe bevezethessük.
Egy mondattal válaszolva a kérdésre: mindösszesen azért,
mert minden racionalista tudomány — így a huszadik századi racionalista
nyelvészeti irányzatok mindegyike is — evolúciótagadó. Az evolúció tagadása
természetesen nem a szavak szintjén történik, ezt manapság már egyetlen
tudomány sem kockáztatná meg, hisz mint Kampis György mondja: az evolúció
tagadása az egész tudomány tagadását is jelenti (Kampis ?2000: ??). Az
evolúciótagadás a nyílt kijelentések helyett a háttérben húzódik meg,
leggyakrabban a dualista világfelfogásban. Jól ismert, hogy „Descartes test és
elme külön szubsztanciaként való elképzeléséről beszél; az Elmélkedések az első filozófiáról-ban
(1641/1994) hosszasan értekezik arról, hogy az elme nem más, mint gondolkodás;
hogy a gondolkodás akkor is lehetséges, ha külső dolgok nincsenek jelen, hogy
ezért a két tartomány egymástól független, stb. (…) Szinte felsorolni is
nehéz, hogy mi minden következik belőle (illetve megfordítva, hogy mi mindent
fejez ki): objektum és szubjektum szétválasztása, racionalizmus és empirizmus
(vagyis ész és tapasztalat) különválása, módszertani individualizmus” stb. —
írja Kampis (?2002).
„A dualista megközelítés a mentális és a fizikai világ
teljes vagy szinte teljes elkülönítését tételezi fel. A dualista számára a
világ kétféle szubsztanciából áll, amelyek (az illető dualizmus típusától
függően) vagy kölcsönhatnak, vagy nem” (Kampis 2000).
A
dualista szerint
a
fizikai
események
(a) kézzelfoghatóak,
(b) objektívek,
(c) jelentés nélküliek (vagyis a természet törvényeit követik), és
(d) tudattalanok;
a mentális események ezzel szemben
(a’) nem kézzelfoghatóak,
(b’) szubjektívek (az egyed élményeihez kötöttek),
(c’) jelentéssel teliek, vagy más szóval intencionálisak, és
(d’) tudatosak (vagy legalábbis azok lehetnek) (Kampis 2000).
A dualizmus legelterjedtebben a test és lélek,
vagy újabban az agy és elme
kettéválasztásában mutatkozik meg.
A dualista elképzeléssel kezdettől fogva számos probléma
volt. Ilyen például, hogy „Ha test és lélek két külön dolog, akkor hogyan
irányíthatja az egyik a másikat? Hogyan kapcsolódnak össze? (…) A dualizmussal
szemben például számos megfigyelés mutatja testi események közvetlen
befolyását az elmére. Ilyenek a sérülések, a gyógyszerek, sőt maga az idegi
izgalom.” Szintén a kétféle szubsztancia létezését vonja kétségbe a sétáló
elme jelensége. Eléggé nyilvánvaló, hogy „Az elme oda jön, ott nyilvánul meg,
ahova mi megyünk. Szorosan hozzánk tapad, mindig velünk van, ott fejti ki a
hatását (ha van neki), ahol a test található. Számos olyan elmélet ismeretes,
amely azt tételezi fel, hogy az elme esetleg nem ér véget a test határainál,
de arra nemigen van példa, hogy a testtel való pozícionális kapcsolatot teljes
egészében tagadják. Ezt összefoglalóan úgy is mondhatjuk, hogy sétáló elmék
vagyunk. (…) A sétáló elme nehezen kétségbe vonható egységet, sőt azonosságot
képvisel test és lélek között, olyan azonosságot, amely már önmagában is képes
megkérdőjelezni a dualizmust. Test és elme miért volnának ugyanis egyszerre
egy helyen, ha lényegileg semmi közük nem volna egymáshoz?”
(Kampis 2001a).
A mi szempontunkból azonban, ami miatt a dualista
elmefelfogásra mindenképpen ki kellett térnünk, a legfőbb probléma „a
dualitásnak az evolúcióval való inkompatibilitása. A duális elme — fejtegeti
Kampis — ugrást jelent az elmével nem jelentkező [rendelkező] lényekhez
képest, ezért aki a dualitást vallja, annak az evolúciót tagadnia kell”
(Kampis 2001a) A racionalista tudományok kimondatlanul is megcselekszik ezt a
tagadást; a racionalista nyelvészet is. Legnyilvánvalóbban
azok, akik a beszéd és a nyelv
ketté választásáról beszélnek, de
kompetencia/performancia- és elmefelfogása miatt Chomsky (és az összes
modularista elmefelfogást valló kutató) is ebbe a csoportba sorolható.
Tárgyunk szempontjából mellékes, de a téma teljessége miatt
érdemes megemlíteni, hogy történtek
kísérletek a test és elme probléma megoldására, és nem
is csak a dualista felfogás
alternatívájaként emlegetett, a
természettudományok által képviselt materializmus, a monizmus jegyében, amely csak egyféle szubsztancia
létezését ismeri el. Kampis
György írásaiból ismerhetjük például a
„beépített elme” modelljét.
Ennek esetében az „önálló testnek az előtérbe kerüléséről van szó az elme
vizsgálatában. Az elmére, mint lényeges vonásaiban testtel felszerelt vagy
testbe épített dologra gondolnak. Ezzel párhuzamosan a mentális állapotok
többé nem a bemenet-kimenet viszonyok részei lesznek, hanem a testtel alkotott
komplexum összetett állapotának aspektusai, amelyek a velük összefüggő vagy
társult fizikai résszel együttesen jellemezhetők.” (Kampis 2001a). „A
beépített elme elképzelése mintegy zsugorítani kezdte az elmét a testhez
képest, mert a testbe helyezett ki elme-szerű funkciókat. Eljátszhatunk azzal
a gondolattal, hogy végül a belső elme nem is létezik, vagy jelképesen
kifejezve: egyetlen ponttá zsugorítható és eltűnik. Mindent anyag tölt ki
ekkor, de nem az elméletek vagy a célra rendelt modulok anyaga, hanem az
»ahogy adódik« működésekben megnyilvánuló testnek az anyaga” (uo.).
Ez a fölfogás leginkább a naturalista filozófia
gondolatrendszerébe illeszthető be. A naturalizmus lényegét tekintve
természettudományos filozófia vagy természetfilozófia, az a meggyőződés, amely
szerint a természet tanulmányozása választ ad az összes egyáltalán feltehető
kérdésre.
A társasnyelvészet természetesen meglehetősen erős szálakkal
kötődik a naturalizmushoz. Sőt azt is mondhatjuk, hogy a társasnyelvészet
naturalista nyelvészet is egyben. Ezzel kapcsolatosan ismét Sándor Klárát kell
hosszabban idéznem:
„A kulcs az, hogy a megközelítés mindvégig naturalista maradjon: vegye
komolyan, hogy a nyelv sehol máshol nem létezik, mint az agyunkban lévő
neuronok szintjén, azaz biológiai jelenség, és vegye komolyan, hogy
használatának semmi értelme, ha nem vesszük figyelembe, hogy az ember társas
állat, ami persze szintén biológiai jelenség.
(…)
figyelembe [kell venni] (…), hogy a nyelv vonatkozásában is szerveződési
szintek vannak, és hogy a fölsőbb szerveződési szintek ugyan az alsóbbakra
épülnek, de nem átlátható, tiszta leképezésekkel, hanem új struktúrát
létrehozva, és új, saját kapcsolatokkal és tulajdonságokkal. A lehetőségeket
és a végső magyarázatot azonban, mint mindig, a kiinduló szint adja.
Ennek a nyelvelméletnek egyszerre kell tudnia magyarázni a neurolingvisztikai,
a pszicholingvisztikai, a nyelvantropológiai, a nyelvszociológiai
jelenségeket. A fölsorolásba csak megszorításokkal merném beletenni a „nyelvi
jelenségeket”, mert kérdés, hogy ezek önmagukban milyen mértékben léteznek, ha
léteznek egyáltalán. Ma már nem kell nagy bátorság kijelenteni, hogy nemcsak
definiálni nem lehet kielégítően, hogy mi a mondat, hanem nem is létezik; a
társalgáselemzők vadabb képviselői rég eljutottak annak kimondásához, hogy
nyelvtan pedig nincs. (…) [mint ahogy] hagyományos értelemben jelentés sincs
(…).
Egy ilyen nyelvelmélet várhatóan választ talál azokra a kérdésekre, amelyek
végképp zátonyra futtatták a dualista nézeteket: például a nyelvi változások
kutatásában központinak számító „aktuációs probléma” (azaz hogy miért éppen ott és akkor
változik egy nyelv, amikor)
megoldhatatlan, ha a választ nem a megjelenő nyelv alatti szinten keressük, de
akkor is, ha ezt a neurális szintet nem kapcsoljuk a fölsőbb szintekhez. (…)
Megkérdőjelezi, hogy valóban a fonológia és a nyelvtan kialakulása jelenti-e
nyelv kialakulását, vagy nyelv volt, mielőtt nyelvtan lett volna. Ez
természetesen más irányt ad a nyelv kialakulását célzó kutatásoknak, és egyben
megszünteti a dualizmus által létrehozott szakadékot köztünk és más állatok
között; azaz megteremti a nyelvkialakulás evolúciós magyarázatának
lehetőségét.
Egy ilyen nyelvelmélet a nyelvtudomány végső kérdését, nevezetesen hogy mi a
nyelv, nem a vágyak és az emberi felsőbbrendűség igézetében és értelemszerűen
nem definíciószerűen válaszolja meg, hanem azt nézi meg, milyen a nyelv és
mire való, mik a tulajdonságai, hogyan és milyen célokra használjuk.” (Sándor
2002a).
* * *
A nyelvészet naturalista felfogásából számomra egyenesen
következik, hogy a nyelvtudománynak fel kell adni a jelenlegi mértékű
önállóságát vagy ha úgy tetszik, elzárkózását más tudományoktól. Ha a
nyelvhasználatot nyelvi viselkedésként ragadjuk meg, ami az emberi
viselkedés egy jelentős, de korántsem kiváltságos területe, akkor a
nyelvtudomány is csak a humánetológia egyik jelentős, de korántsem kiváltságos
területeként értelmezhető. Ez a felfogás nem általános a társasnyelvészek
között sem, sokkal inkább a társasnyelvészet „természetes kapcsolatait” szokták
hangsúlyozni: „hogy az irodalomtudományon belül, miért Bahtyinhoz áll a
legközelebb; a megismeréstudományon belül miért a tanuláselvű konnekcionizmus,
esetleg a modularizáció elméletével rokon, és miért áll szemben a modularista
tanokkal; a pszichológiában miért Vigotszkij és Lurija nézeteivel egyeztethető
össze leginkább; filozófiáját miért Polányinál kell keresni; hogyan
illeszkedik a csoportszelekció elvéhez, miért a humánetológiával és nem a
szociobiológiával vagy az evolúciós pszichológiával természetesebb a
kapcsolata.” (Sándor 1999b: 603).
Az etológiával való tágabb vagy szorosabb kapcsolat segíthet
abban, hogy a nyelvészet újból (vagy
végre?) nyelvtudománnyá,
mégpedig a „science” alá sorolható tudománnyá váljon. Ennek alapját a
tudományelméletileg is megfelelő modellalkotás, modellezés képezheti, amikor
is a nyelvész a nyelvet komponens rendszerként vizsgálja, amelynek a működését
az eddigi statikus modellek helyett dinamikus modellekkel kísérli meg leírni.
„A komponens rendszerek olyan több alrendszerből álló rendszerek, amelyek
alrendszerei egymással kapcsolatban állnak, méghozzá nemcsak maguknak az
alrendszereknek a (kimeneti) szintjén (azaz modulárisan), hanem elemeik
szintjén is. Ez azt jelenti, hogy egy alrendszer valamely elemét nemcsak az
adott alrendszer többi eleméhez fűződő viszony határozza meg, hanem vannak
olyan meghatározó kapcsolatai is, amelyek egy másik alrendszer elemeihez
kötik. (…) [A nyelv komponens rendszerként való felfogásával] jól tudjuk
kezelni a nyelvi elemek kettős beágyazottságát: a nyelvi rendszerbelit és a
társas jelentések révén a társas viszonyokhoz kötődőt. (…) A nyelv mint
komponens rendszer [természetesen] nem (…) csak két alrendszerből áll: az
előbb említetteken kívül alrendszereket alkotnak azok a viselkedési válaszok
(tudat alatti és tudatos attitűdök, illetve vélekedések) is, amelyek egyrészt
a nyelvi viselkedésre, másrészt a társas viszonyokra vonatkoznak; valamint a
biológiai (fiziológiai, neurológiai) tényezők és a pszicholingvisztikai
(mentális) tényezők is.” (Sándor 2001b: 131).
A nyelvnek mint dinamikus rendszernek leglényegesebb
tulajdonsága, hogy állandóan és folyamatosan változásban van. A nyelvi
változást nyilvánvalósága miatt egyetlen nyelvészeti irányzat sem tagadta, még
ha esetleg ennek vizsgálatát kiemelte is a tudományos kérdések sorából;
gondoljunk például Saussure-re és híres-hírhedt sakktábla-hasonlatára,
miszerint a változás nem a nyelvi rendszer része, hanem azon kívül játszódik
le (Saussure 1915/1997: 110–1). A nyelvtörténeti kutatások ebben a kérdésben
elvileg nem Saussure-rel
értenek egyet, de abban az összes nem társasnyelvészeti irányzat megegyezik,
hogy a nyelvi változások leírására is statikus modellt alkalmaznak, amely „a
változást statikus állapotok egymásutánjaként fogja föl, azaz
rendszerállapotok sorozatának képzeli el”, mintha a nyelv története olyan
idősíkok egymásutánja lenne, amelyek között
változik a nyelv. A társas szemléletű nyelvészet viszont nem azt
hangsúlyozza, hogy a nyelv változik, hanem hogy a nyelv folyamatosan változik.
A „dinamikus modell (…) egyetlen, de
mozgásban lévő rendszerrel számol, méghozzá úgy, hogy a mozgást e rendszer
inherens tulajdonságának tartja” (Sándor 2001b: 129). Az „inherens
tulajdonság” természetesen nemcsak azt jelenti, hogy a nyelv mindig változik,
hogy „a rendszernek nincs statikus eleme: még ha úgy látszik is, hogy egy elem
pozíciója nem változik, a rendszer mozgását befolyásoló tényezők akkor is
mozgásban tartják, és nem abszolút pozíciója változatlan, csak relatív
pozíciója tűnhet annak”; szóval az „inherens tulajdonság” nemcsak ezt jelenti,
hanem azt is, hogy az állandó változás a nyelv biológiailag lehetséges
működése: ugyanaz a forma, ugyanaz a szabály csak látszólag fordulhat elő
kétszer a nyelvben, még akkor is ha egy beszélőt figyelünk meg; több beszélő esetében pedig végképp
ez a helyzet.
Ennek oka az emberi agyban, az emberi agyak szerkezetében
keresendő. Vizi E. Szilveszter azt írja: „Nincs két egyformán működő agy a
világon. A mai napig nem született két egyformán gondolkodó ember”, már csak
azért sem, mert az agynak mint neuronhálózatnak az egyedfejlődés során
bekövetkező egyedi felépülése és
az egyén élete alatti folyamatos újrastrukturálódása mellett „agyunk a
kognitív és nem-kognitív ingerekre nemcsak mechanikus válaszokat ad, hanem
azokat érzelemmel, idő- és térbeli, valamint mennyiségi (tömeg)
tulajdonságokkal ruházza fel. A döntések kiválasztásánál a múltban történt
cselekményeket, kiváltott érzelmeket, velük kapcsolatos értékítéleteket
társítja, és az egyén múltjának sok ezer vagy millió döntését integrálva
néhány tizedmásodperc alatt válaszol a külvilági ingerekre. Az emberek
egyénfejlődése eltérő, még ha egy családban nőnek is fel. Fejlődésük során
egymástól eltérő módon ítélik meg a velük történteket, és eltérő emlékképeket
raktároznak el. Ez az oka annak, hogy mindenki másképp éli meg a körülötte
történteket, és eltérő választ ad az őt ért ingerekre.” (Vizi 2001).
Ez természetesen igaz az agyi neuronhálózat segítségével
elsajátított és működtetett nyelvre is, amelyet szintén eltérő módon
értékelnek és eltérő módon raktároznak el az egyes beszélők. Kinek-kinek saját
nyelvét folyamatosan alakítják a múltban vele történt beszédesemények (akár mi
mondtuk, akár csak hallottuk őket), az egyes beszédesemények, által kiváltott
érzelmek, a nyelvi formákkal kapcsolatos értékítéletek, az egyén nyelvi
múltjának sok ezer vagy millió döntése, amelyeket integrálva néhány
tizedmásodperc alatt választjuk ki az éppen használt formákat.
Ez a nyelv, akárcsak biológiai létrehozója, az agy,
hálózatelvűen működik, csak így működhet: csak „egy hálózatelvűen működő
rendszerben van biztosítva az, hogy a kontextusnak (más komponensek elemeinek)
közvetlen hatása lehessen a nyelvi rendszer elemeire (…). A hálózatelvű
rendszerben nincsenek előre rögzített szimbólumok és szabályok: ezek a
neuronaktivációkból alakulnak ki emergensen. A neuronmintázatok a különböző
aktivációs tényezőktől függően lehetnek többé vagy kevésbé hasonlóak, de
tökéletesen azonosak szinte sohasem — ez meglehetős rugalmasságot biztosít a
nyelvnek. Az ilyen rendszerekben az egymáshoz hasonlító mintázatok között
gyakran fordul elő „átkapcsolás”: ebben az esetben az aktiválódás során az
egyik mintázat kiépülése közben egy ponttól kezdve a másik mintázat kiépülése
folytatódik. Ezeknek az átkapcsolásoknak a nyelvben észlelhető következménye a
szabályújraértelmezés.” (Sándor 2001b: 132). A nyelvi szabályok értelemszerűen
nem magasabbrendűek vagy pláne nem önállóan létezők (azaz nem egy nem létező
langue részei) szemben az aktuális nyelvi jelenséggel (azaz a
parole-lal): „a nyelvi jelenség maga és az őt létrehozó (emergens)
„szabály” értelemszerűen egyszerre jön létre” (Sándor 2001b: 132).
A megnyilatkozástól független, önállóan létező szabályok
hiánya a hagyományos nyelvészeten felnőttek számára akár értelmetlennek is
tűnhet. Bővebb magyarázatát csak a konnekcionizmus részletes bemutatásával
ejthetném meg (vö. Clark 1999), és bár erre elegendő időnk nincsen, Nánay
Bencét idézve legalább a következőket el kell mondanom róla: „A
konnekcionizmus (…) hálózatnak tekinti az emberi elmét. A hálózat egyes
csúcspontjai nem túl bonyolult egységek, a természetes nyelvi fogalmaknál
lényegesen egyszerűbbek. A mentális reprezentáció tehát nem viszonylag kevés,
de annál bonyolultabb, egymástól független szimbólumból áll, hanem éppen
ellenkezőleg: a konnekcionizmus elmemodelljét sok, egyszerű műveletet végző
egység közös, egymástól nem független működése határozza meg. Minden csúcspont
sok másikkal van összekötve, változó intenzitású kapcsolatokon keresztül.
Ezek a változó intenzitású kapcsolatok helyettesítik a
szabályokat, a konnekcionista modellben ugyanis nincsenek explicit (vagy
explicitté tehető) szabályok. Ez az egyik legfontosabb eltérés a klasszikus
paradigmától. [ahol] Egy szabály mindig szükségszerű: ha igaz, hogy »A-ból
következik B«, és ha fennáll A, akkor szükségszerűen fennáll B is. Az elme
konnekcionista modellje nem ismeri a szükségszerűség fogalmát. Ha a hálózatban
A csúcspont aktív, és erős a kapcsolat A és B csúcspontok között, akkor nagy
valószínűséggel B is aktiválódni fog, de ez egyáltalán nem szükségszerű.
A hálózat két csúcspontja közötti kapcsolaterősség ugyanis
csak attól függ, hogy a két csúcspont milyen gyakran van egyszerre aktivált
állapotban. Ha például a viharnak és a villámlásnak megfelelő csúcspontokkal
gyakran fordul elő, hogy egyszerre aktívak — tehát gyakran látunk egyszerre
villámlást és vihart —, akkor a vihar-reprezentáció és a
villámlás-reprezentáció közötti kapcsolaterősség nőni fog. Ez a
kapcsolaterősség azonban csak elvileg érheti el a száz százalékot,
gyakorlatilag soha. Az előbbi példánál maradva: bármilyen sokszor tapasztaljuk
is egyszerre a villámlást és a vihart, ha Shakespeare Vihar című drámájáról
beszélünk, nem feltétlenül fog aktiválódni fejünkben a villámlás
reprezentációja. Következésképpen két mentális reprezentáció között nem
képzelhető el szükségszerű kapcsolat.
(…) a konnekcionizmus (…) visszahozta az ismeretelméleti
gondolkodás középpontjába a szokás fogalmát a szabállyal szemben.
Ha nincsenek szabályok az elmében, akkor nem szükséges
feltételezni egy olyan központi egységet, amely a szabályok alkalmazását
végezné — mint a szimbólumkezelő rendszerek esetében. Tehát az elmének nincs
központi szabályalkalmazó egysége. Ebből viszont az következik, hogy mentális
folyamataink nem feltétlenül sorban egymás után következnek be. Ha nincs
centrális egység a tudatban, akkor elképzelhető, hogy párhuzamosan több
mentális folyamat is zajlik a fejünkben. Ez lényegesen megnövelné az elme
működésének sebességét. Ebben a kérdésben a konnekcionizmus lényegesen jobb
leírását adja a valóságban hihetetlenül gyorsan működő agynak, mint a
szimbólumkezelő modell, amelynek egyik legsúlyosabb hiányossága éppen az, hogy
lassú.
(…)
Az elme konnekcionista modellje erősen emlékeztet az agy
neuronhálózatára, innen származik a hálózat alapötlete is. Fontos azonban
megjegyezni, hogy ez nem több, mint metafora. A konnekcionista hálózat
csúcspontjai nem neuronok, hanem ennél nagyobb egységek. Clark ezeket
mikrojegyeknek nevezi. [Zárójelben azért azt is meg kell jegyeznem, hogy a
mikrojegyek természetesen megfeleltethetők az agybeli neuronoknak, de nem
közvetlenül és állandó időre szóló lokalizációval, hanem úgy felfogva az egyes
mikrojegyeket, mint neuronmintázatokat. Így egész pontosan kapcsolódhatunk a
Csányi Vilmos által a gerincesek agyában zajló neurális evolúció
alapegységeként (komponenseként) meghatározott organizációkhoz, amelyeket John
nyomán Csányi az elektromos potenciálváltozások időbeli mintázataként vagy
Milner szóhasználatát átvéve koncepció-ként említ (Csányi 1988). A
neurális evolúció komponenseinek ilyen felfogása azért a legvalószínűbb (túl
azon, hogy számunkra kiváló kapcsolódási pontot jelent a mikrojegyekhez), mert
így a legnagyobb a szabadsága a neuronok feletti szinten létrejövő organizált
struktúráknak: ugyanaz a potenciálmintázat a legkülönbözőbb agyterületeken
jöhet létre, vagyis ugyanaz a struktúra elkerülhet a legkülönbözőbb helyekre.
Ebből jól látszik, hogy a mikrojegyekben megragadható információt nem a
konkrét neuronok, hanem a mintázatok hordozzák. Visszakanyarodva a
konnekcionizmusra:] Egy természetes nyelvi fogalmunknak (…) sok száz mikrojegy
összessége felel meg. Például ha meghalljuk azt a szót, hogy »macska«, akkor
olyan mikrojegyek fognak aktiválódni mint »szőrös«, »nyávogás«, »bajsza van«,
»mozgatja a fülét«, »dorombol«, »kandúr«, de esetleg még olyanok is, mint »Tom
és Jerry« vagy »megmacskásodott a lábam«. Ezeken kívül természetesen sok olyan
mikrojegy is aktiválódni fog, amelynek nem feleltethetők meg természetes
nyelvi fogalmak: ilyenek például a geometriai és funkcionális reprezentációk.
Hogy ezek közül mely mikrojegyek fognak valóban aktiválódni, illetve melyek
erősen és melyek gyengébben, azt a kontextus és az illető személy korábbi — a
macskákkal kapcsolatos — tapasztalatai határozzák meg.
Ez a példa elvezet a konnekcionizmus egyik legfontosabb
állításához: a tudást a kapcsolatok hordozzák. Amit a macskákról tudok,
kizárólag azon múlik, milyen erősségű kapcsolatok vezetnek a »macska« szótól
az egyes mikrojegyekig. Egy szó jelentése tehát nem magában a szóban van
kódolva — ez volt a »klasszikus kognitivizmus« [és tegyük hozzá: a klasszikus
nyelvészet] álláspontja. A jelentést kapcsolatok valósítják meg, a szó és más
szavak, reprezentációk közötti kapcsolatok.” (Nánay 1996).
A konnekcionizmus e rövid áttekintése után rátérhetünk a
következő, a megválaszolásához immáron tényleg szigorúan evolúciós szemléletet
igénylő témakörre: hogyan alakult ki és milyen alapvető tulajdonságokkal
rendelkezik az emberi nyelv. Mivel a nyelv eredetére vonatkozó kérdéskör jóval
bonyolultabb annál, hogy egy akárcsak hasonló terjedelmű előadásban is
alaposabban megtárgyalhassuk, most csak néhány lényegesebb megfigyelésre térek
ki, még ha a válogatás önkényesnek tűnhet is, ami természetes, hiszen végülis
a nyelv minden tulajdonsága évtíz- és -százezredek alatt, az evolúció
törvényeinek megfelelően alakult ki.
Az első kérdés, amire választ a nyelv eredetének evolúciós
magyarázata révén remélhetünk, az az, hogy mire való a nyelv, mire szoktuk
használni. Az, hogy a kommunikáció eszköze, természetesen jó válasz lenne, ha
a kommunikáció nem takarna egy sereg eltérő felfogást. A racionalista
nyelvészetek alapvető tévedést tartalmazó felfogása például a nyelv közlő
funkciójával kapcsolatban abból indul ki, hogy a nyelv olyan eszköz, amely
elsősorban az ismeretek, gondolatok, leginkább a beszélgető feleken kívüli
(referenciális) információk átadására szolgál. Ezért is kell szerintük a
nyelvnek tökéletesnek lennie, hiszen egyébként nem valósulhat meg
(tökéletesen) ez a funkciója. Az ideális nyelvnek épp ezért olyan
tulajdonságai vannak, mint hogy csiszolt, kiművelt, gazdag, rugalmas és
hasonlók, valamint fő jellemzője, hogy pontos, precíz, egy funkcióra egy és
csak is egy eszközt használ, ebből kifolyólag homogén. (A homogenitás
téveszméjének következményeiről részletesebben is olvashatnak Bezeczky Gábor
„Metafora, narráció, szociolingvisztika” című könyvében.) A gondolatok
átadását valló racionalista felfogással azonban szembenállnak az etológusok és
az ezt a kérdést valóban megvizsgáló nyelvészek megfigyelései. Illetve azok a
problémák, hogy bár kétség kívül gyakran használjuk gondolatok, objektív
információk átadására is a nyelvet, elsősorban nem erre használjuk, és
elsődlegesen, eredetileg nem is erre való. Bizonyos típusú információkat csak
igen nagy nehézségek árán lehet a nyelv segítségével átadni. Próbáljunk csak
valakit pusztán szavak segítségével táncolni tanítani, vagy arra, hogy hogyan
kösse be a cipőfűzőjét, ha előtte ilyen eszközt még nem is látott.
A nyelv — mivel eredetileg nem erre lett „kitalálva” — nem
is igazán alkalmas az ilyen feladatokra. Hogy mire a legalkalmasabb, azt
megállapíthatjuk a nyelv manapság megfigyelhető funkciót számba véve, illetve
eljárhatunk az etiológiai
funkcionalizmus alapján is, amit például az evolúciós pszichológiában sikerrel
alkalmaztak a biológiai funkciók meghatározására. A etiológiai funkcionalizmus
azt jelenti, hogy amikor egy jelleg biológiai funkcióját meg akarjuk
állapítani, nem az aktuális bemenetekre és kimenetekre kell koncentrálnunk,
hanem a jelleg evolúciós múltjára és arra a környezetre, ahol és amikor a
kérdéses funkció kifejthette oksági hozzájárulását saját szelekciójához. (…) a
releváns időszakot a Homo-nemzetség kialakulásának és fejlődésének időszakára
helyezik, ami nagyjából a kőkorszaknak feleltethető meg. Az evolúciós
pszichológusok megközelítéseiben fontos annak hangsúlyozása, hogy mai
fejünkben kőkorszaki elme lakozik (Nemes–Molnár
2002). Az evolúciós pszichológia szállóigéjét a nyelvre is nyugodtan
alkalmazhatjuk, vagyis bátran mondhatjuk: mai fejünkben kőkorszaki nyelv
lakik.
Innen, azaz a nyelv eredeti
funkciói felől nézve, különösen fontos és érdekes, hogy „melyek
azok a nyelvi funkciók, amelyekkel a nyelv nehezen birkózik meg, illetve
amelyek betöltésére kiválóan alkalmas”. A modern ember nyelve ugyanis
evolúciós léptékkel mérve nem túl régi, a legfeljebb 100–150 ezer éves, bár
lehet, hogy csak 40–50 ezer éve alakult ki a ma ismert formájában. Ez idő
alatt semmilyen ugrásszerű, például genetikai változás nem történt a Homo
sapiens-szel, tehát nyugodtan feltételezhetjük, hogy nyelvünk manapság is
azokra a funkciókra a legalkalmasabb, amikre eredetileg létrejött, amelyek a
leginkább adaptívak voltak a természetes szelekció során.
„Igen izgalmas kérdése a humán etológiának,
hogy milyen körülmények késztették emberszabású, de nyelvet még nem beszélő
őseinket a nyelvhasználatra — írják az ELTE Etológia Tanszékének munkatársa
egyik beszámolójukban. — A nyelvhasználati képesség genetikai adottság, az
ember faji jellegzetessége, mai biológiai ismereteink alapján minden kétséget
kizáróan az evolúció terméke. Azt viszont nem tudjuk és ez nagyon összetett
kérdés, hogy pontosan melyek voltak azok a szelekciós tényezők amelyek a
nyelvhasználathoz vezető genetikai változásokat létrehozták. Abban minden
kutató egyetért, hogy az emberi törzsfejlődés során volt egy olyan periódus,
amikor a nyelvhasználat még nem létezett, vagy amikor még csak kezdetleges
formában nyilvánult meg. Ebben a periódusban az az egyed, amelyik genetikai
okok miatt (mutációk) valamivel jobban volt képes magát nyelvileg kifejezni,
annak ebből jelentős genetikai előnye származott, azaz a többiekhez
viszonyítva nagyobb számú felnőttkort megérő gyermeke lett (fitnesz). Az már
vitatott, hogy vajon a nyelveket egyetemesen jellemző nyelvtani vonások
kialakulása milyen mértékig magyarázható a klasszikus adaptációval. Azok a
nyelvészek, antropológusok, etológusok, pszichológusok, akiket ez a probléma
érdekel, mind azon törik a fejüket, hogy a kis 50-70 fős csoportokban élő
őseink kezdetleges, még nagyrészt állati jellegű életének milyen
jellegzetessége kínálta a nyelvhasználóknak azt az előnyt, amely azután a sok
tízezer generáció során végbement szelekció hatására a mai fejlett
nyelvhasználati képességhez vezetett.
Vannak akik azt gondolják, hogy a kooperáció
hozta létre a nyelvet, hiszen a mai embercsoportok fejlett együttműködése
nyelv nélkül igazán elképzelhetetlen. Mások, közöttük mi is azt vetjük ez
ellen, hogy igazi nyelv nélkül is kialakulhat fejlett kooperáció, (…) a
kutyafélék remek példái ennek. Vadászat közben összehangolt, jó szervezés
látszatát keltő együttműködés figyelhető meg a farkasoknál, afrikai
vadkutyáknál, és ezek nem beszélnek nyelvet. A kutyafélék, oroszlánok és más
falkában vadászó állatok együttműködésének titka abban van, hogy a vadászatot
mindegyik egyed pontosan ugyanúgy képzeli el, ugyanazt gondolja róla. Például,
ha egy akció során valamelyik egyednek jobbra kell menni, hogy a préda útját
elvágja, az az egyed megy jobbra, amelyik a legközelebb van. Ezt a fajta
együttműködést természetesen az emberek is ismerik, a jól összehangolt
csoportok tagjai »ismerik egymás gondolatait« és szinte egy tettként hajtanak
végre bonyolult akciókat munka, sport vagy háború esetén.
Mások szerint a jobban beszélő ember
magasabb helyre kerül a rangsorban, és igaz, hogy, az összevissza beszélő
emberek ritkán lesznek vezetők, míg a megfontolt, ügyes beszéd képessége
gyorsan előre vihet valakit a rangsorban. A vezetőknek pedig rendszerint, az
archaikus társadalmakban legalábbis, több gyermekük szokott lenni mint az
átlagembernek.
Van olyan elmélet is, amely szerint a
gondolkodás fejlődése mintegy kikényszerítette a nyelvi kommunikáció
megjelenését. Az egymással szüntelen konfliktusba kerülő előember csoportok
közül azok maradtak fenn nagyobb sikerrel, amelyek összetettebb módon voltak
képesek modellezni környezetüket, megjósolni a saját és más csoportok jövőbeni
viselkedését. Az egyre bonyolultabbá váló gondolkodás pedig valahogyan
megindította a gondolkodásról történő kommunikáció evolúcióját is.”
Már ez a néhány példa is mutatja, hogy a kérdés rendkívül
összetett és bizonyosan nem lesz könnyű megoldani. Sokat segíthet a
megoldásban, ha nemcsak a kezdetek irányából indulunk el, hanem megnézzük azt
is, hogy manapság mire használható leginkább a nyelv.
Jean Aitchison vizsgálatai szerint „a nyelv mérsékelten jól
alkalmazható egyszerű információk közlésére, de kifejezetten nehézkesen kezeli
a térbeliségre, az érzésekre és az érzelmekre vonatkozó leírásokat.
Kiemelkedően alkalmas viszont a nyelv arra, hogy társas kapcsolatokat építsünk
és tartsunk fenn a segítségével, és hogy befolyásoljunk másokat (Aitchison
1991). Az előbbi [tehát a társas kapcsolatokat építése és fenntartása] gyakran
úgy jelenik meg, hogy minden »komoly« tartalom nélkül csevegünk, pusztán a
beszélgetés kedvéért, az utóbbi [vagyis a mások befolyásolása] pedig
megjelenhet önmagunk kedvező beállításában, másokról való
véleménynyilvánításban, illetve történetek elmesélésében. A nyelv, éppen e
tulajdonságaiból adódóan, komoly szerepet játszik a hatalom megszerzésében és
megtartásában, annál is inkább, mert absztrakt mivolta lehetővé teszi mások
félrevezetését és a hazugságot is.
Aitchison vélekedését alátámasztják azok az
adatok is, amelyeket Dunbar és
hallgatói (1996), illetve Emler (1994) megfigyeléseiből ismerünk: ezek az
adatok azt mutatják, hogy az emberek beszélgetéseiben a legfőbb téma mások
vagy a magunk viselkedésének leírása. Az emberi kapcsolatokra való
érzékenységünk és a nyelv szoros egymásbafonódása mellett szól az is, hogy (…)
ugyanolyan típusú problémákat sokkal könnyebben oldunk meg, ha társas
kontextusba vannak ágyazva, mint elvont logikai keretben.
Mindehhez hozzátehetjük még azt a
szociolingvisztikai adatokból származó ismeretet, hogy a nyelv minden
megszólaláskor elkerülhetetlenül jelzi csoportidentitásunkat is, és a
beszélgetőtársunkhoz való viszonyunkat is. Másként fogalmazva: minden esetben
jelzi, hogy melyik csoporthoz tartozunk, és azt is, hogy a csoport
hierarchiájában milyen helyet foglalunk el. A nyelvi variabilitásnak ez a
tulajdonsága adaptív a csoportszerveződés szempontjából, mert egyszerre
biztosítja a csoportok közötti elszigetelődést és stabilizálja a csoporton
belüli hierarchiát. Mindkét következmény a csoportkohézió növelésével jár, és
így jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy az emberi csoportok a csoportszelekció
szintjére jussanak (…).
A közös nyelv használata ma is nagyon szorosan
összekapcsolódik az azonos csoportba való tartozással. Nemcsak Európában és
Amerikában, ahol a nyelvhasználat a nemzeti és társadalmi identitás részévé
vált, hanem azokban a társadalmakban is, amelyek nem az előbbiekhez hasonló
iparosodott kultúrákban élnek.” (Sándor ).
Az etológus Csányi Vilmos hasonló gondolatmenetben, tehát a
csoportot a középpontba helyezve szól ugyanerről kérdéskörről, azaz arról hogy
mire is szolgált a nyelv eredetileg: „végeztek vizsgálatokat arra vonatkozóan,
hogy a csoporttársadalmak tagjai nagyon sokat beszélgetnek. De miről is
beszélnek tulajdonképpen (Lee 1969)? Nagyon érdekes az eredmény, mert valami
olyasmit találtak a kutatók, hogy a csoporttagok nagyrészt teljesen
érdektelen, jelentéktelen dolgokról beszélgetnek. Nézd, egy felhő, egy bogár,
olyan meleg van ma, csikar a hasam stb. A jelenség maga nem érdektelen, ha a
csoportlény [azaz a csoport, a csoport mint szuperorganizmus, mint önálló
létező] szempontjából tekintjük. Minden kognitív rendszer számára fontos, hogy
a jelen időt kialakítsa, meg tudja különböztetni az emlékeitől, és esetleg a
jövő állapotaitól. Ez a csoportlény számára is fontos. Az apró megjegyzések
többsége a jelenre vonatkozik, a csoport tagjai folyamatosan arra törekednek,
hogy létrehozzanak egy mindenki számára azonos jelen időt. Mindenkinek mindent
tudnia kell; azt, hogy éppen mi történik[,] akkor is, ha ő nem figyelt oda,
azt is, hogy mi történt ott, ahol ő éppen nem volt jelen. Ki mit érez, mire
gondol, mit tervez? Ki kivel mit csinált az éjjel, tegnap, itt vagy máshol?
Egy ilyen intenzív jelenidő-csinálás megteremti a teljes összhangot a
csoportban. Nem fordulhat elő, hogy váratlan, kritikus helyzetben valaki nem
tudván arról, hogy egyesekkel milyen események történtek, rossz döntéseket
hozzon. A döntéshozók mindenkiről mindent tudnak, erőt, gyengeséget, szociális
kapcsolatokat, konfliktusokat. A csoportorganizmus »tudatában« minden ismeret
jelen időben szerepel, és ennek kialakítása a beszélgetés fő funkciója.”
(Csányi 1999: 250).
Mind az etológusok, mind a nyelvészek megfigyelései arra
utalnak tehát, hogy a nyelv helye és szerepe nem az egyén, hanem a csoport
szintjén magyarázható meg. Természetesen ez is kommunikáció, de — szemben a
racionalisták által vallott tudásátadással — ez a kommunikáció úgy fogható
fel, mint egy élőlény (akár állat, akár ember, de nevezzük nyugodtan állatnak,
hiszen ebbe az ember is beletartozik) olyan viselkedési aktusa, amely
megváltoztatja egy másik állat magatartásának valószínűségi mintázatát olyan
módon, hogy ez a kommunikáló állat számára, sok eset átlagában, fennmaradása,
szaporodása szempontjából előnyös.
A kommunikáció etológiai szempontból tehát viselkedés, szó
sincs a nyelvhasználat kapcsán ismerős (nyilvánvalóan másodlagos, később
kialakult) fogalmakról, mint üzenet, jel, beszélgetés. Az állati kommunikáció
szabályozza az egyed felismerését és azonosítását, a csoporton belüli
rangsort, szabályozza az agressziót, lehetővé teszi a verekedés elkerülését,
segíti a kontaktus fenntartását stb.
Nagyon lényeges, hogy az állat nem feltétlenül tudatos
megvalósítója a kommunikációnak; a tudatosság/szándékosság már jóval
fejlettebb és jóval ritkább kommunikációs forma az állatvilágban. Az emberi
nyelvhez vezető főemlősi kommunikáció a csoportban élő előember szándékos
kommunikációja lehetett.
Ami a mai értelemben vett (tehát például nyitott,
szimbolikus) nyelv kialakulását elindította, az az emberi faj létrejöttét döntően befolyásoló és a legközelebbi rokon
főemlősöktől erősen eltérő evolúciós utat nyitó csoportevolúció volt: „az emberi
csoportok a kulturális evolúció egészen kezdeti szakaszában új szerveződési
szintre jutottak. A csoportok struktúráját, tevékenységét egyfajta
szociális fúzióval, a legegyszerűbben egy új létező, egy »csoportlény«
mint szuperorganizmus kialakulásával magyarázhatjuk” — írja Csányi Vilmos „Az
emberi természet”-ben (Csányi 1999: 133–4). Azaz létre jött a csoport mint
önálló entitás, mint önálló evolúciós egység. Nagyon fontos, hogy ezt a
csoportot egyedként fogjuk fel, olyan önálló létezőként, mint bármelyik
élőlényt. Ez a csoport időben és térben replikálni tudja önmagát, azaz
él és szaporodik.
Mint minden fejlettebb organizmusnak, a csoportnak, vagy
Csányi szóhasználatával: a csoportlénynek is vannak kisebb egységei,
komponensei: ezek maguk az emberek, akik az élőlények funkcióival „alapszinten
már rendelkeznek, tehát képesek észlelni, akciókat végrehajtani és
gondolkodni. Magasabb szerveződési szint akkor alakul ki, ha az egyedi
aktivitások szinkronizálódnak, ha az egyedi észlelésekről mindenki értesül, ha
képesek közös akciókra. Vagyis akkor, ha kialakul az izolált elméket összekötő
nyelvi kommunikáció, ami tulajdonképpen a csoportlény [azaz a csoport]
gondolkodási folyamata” (uo. 134).
A kommunikáció fejlődése kényszer is egyúttal: „Az
együttműködés bonyolultabb formái csak akkor alakulhatnak ki, ha az egyedek
érdeklődnek társaik elképzelései, gondolatai, tervei, céljai felől, hiszen
csak ezekre figyelve lehet megszervezni a közös akciókat. Ez a kommunikációs
kényszer nagyban átformálta őseinket. A kényszer valószínűleg először az
érzelmi kommunikáció sokféle módját, a beleérző képességet, az empátiát
alakította ki. Rokonainkat, a csimpánzokat (…) nem túlságosan érdekli, hogy
egy másik egyed mit érez, mire gondol. (…) A letelepedett emberősöknek
ellenben nagyon fontos lehetett tudni, hogy a csoportnak melyik tagja milyen
fizikai, érzelmi állapotban van, kikkel érdemes vadászatra indulni vagy kikre
lehet bízni a tábor őrzését. A kommunikációs kényszer vezetett az utánzás és a
mímelés, majd végső soron a nyelv kialakulásához.” — olvashatjuk Csányi
Vilmosnál (Csányi 2000: 34).
A Csányi által említett „utánzás, mímelés” majd „nyelv” egymásutániságára külön is felhívom a
figyelmet. Ez egyrészt alátámasztja azt Merlin Donaldtól megfogalmazott
elméletet, miszerint a hangzó nyelv megjelenését két nagy kognitív átmenet
tette lehetővé: az átmenet az epizodikusból a mimetikus, illetve a
mimetikusból a mitikus kultúrába (Donald 2001). Nyilvánvaló, hogy mindkettő
mögött a kommunikációs igények növekedésének húzóereje működött, a
kommunikációs igények pedig értelemszerűen
elválaszthatatlanok a közösségben éléstől.
Másrészt azért is lényeges odafigyelnünk a két- (sőt
három)féle kommunikációra, mert a korábbiak mindig megőrződnek az újabbakban,
az újak mintegy rárétegződnek az régebbiekre. A mímelés, a mimetikus nyelv
például (amire egyébként van példa a főemlősöknél is) megkerülhetetlen a
szintaxis kialakulásának magyarázatában, ugyanis enélkül a történetet
lineárisan felfűző, szerkesztett kommunikációs forma nélkül, csak a társas
intelligenciából levált, vokális nyelv alapján nem lehet megmagyarázni a mai
nyelv szerkesztési folyamatait.
* * *
Elég nyilvánvalónak látszik, hogy a mai értelemben vett
nyelv nem egy forrásból származik. Az előbbiekben felsorolt kommunikációs
formák egymásra rétegződése
mellett olyan jólismert fiziológiai változások is segítették a nyelv
kialakulását, mint a lapos mell, a szabályozott légzés megjelenése, a gégefő
lesüllyedése, az agy és különösen az agykéreg arányának a megnövekedése, az
arc izmainak bonyolultabb mozgathatósága és hasonlók. Ez utóbbi fiziológiai
változások azonban mind csak hozzájárultak ahhoz, hogy az új kommunikációs
rendszer sikeres legyen, de nem ők voltak a létrehozók. Az evolúciós elmélet
egyik közismert mondása, hogy az evolúció hozott anyagból dolgozik, azaz a már meglévő funkciókból
alakulnak ki az újabbak, megőrizve az eredeti egyes tulajdonságait is. A nagy
kérdés az, hogy mi volt az az elsődleges funkció, amelyről a nyelvi funkciók
leváltak.
A nyelv jelenlegi működése során megfigyelt tények és az
etológiai kutatások messzemenően alátámasztják azt az emberi nyelv
kialakulásával foglalkozó elméletek jelentős részében közös gondolatot, hogy
„az emberi nyelv megjelenése nagyon szorosan összekapcsolódik a korai emberek
közösségi igényeivel. (…) Steven Mithen (1996) a hominidák antropológiai
változásait vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a nyelv abból a
társas intelligenciából vált lassan le, amely eredetileg a főemlős agyban a
társas helyzetek kezeléséért felelt. Hasonló ehhez Robert Worden (1999)
javaslata arról, hogy a nyelvi jelentés belső reprezentációja a főemlősök
társas helyzetekre vonatkozó reprezentációjából származik.” Merlin Donald
(1991) már említett elméletét a hangzó nyelv megjelenését lehetővé tevő
kognitív átmenetekről szintén ide sorolhatjuk. (Sándor 2002b).
A legismertebb talán Robin Dunbar pletyka-elmélete (1996),
„mely szerint a nyelv kezdetben ugyanazt a csoport- és koalícióösszetartó
szerepet játszotta és játssza részben ma is, mint amit a kurkászás az
emberszabásúaknál” (Sándor 2002b). Ennek kiindulási alapja az a megfigyelés,
hogy a Homók evolúcióját — ami mindvégig kis és erősen zárt csoportokban zajlott — egy bizonyos
csoportméret-növekedés kísérte: a korai habilinek húsz-egynéhány fős
csoportokban éltek, később ez 60–70-re emelkedett, az erectinek
esetében a csoport létszáma
elérhette a 100-at, ami aztán a Sapiensek esetében esetleg megközelíthette a
140-et is, ami még szintén viszonylag kis lélekszám, viszont mindmáig ez
figyelhető meg az archaikus társadalmakban, faluközösségekben. Ez az ember
számára még és már elviselhető nagyságú csoportlétszám. Az, hogy evolúciónk
kis populációkon alapszik, a kromoszómainverziók is bizonyítják. Ehhez tudni
kell, hogy az inverzió a gének megfordulását jelenti a kromoszómán belül, és
hogy az inverzióknak kedvez a beltenyésztés. Mivel a csimpánztól
kromoszómaszinten 9 inverzióban
különbözünk, bizonyítottnak tekinthető, hogy a tőlük való elválás óta az
elmúlt hat és fél millió évben az emberi faj kis csoportokban fejlődött
(Csányi 1999: 91–2).
A csoportok létszámának növekedésével növekedett a csoportok
szétbomlására irányuló erők száma is: nőtt a konfliktusok lehetősége, ami
miatt fokozott szükség volt az agresszió csökkentésére, az agresszió nem
harccal történő levezetésére, a csoportstabilitás és a csoportkohézió
biztosítására. Ennek a főemlősöknél különféle módjai alakultak ki, amelyek
közül a legelterjedtebb — mint Dunbar is kifejti — a kurkászás, a másik
szőrzetének egyféle békéltető, megnyugtató, neadjisten vigasztaló szándékkal
történő tisztogatása. „A kurkászás során elvileg három-hét-nyolc fős
összetartó csoportok (amelyekben a kurkászásnak köszönhetően alacsony az
egymással szembeni agresszió) jelennek meg a »nagycsoporton« belül, és
megvédik a csoporttagokat a külső támadókkal szemben” (Szvetelszky 2002: 30).
A kurkászás nyomai az embernél mind a mai napig
felfedezhetők: a simogatás, a másik hajába való beletúrás,
a fésülgetés és hasonlók
formájában. A kurkászás lehetőségei azonban erősen beszűkültek (nem véletlen,
hogy az említett emberi viselkedések a legintimebb magánszférába szorultak
vissza). A kurkászás beszűkülésének több oka is lehet, mint például az, hogy
az ember testfelületének tekintélyes része elveszítette a szőrzetét, azonban a
legfontosabb ok mégis az lehet, hogy egy megnövekedett létszámú csoportban már
nem lehet minden nézeteltérést kurkászással megoldani, hiszen ez annyi időt
igényelne (az ébren töltött idő mintegy 40 százalékát), hogy az egyedek
életfunkciói kerülnének veszélybe.
A kurkászásnak ezt becéző, összetartozást erősítő funkcióját
azonban nagyszerűen ki lehet váltani a nyelvvel: szavakkal kiválóan lehet
simogatni, megnyugtatni, feszültséget oldani, és ráadásul ez a tevékenység
egyszerre több egyedre is irányulhat. A „szóbeli kurkászás” alatt a test
szabadon marad egyéb tevékenységek számára, és külön előny, hogy nem igényel
közvetlen fizikai kontaktust (bár természetesen az igazán személyre szabott
kurkászó beszélgetés alatt erre is törekszünk). A vokális nyelv különösen jól
használható a korai ember közösségi funkcióinak ápolásában azért is, mert az
Egyenlítő környéki területeken, ahol a Homók kialakulása történt, a 12 óra
nappalt 12 órás éjszaka követi, ami azt jelenti — figyelembe véve az ember
alvásigényét —, hogy hosszú órákat kellett sötétben tölteni.
A „kurkászó beszélgetés” számos különböző kultúrában végzett
megfigyelés szerint ma is a legtipikusabb nyelvhasználati forma, ami „nem egy
konkrét információ megszerzésének vagy átadásának szükségletéből fakad, hanem
a »mi újság?«, »hogy vagy?« kérdésekkel kezdődik, és valójában az érzelmi
kapcsolatok megerősítésével folytatódik.” (Szvetelszky 2002: 29). „Elsődleges
funkciója Dunbar szerint (…) nem a leírás, de nem is narráció, hanem a small
talk, a pletykálkodás, a kapcsolatok »karbantartása« (…). Dunbar megemlíti,
hogy a kurkászó beszélgetés esetleg valamilyen apró pletykával fejeződik be
anélkül, hogy bármilyen közös akció vagy annak szándéka felmerülne.” (Szvetelszky 2002: 30).
A nyelvnek ezt a szerepét szokták Malinowski (1953)
terminusával fatikus funkciónak nevezni. Sokak véleménye szerint a fatikus
funkció a nyelv eredeti funkciója, a további funkciók erre rétegződtek rá,
gyakran el is takarva az eredetit.
„Az európai kultúrákban a nyelv, az
írásbeliség kialakulásának következményeképpen, egyre távolabb került (…)
azoktól a funkcióktól, amelyek a nyelv kialakulásakor adaptívak voltak —
mondja Sándor Klára egyik előadásában.
— Ma a nyelvhasználat a csoportkohézió növelése helyett bomlasztja a
csoportokat azzal, hogy összetartozásuk egyik jelzője, a saját [értsd
otthonról hozott] nyelv használata [a sztenderddel szemben] szégyenérzetet
kelt bennük. A nyelvi arisztokratizmus, mely [Magyarországon az iskolai
oktatásban és a nyelvművelésben intézményesülve] egyetlen változatot
kényszerítene mindenkire, figyelmen kívül hagyja, hogy a társadalmi
identitásnál biológiailag fontosabb számunkra a közvetlen közösségünkhöz
tartozás. (…)
De szerencsére a nyelv csoportkohéziót
erősítő szerepe is fennmaradt, csak talán kevésbé figyelünk rá. A sztenderd
változatok hatalma soha nem tudott teljessé válni: a szociolingvisták azt
figyelték meg, hogy az emberek annak ellenére is ragaszkodnak saját
nyelvhasználatukhoz, hogy azt másokkal együtt ők maguk is helytelennek ítélik.
A saját nyelvváltozatok e presztízsét a sztenderd változat nyílt tekintélyével
szemben rejtett presztízsnek nevezték el, és arra voltak kíváncsiak, milyen
tényezők tartják fönt ezt a rejtett presztízst a nyílt társadalmi
megbélyegzéssel szemben is (Trudgill 1995, Milroy 1980).
A rejtett presztízs a legnyilvánvalóbban a
nagyvárosokban és a kis falvakban jelenik meg. Az utóbbira egyszerű
magyarázatot találni: a kisebb, elszigeteltebb közösség saját hagyományait
tekinti irányadónak, a helyi hagyományok tisztelete fontosabb, mint a
társadalom külső értékrendje (l. pl. Páll-Gecse 1996). A nagyvárosok esetében
sem nehéz azonban megmagyarázni, miért fontos itt kiemelkedően a nemsztenderd
nyelvhasználat rejtett presztízse. A hagyományos elsődleges közösségek itt
robbantak szét először, de ezzel együtt megjelentek az elsődleges közösségek
pótlékai: a bandák, galerik, munkásnegyedek, az amerikai nagyvárosokban a
»szomszédság« összetartó közösségei. A bandák, galerik sajátos csoportnyelve,
szlengje a csoporttagok számára annyira fontos, hogy fölülírja a
tekintélyviszonyokat, és nyílt presztízsként működik — nem véletlen, hogy a
csoporton kívülieket a fekete angol szlengben »sántá«-nak, »béná«-nak nevezik
(Trudgill 1992).” (Sándor 2002b).
* * *
Az eddig felvázolt okok és körülmények evolúciós nyomása
alatt kialakult nyelv beilleszkedik abba a tényezőegyüttesbe, amit humán
viselkedési komplexnek nevez az etológia, és ami azokat a csak emberre
jellemző jegyeket tartalmazza, amelyek a csimpánz rokonainktól való elválás
óta alakultak ki, ezért speciálisan emberiek. Ilyen további jegyek sorolhatók
még ide, mint a csoportélettel kapcsolatos szociális tulajdonságok (például az
individuális csoportok vagy csoportgyűlölet különböző csoportok között), aztán
a csoportélet szinkronizációját szolgáló viselkedési mechanizmusok (mint
például az empátia, a hipnózis, a ritmus, a szabálykövetés) és végül a
konstrukciós képességek, amelyek a nyelvhasználat mellett az eszközhasználatot
és ‑készítést vagy a hiedelemrendszereket is magukba foglalják (Csányi 1999:
125).
A humán viselkedési komplexnek a nyelv
magától értetődően nemcsak része, hanem alakítója is. Óriási szerepe volt
például a csoportok individualizálódásában, más csoportoktól való
izolációjában. Mivel a nyelv nem genetikusan öröklődik, törvényszerű, hogy
csoportonként egyedivé, eltérővé
fejlődik, fejlődött. Ezek az eltérő nyelvek csak egy-egy csoporthoz kötődtek
(a nyelv folyamatos változása miatt még a szétvált csoportok nyelvei is
gyorsan eltérőek lettek), ezért a nyelv — a megbélyegzéssel társulva — a
csoporthoz tartozás egyik legjobb ismérve lett: akik nem úgy beszélnek, mint
mi, azok nem is emberek, de legjobb esetben is csak valamiféle barbárok, vagy
némák. Ez a nyelvi megbélyegzés, ami kifelé elszigetel, befelé pedig a
csoportkohézió növelésére szolgál, a csoporttagok felismerésének egyik fő
eszköze lesz. A csoporttagok és az idegenek felismerése a nyelv segítségével
elsősorban a nyelv változása és az
ebből következő változatossága révén valósul meg. „A nyelvváltozatok
folytonos változása (…) [azért] adaptív, mert jócskán megnehezíti a
»kalandorok« dolgát, akik részesedni akarnak a csoportélet előnyeiből, de
maguk semmivel sem akarnak hozzájárulni a csoport boldogulásához (Sándor
2000). A folyton változó, variábilis nyelvet »költségesebb« elsajátítani, és
folyamatos jelenlétre van ahhoz is szükség, hogy változásait követni lehessen.
Ez viszont azt is jelenti, hogy a csoporttól eltérően beszélők
megkülönböztetése, kizárása a csoportból valószínűleg ugyanúgy adaptív a
csoport szempontjából, mint ahogyan Kurzban és Leary (2001) szerint a
megbélyegzés általuk elemzett három alaptípusa szintén az.
Az emberi nyelv alapvető sajátosságai — a
variabilitás és a változás — tehát nemcsak a lehetőségét hordják magukban
annak, hogy a tőlünk eltérően beszélőket megbélyegezzük, hanem ez a viselkedés
kifejezetten hasznos is saját csoportunk szempontjából. Úgy tűnik, a nyelvi
megbélyegzés föltehetően a nyelvvel magával együtt született (Sándor 2001a)”
(Sándor 2002b) és az ún. etnocentrikus szindróma része.
*
* *
Az eddigiekben a nyelvnek azokról a legfőbb tulajdonságairól
és ezek evolúciós szemléletű magyarázatáról szóltam, amelyek a nyelvészetnek a
társasnyelvészeten kívüli ágaiban talán kevésbé hangsúlyozódnak. Szándékaim
szerint nem annyira az evolúció fogalomrendszerének, mint inkább szemléletének nyelvészeti felhasználását
igyekeztem bemutatni. Joggal mondhatja a tisztelt hallgatóság, hogy így
viszont nem vagy alig esett szó az evolúció és a nyelvészet kapcsolatáról.
Ez így van, de még ha többször ennyi idő állna is a
rendelkezésemre, mint ez a mai alkalom, akkor se biztos, hogy mindenre ki
tudnék térni.
Hiszen például érdemes lenne elméleti keretként beszélni az
evolúció általános elméletéről, amiről Csányi Vilmos szerencsére egy
egész könyvet írt (Csányi 1988), így ebből mindenki megtudhatja, hogy a
molekuláristól a sejtes, majd neurális; egyedi és csoportevolúción át a
kulturális és technikai szintig minden az evolúció törvényeinek van alávetve,
ahogy Csányi fogalmaz: „minden olyan energiafelvételre képes dinamikus
rendszer, legyen az reakcióképes vegyületek keveréke, már élőnek tekinthető
sejtek vagy akár magasabb rendű organizmusok ökológiai rendszere, állatok
rendszerré szerveződött csoportjai, de akár tárgyak, eszmék valamiféle
rendszere, amely képes ciklikus folyamatokban másolás útján komponenseihez
akárcsak kicsit is hasonló létezőket létrehozni, replikálni, alanya
lesz egy evolúciós folyamatnak”. (Csányi 1999: 35).
Nem volna haszontalan végiggondolni annak nyelvészeti
következményeit, hogy az evolúció során bekövetkező változások egy-egy
rendszerben mindig azonos módon mennek végbe. Már Darwin is felhasználta
Charles Lyell, 19. századi neves geológus uniformitás elvét, miszerint „a Föld
fejlődését a múltban alakító erők azonosak a ma is működőkkel” (Kampis ?2000).
Darwin azt mondja, hogy „Lyell elve szerint, aki a fajok múltbeli változásait
akarja megérteni, annak mai változásaikat kell megfigyelnie” (uo.), mi pedig
azt mondhatjuk, hogy Lyell elve szerint, aki a nyelv múltbeli változásait
akarja megérteni, annak mai változásait kell megfigyelnie, hiszen „nincs okunk
kételkedni abban, hogy a nyelvi folyamatok a múltban is olyanféleképp
játszódtak le, ahogyan ma” (Sándor–Kampis 2000).
Vagy rendkívül tanulságos lenne a strukturális információ
és a funkcionális információ kérdésköréről is értekeznünk, amikor az
önálló nyelvi szabályok létét megkérdőjelezzük, hiszen ezeknek a fogalmaknak
az evolúciókutatásban használt jelentése kiválóan rámutat nemcsak az eltérő
struktúrák—azonos funkciók és megfordítva nyelvészetileg is jól ismert
kérdésére (lásd például az esetgrammatikát), de arra is, hogy a funkcionális
információ (azaz a szabály, hogy a dolgot mire lehet használni) magában a
dologban van benne, nem szükséges külön szabályban rögzíteni. Így lehetséges
az, hogy egy régészek által fellelt kődarabról ma is megállapíthatjuk, hogy
mire szolgált a maga idejében.
És amit a leginkább hiányolhat mindenki egy emberi
jelenségről szóló evolúciós előadásból, az az ember kialakulásának témaköre.
Hogy Csányi Vilmos sugallatát elfogadva, miért valószínűbb az, hogy az emberi
evolúciót nem a szavannai életmódra való kényszerű áttérés indította el,
amivel a két lábon járást és hasonlókat leggyakrabban indokolni szokták, hanem
az emberek elődeinek a víziemlőssé válás útján való elindulása. „Az emberi
természet”-ben Csányi részletesen szól az ún. vízimajom-elméletről, ami
nemcsak azt magyarázza rendkívül valószerűen, hogy miért lettünk csupaszok,
miért alakultak ki izzadságmirigyeink, miért van a bőrünk alatt szigetelő
zsírréteg, miért sírunk sós könnyeket, miért nő kiemelkedő orrunk, amelyiknek
lyukai lefelé néznek, miért mosakszunk, ahelyett, hogy tisztességes emlősként
tisztára nyalnánk magunkat, miért van a csecsemőknek merülési reflexe, hanem
azt is, hogy ellentétben minden főemlős rokonunkkal, miért a vokális
kommunikációt választottuk beszédünk meghatározó formájául. Hát mert a vízben
nem jól láthatók a vizuális jelek, ezért minden vízi emlős, a bálnáktól a
delfinekig vokálisan kommunikál. És természetesen a vízi életmód, a hosszas
víz alá merülések tették szükségessége a tudatos légzésszabályozást is, aminek
később a beszédben és az éneklésnél igen jó hasznát vesszük (Csányi 1999:
110–21).
De nem beszéltem
arról sem, ami az én figyelmememet legelőször a nyelv eredetének és evolúciós
vizsgálatának kérdéseire terelte, a karnevál-jelenségről, ami a művészetek
eredetének magyarázatán túl a hétköznapi közösségi normákkal szemben álló
nyelvhasználati formák (például a szleng) kialakulásához is adalék lehet. A
karnevál-jelenség az embernek mint csoportlénynek abból a tulajdonságából
ered, hogy időnként fellázad a csoport (nem a többiek: a csoport) ellen. A
csoportban élés — ne felejtsük, a kőkorszaki ember egy és csak is egy
csoportban élte le életét, azon kívül nem is létezett számára életlehetőség —,
tehát a csoportban élés, az „effajta szoros közösséghez tartozás jó dolog,
biztonságot nyújt — írja Zolnay Vilmos —; de állandóan, megszakítás nélkül
mégsem lehet nyomása alatt élni; olykor-olykor ki kell törni belőle,
önmagunkból” (Zolnay 1983: 232).
Ez természetesen evolúciós szempontból
is bolondság, hiszen ha a robbanás határtalanná válik, végképp szétveti a
csoportot, épp ezért a csoport szabályainak felrúgását is szabályozni kell.
Így születnek meg azok a különféle rítusok, szertartások, amelyek a
felszabadultságnak, a közösség erkölcsi és egyéb korlátai közül való
kitörésnek, a törvények ideiglenes lerázásának, minden társadalmi korlát
szétzúzásának félelmetesen felemelő ünnepét szabályozzák. Ezzel egyúttal
elismerve azt, amit egy az ősi „karneválokkal” rokon középkori bolondünnepek
mellett érvelő 1444. évi körlevél is ír, hogy szükséges „hogy a bolondság, mely második
természetünk, és úgy látszik, vele született az emberrel, legalább egyszer egy
évben szabad folyást kapjon. A bor is szét vetné a hordót, ha időről időre nem
lazítanók ki a dugót, és nem engednénk be egy kis levegőt.
Mi, emberek,
valamennyien rosszul tákolt hordók vagyunk, s a józanság bora
széjjelvetne bennünket, ha szüntelen kegyes istenfélelemben forrna. Levegőt
kell adni neki…”
Egyes kutatók
szerint éppen ez a „dugólazítás” hozta létre és élteti a szlenget, mióta csak
az ember beszélni tud. Hogy a szigorúan szabályozott napokat is átitathassa a
karneváli nevetés a maga egyetemességével, szabadságával és
szabadszájúságával, a hivatalostól eltérő népi igazságfelfogásával, a félelem
fölötti győzelem erőteljes élményével.
Az evolúcióhoz
kapcsolódó kisebb-nagyobb nyelvi témák sora még hosszasan folytatható lenne.
Mivel türelmükkel már eddig is bőven visszaéltem, a folytatástól most el kell,
hogy tekintsek. Helyette viszont fel szeretném hívni mindenki figyelmét, már
aki nem ismeri, Sándor Klára és Kampis György 2000-ben a Replikában megjelent
„Nyelv és evolúció” című írására, amelyben a két
szerző azonos szemlélettel, egymás fogalmait kezelve, közös keretben vetette
össze a nyelv, illetve a fajok változatosságának és változásának kérdéseit,
ilyenformán bemutatva, hogy az evolúciós szemléletet nemcsak általános
háttérként, hanem módszertani, fogalmi keretként is használhatjuk a nyelv
vizsgálatában.
Ennek elolvasása
után folytassa mindenki maga a nyelv és evolúció kérdésének továbbgondolását!
Irodalom
Aitchison,
Jean (1996): The Seeds of Speech. Cambridge.
Békés Vera
(1997): A hiányzó paradigma. Debrecen.
Bezeczky
Gábor (2002): Metafora, narráció, szociolingvisztika. Bp.
Chomsky, Noam
(1965): Aspects of the Theory of Syntax. Cambridge. Magyarul: Noam
Chomsky: A mondattan elméletének aspektusai. In: Antal László (szerk.):
Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény VI. Első rész. Bp. 111–319.
Clark, Andy
(1999): A megismerés építőkövei. Bp.
Csányi Vilmos
(1988): Evolúciós rendszerek. (Az evolúció általános elmélete). Bp.
Csányi Vilmos
(1999): Az emberi természet. (Humánetológia). Bp.
Csányi Vilmos
(2000): Bukfenc és Jeromos. (Hogyan gondolkodnak a kutyák?) Bp.
Dawkins,
Richard (1986/1994): A vak órásmester. (Gondolatok a darwini
evolúcióelméletről). Bp., 1994.
Donald,
Merlin (2001): Az emberi gondolkodás eredete. Bp.
Dobzhansky,
T. (1973): Nothing in Biology Makes Any Sense Except in the Light of
Evolution. American Biology Teacher 35/3: 125–9.
Dunbar, Robin
(1996): Grooming, Gossip, and the Evolution of Language. Cambridge.
Eco, Umberto
(1998): A tökéletes nyelv keresése. Bp.
Emler,
Nicholas (1994): Gossip, reputation, and social adaptation. In:
Goodman–Ben-Ze'ev (szerk.): Good Gossip. Lawrence. 117–138.
Kampis György (2000): Test és elme.
In: Nyíri Kristóf (szerk.): Filozófia az ezredfordulón. Bp. 163–178.
Kampis György (?2000): Darwin és A fajok eredete. In: Darwin:
A fajok eredete.
Bp. ?–?.
Kampis György (2001a): Test és tudat
egysége és távolsága. Magyar Tudomány, 2001/10.
Kampis György (2001b): A naturalista
alternatíva a filozófiában.
Kampis György (?2002): Az elme
dinamikus modelljei. In: Gervain J.–Pléh Cs. (szerk.): A megismerés
vizsgálata. Bp. (?megjelenés alatt)
Kampis György
(2002): A naturalizmus
jelentősége ma. Magyar Tudomány, 2002/3.
Kuhn, Thomas
S. (2000): A tudományos forradalmak szerkezete. Bp.
Kurzban,
Robert–Mark Leary (2001): Stigmatization: the functions of social exclusion,
Psychological Bulletin 127/2, 187–208.
Lee, R. B. (1969): !Kung Bushmen Subsistence:
an Input-output Analysis. In: Wayda, P. (szerk.): Environment and Cultural
Behavior. Garden City. 47–9.
Malinowski
(1953): The Problem of Meaning in Primitive Languages. In: C. K.
Ogden–I. A. Richards (szerk.): The Meaning of Meaning. New York–London.
296–336.
Milroy,
Lesley (1980): Language and Social Networks. Oxford: Blackwell.
Mithen,
Steven (1996): The Prehistory of the Mind. The Cognitive Origins of Art,
Religion and Science. London.
Nánay Bence
(1996): Új divat a tudatfilozófiában:
A
konnekcionizmus. BUKSZ
Nemes
László–Molnár Péter (2002): Evolúciós
pszichológia: új szintézis (?). Magyar Tudomány, 2002/1: .
Páll-Gecse
Éva (1996): Kisebbségi sorban a tájnyelv megtartó erő. In: Csernicskó
I.–Váradi T. (szerk.): Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat. Bp. 75–77.
Sándor Klára
(1999a): Szociolingvisztikai alapismeretek. In: Galgóczi László (szerk.):
Nyelvtan, nyelvhasználat, kommunikáció. Szeged. 133–171. = In: Sándor
Klára (szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Szeged, 2001.
7–48.
Sándor Klára
(1999b): A megtalált paradigma. Magyar Filozófiai Szemle, 1999/4–5:
595–606.
Sándor Klára
(1999c): A hiányzó paradigma. Magyar Tudomány, 1999/11: 1387–1392.
Sándor Klára
(2000): Language change and evolution: Linguistic variation and change as
a consequence of the biological embeddedness of language, előadás a 29.
NWAV konferencián, East Lansing (MA), USA, 2000. október 7.
Sándor Klára
(2001a): Nyelvi megbélyegzés: a gének vagy a kultúra örökíti? Előadás
az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson („Nyelv és hatalom”). Jyväskylä
(Finnország), 2001. augusztus 9.
Sándor Klára
(2001b): A nyelv „gyenge pontjai”. In: Károly László–Kincses Nagy Éva
(szerk.): Néptörténet — nyelvtörténet. A 70 éves Róna-Tas András
köszöntése. Szeged. 119–135.
Sándor Klára
(2001c):
Mobiltársadalom és nyelvhasználat: valami új vagy újra a régi? In:
Nyíri Kristóf (szerk.): Mobil információs társadalom. Bp. 83–93.
Sándor Klára
(2002a): A naturalista nyelvészet felé. Észlelés, szimbólum, tudat: a
magyar kognitív tudomány tíz éve. 10. MAKOG konferencia, Visegrád, 2002.
január 28.
Sándor Klára
(2002b): A nyelvi arisztokratizmus alkonya. In: Nyíri Kristóf (szerk.):
Mobilközösség — mobilmegismerés. Bp. 67–77.
Sándor
Klára–Kampis György (2000): Nyelv és evolúció.
Replika, 40 (2000. június): 125–143.
Saussure,
Ferdinand de (1915/1997): Bevezetés az általános nyelvészetbe. Bp.,
1997.
Szépe György
szerk. (1973): A nyelvtudomány ma. Bp.
Szilágyi N. Sándor
(1999): Elmélet és módszer a fonológiában. Doktori értekezés.
Kolozsvár. http://mnytud.arts.klte.hu/szilagyi/Doktori.zip
Szvetelszky
Zsuzsanna (2002): A pletyka. Bp.
Trudgill, Peter (1992): Introducing Language and Society.
Penguin.
Trudgill,
Peter (1995): Sociolinguistics. Penguin. (3., módosított kiadás).
Vizi E.
Szilveszter (2001): Az agy és a tudat kapcsolata, digitális és analóg
ingerületátvivő rendszerek. Magyar Tudomány, 2001/10.
Wardhaugh,
Ronald (1995): Szociolingvisztika. Bp.
Weinreich,
Uriel–Labov, William–Herzog, Marvin I. (1968) Empirical foundations for a
theory of language change. In: W. Lehmann–Y. Malkiel (szerk.):
Directions for Historical Linguistics.
Austin: University of Texas Press. 95–188.
Worden,
Robert (1999): The evolution of language from social intelligence. In:
Hurford–Studdert-Kennedy–Knight (szerk.): Approaches to the Evolution of
Language. Cambridge. 148–166.
Zolnay Vilmos
(1983): A művészetek eredete. (Pokoljárás). Bp.
Sándor Klára
honlapja:
http://www.jgytf.u-szeged.hu/~sandor/
Kampis György
honlapja:
http://hps.elte.hu/~gk/
Az „Evolúció, nyelv, társasnyelvészet”
témájú szociolingvisztikai gyakorlat honlapja:
http://mnytud.arts.klte.hu/tananyag/szocgyak.htm